„Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.” Iz 7,14

Gondolataimban a tökéletes karácsony előkészítése kavargott. Szinte mindenki eljön hozzánk valamikor karácsony és újév között az én családomból és JJ családjából. Még sosem láttuk vendégül őket karácsonyi eb&eacut e;dre, ezért izgatott örömmel vártam az eseményt.

Mégis, a nagy készülődésben valahogy összekuszálódott a lelkem a karácsonyi égők és az irreális elvárások közepette, s alig vártam, hogy elmenjenek a vendégek.

Akkor kezdődött, mikor a férjem és a fiaim színes, villogó égőket akartak a karácsonyfára. Mi nem rakunk színes égőket a karácsonyfára. Én fehér fénnyel szoktam díszíteni a fát – közöltem velük. Ám JJ úgy döntött, hogy ebben az évben a család határozza meg a karácsonyi dekorálás mikéntjét. Ki ez az ember, és mi&eacu te;rt nem beszélt ezekről a jegyesoktatáson? – kérdeztem magamtól.

Belső fékem kezdett túlfeszülni. Ne merd áthúzni az én fehér fényes, békességet sugárzó, tökéletes karácsonyi otthonról alkotott elképzelésemet.

Évek óta álmodoztam erről a napról, s tökéletes otthont, tökéletes menüt, tökéletes asztaldíszeket szerettem volna. Ez a reményem szertefoszlott a vendégek érkezése előtti napon, mikor nem találtam már karácsonyi, ünnepi szalvétákat, és rájöttem, hogy nincs akkora tálam, amelyben egy pulyka egészben meg tud sülni.

Eljött a karácsony, a házam tele volt vendégekkel, de a szívem üresen borzongott. Mialatt a nappaliban összeszedegettem a fölösleges csomagolópapírokat, azon töprengtem, miért nem teljesülhetett a tökéletes karácsonyról alkotott álmom. Sok minden a helyén volt pedig: együtt játszó gyermekek, a díványon karácsonyi dallamokra szunyókáló nagyszülők, a bejárat mellett hokizó férfiak. Meggyújtottuk az adventi gyertyákat, felállítottuk a betlehemet. Valami mégis hiányzott.

Ki akartam szabadulni a zajból, felmentem a szobámba. Nagyot lélegeztem, s elővettem a Bibliámat, hogy elolvassam a Lukács 2-ből a karácsonyi történetet. Lassan olvastam, hogy minden szó életre keljen, s átéljem azt az első karácsonyi éjszakát, amikor Isten ígérete valóra vált Betlehemben. „… és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette” (Lk 2,7).

Behunyt szemmel próbáltam elképzelni Máriát, ahogy bepólyálja a csecsemő Jézust. Óvatosan, nagy gonddal rendezi el a ruha sarkait, mintha egy nagyon értékes ajándékot csomagolna. És akkor rájöttem, mi hiányzik. A nagy sürgésforgásban, hogy előkészítsem a tökéletes karácsonyt, elfelejtettem kibontani a legfontosabbat, az Emmánuel – Velünk az Isten ajándékot.

Fejemet lehajtottam, kezemet, szívemet kitártam Iste n jelenlétének. Kértem Jézust, csitítsa el háborgó szívemet. Segítsen, hogy az Ő perspektívájából építsem fel várakozásaimat, és örülni tudjak lent várakozó családomnak. Elég volt egyszerűen egy kis szünetet tartani, felismerni és megköszönni Jézus társaságát, hogy olyan béke szálljon a szívembe, amit sem fehér fényű gyertyák, sem tökéletesre sült pulykák nem tudnak megteremteni.

Végül mégis ez lett a legtökéletesebb karácsony.

Uram, mindegy, mekkora rohanásban zajlik a készülődés, vagy hogy mennyire érzem egyedül magam ezen a kar& aacute;csonyon, ki akarom bontani jelenléted ajándékát. Segíts, hogy végig lássalak és halljalak a szívem mélyén, és figyeljek oda, ha meg akarod mutatni a Te perspektívádat, és rá akarsz vezetni a Te békességedre. Minden elvárásomat a Te céljaid alapján szeretném felállítani. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. december 14.