Beszélgetés Lackfi Jánossal

Lackfi János költővel való találkozásom Bicskén a Cordis Fesztiválon meghatározó  volt. Addig is nagy érdeklődéssel olvastam „rendhagyó” verseit, de személye, habitusa maradandó nyomot hagyott bennem.  Akkor határoztam el, hogy megkérdezem, hogyan jutott el a hitre és hogyan éli meg kereszténységét napjainkban egy író, aki minden versében – nem hétköznapi módon – szól Isten jelenlétéről.

Milyen családi környezet határozta meg gyermekkorodban a hithez való viszonyodat?

– Semmiféle vallásos neveltetést nem kaptam. Évi egyszer jött a Jézuska, aztán el is ment, nemigen tudtuk, ki ő. Viszont Isten emlékezett a rám hullott keresztvízre, amely a szövetség pecsétje, és folyamatosan jeleket adott. Regények által, embereken keresztül, a természetben. És lett hitem, kopott, rongyos, tudatlan, tisztázatlan, de indulónak nem rossz.

Kamaszként voltak-e buktatók, tévutak, útkeresések a hitedben?

– Kamaszkoromban esett meg, hogy a máriaremetei feszület előtt sírva beszélgettem Jézussal. De különben csak vadmalac voltam a búzában, hittan-ügyben semmiről nem tudtam semmit. Punkzenét hallgattam, meg Mozartot, Tolsztojt olvastam meg Coopert.  Boldogok, akik fantáziavilágukban élnek, és én boldog voltam, mint indián, mint skót szoknyás népfelkelő, mint orosz herceg vagy páncélos lovag. Akkor is boldog voltam, ha éppen boldogtalan. Utólag fogalmaztam meg akkori ideálomat: az olyan regényhősök „jöttek be” nekem, akik egyszerre szikrázóan spontánok és torokszorítóan hűségesek. Ezzel végül is azt a koordinátapontot mértem be, aki Jézus volt világunkban. Csak még nem ismertem őt. És persze csináltam kamaszként vadmarhaságokat, a Jóisten különös  kegyelme, hogy magamban, másokban  nem tettem nagy kárt.

Párválasztásodban milyen szerepet játszott társad hithez való viszonyulása?

– Mai fejemmel ezt az első helyre tenném. Akkoriban Istennek bele kellett piszkálnia a gépezetbe. Megajándékozott egy gyönyörű, mélyen vallásos lánnyal, akit rögtön feleségül is akartam venni. Ő meg csak úgy jött hozzám, ha megtérek.  Így hát megtértem. Osztie Zoltán atya fiatal káplánként fél évig tartott nekünk jegyesoktatást. Hihetetlen empátiával, tisztasággal, logikával és lendülettel. És akkor leesett a tantusz, és húszévesen úgy álltam az oltár elé, hogy hárman leszünk ebben a házasságban a Teremtővel.

Mik voltak a társkeresésed legfontosabb szempontjai?

– Nagyon szerelmes típus voltam, a lehető legostobább fajtából. Volt olyan általános iskolás leányzó, akit halálra rémítettem, mert ötven lépés távolságból hazáig kísértem minden nap, utána meg  a házuk előtt járkáltam fel-alá egy darabig. Soha meg nem szólítottam. Persze utólag tudom, hogy sóvárgásaim Isten adta, értékes erőt jelentettek. Igaz, a tisztázatlan testiség energiái bele tudtak piszkítani. Szóval az kellett, hogy Isten fülön fogjon, mert bennem semmi mentálhigiénés, önismereti, társkapcsolati okosság  nem volt. Igaz, ez akkoriban nem is volt benne a közbeszédben…

Voltak-e pároddal közös hitélményeitek, amikre visszaemlékszel?

– Mondjuk az első gyónásom mindenképp, amikor szanaszéjjel sírtam az arcom  és az agyam, és két-három szenvedélyes  óra alatt az egész botladozó addigi életemet letettem az Úr lába elé. De amúgy is igyekeztünk közös életünkben ünnepekre készülve, liturgiába kapcsolódva, sok-sok tanítást olvasva, hallgatva az Isten álmodta úton járni. Arról nem beszélve, amit Jacques Philippe atya mondott, nevezetesen, hogy a Gondviselés olyan ejtőernyő,  amely mindenki hátára oda van erősítve,  csak, aki nem nyitja ki, sose veszi észre.  Márpedig mi, két nincstelenül összeházasodott egyetemista, gyakran voltunk zuhanórepülésben, és rángattuk meg az ejtőernyő madzagját. Mindig kinyílt az utolsó pillanatban. Többmilliónyi kölcsön pottyant az égből, hogy legyen lakásunk.  Vadonatúj ezrest találtunk a százéves zakó zsebében, amikor nem volt mit enni.  Ruhákat kaptunk nagy zsákkal, mikor nem futotta rá. Csodaszámba menő műtét után sportversenyző lett dongalábbal született lányunkból. Utcán szültünk, a kórház mögötti aszfalton, és a kicsinek kutya baja nem lett… Az elmúlt harmincnégy  évben folyamatosan volt miért hálát adni.

Milyen a szerelem számodra? 

– Jó, ha szívből, erősen vonzódunk társunkhoz, ha tudunk benne gyönyörködni.  Az elvakító, mindent elsöprő villámcsapásra, avagy hormonrobbanásra várni talán felesleges. Anélkül is lehet tartósan izzó szerelemben élni. És mennyi úgy mond hatalmas szerelmet láttam már ellobbanni rövid idő alatt. Feleségem, Juli, egyetemi évfolyamtársam húga volt, és ma is előttem van a jelenet, amikor az ő lakásukból kilépve lefelé mentem volna a lifttel, de az foglalt volt, majd megállt előttem, nyílt az ajtó, és kilépett belőle egy gyönyörű lány, a barátom húga. Ez eltörölhetetlen pillanat, talán a halálos ágyamon is látni fogom újra. Ott kezdődött közös történetünk, de persze tartóssá nyilván az tette, hogy a Jóisten is betársult a partiba…

Szerinted mi az, ami a legnagyobb  szerelmet is semmissé teheti?

– Ha a hozott családi minták nagyon eltérőek, az például nem könnyíti meg a dolgokat. A felemás iga is nehéz tud lenni. Feleségemnek hatalmas megterhelés volt, amikor ő élőbb, bensőségesebb, karizmatikus kapcsolatra jutott Istennel,  én meg még visszafogottabb, konzervatívabb stádiumban toporogtam, nem szántam rá magam a nagy ugrásra. Hát még ha hívő-nemhívő kombinációban működik a házasság. Persze nem lehetetlen ezt szépen csinálni. Viszont amúgy is komoly terhelés egy hosszú párkapcsolat, krízisekkel, egyensúly-ingadozással, bátorság további terheket is vállra venni. Nem kizáró ok, de nagyon nehéz, ha nyelvi-kulturális gátak magasodnak a házastársak között. Nyilván sok gazdagság forrása is ez, de olykor még azonos hátterű emberek közt is rettentő bajos a megértés.  Persze ahogy Szilágyi Szabolcs atya fogalmazott, a monogámia nem természetes dolog. Hanem természetfeletti. Istennek pedig semmi sem lehetetlen. Sőt, az ő terepe a lehetetlenben kezdődik.

Milyen tervekkel indultatok a közös  életnek?

– Két egyetemista, ráadásul bölcsészek voltunk, ami legendásan komoly karrierígéretekkel kecsegtet. Az irodalmi szakmában a legtöbb munka amúgy is rettentően alulfizetett. Nagy kiváltság, hogy mára azok közé a talán húsz-harminc író közé tartozom, akik a tollukból élnek. De eleinte brutális mennyiségű munkát kellett vállalnom, hogy valahogy kijöjjön a matek. Tizenhét évig főállásban tanítottam az egyetemen, mellette egy világirodalmi folyóiratnak voltam egyik szerkesztője, plusz rengeteg fellépés, műfordítás, újságírás.

Milyen változásokat hozott életetekben a gyerekek születése?

– Juliék heten voltak testvérek, mi hárman, természetesnek éreztünk, hogy sok  gyereket szeretnénk. Mikor összeházasodtunk, ő tizennyolc éves volt, én húsz.  Házasságunk első tíz évében született meg első öt gyermekünk. Az ötödik és hatodik között tizenkét év telt el. Szóval nyilvánvaló, hogy nem kockás papíron számítottuk ki, mennyit vállalhatunk.  Viszont a gyerekek körüli tennivalók, tisztába tevés, etetés, orrfújás, béketeremtés,  satöbbi, egységbe kovácsoltak minket. És egy idő után rájöttünk, hogy ha adni akarunk a gyerekeknek, akkor nekünk is töltekeznünk kell, időt szánnunk egymásra  kettőnk kapcsolatára.

Hogy látod a kereszténnyé válás mérföldköveit? Mikor és mit érdemes gyerekkorban mondani hitről, szeretetről, önzetlenségről, felelősségről?

– Varga László püspök atya mondja, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyerekei. A döntést Isten mellett nem hozhatjuk meg gyermekeink helyett. Ez az ő felnőtt választásuk. Támpontokat adhatunk, próbálhatjuk úgy élni az életünket,  hogy a természetfeletti és a természetes  egybeolvadjon, a hit, az ima része legyen  mindennapjainknak.

Hogy határoznád meg, mi a keresztény család legfőbb ismérve?

– A definíció talán mindegy is. Közel lévén egymáshoz egy család tagjai óhatatlanul sokat sebzik, korlátozzák egymást.  Jó esetben viszont a másik kibontakoztatásához is hozzájárulunk. Ha az egyes tagoknak van élő kapcsolata Istennel, ha tudják egymást sokféleségükben is szeretettel szolgálni, akkor igazi tűzhellyé, élte tő erővé válhat a család.

Mit tanácsolnátok a párkereső fiataloknak, mi a boldog házasság titka?

– Egy felmérés szerint egyetlen dolog közös a hosszú évtizedek óta hűséges párokban: hogy megtanultak együtt élni megoldhatatlan problémákkal. Nehéz, de muszáj elfogadni, hogy nem minden kerek, nem minden tökéletes, de csak így tudunk szeretetben továbblépni.

Forrás: Világposta, 2025/2. szám

Létrehozva 2025. július 4.