„módfelett, szinte erőnkön felül ránk nehezedett, úgyhogy már életünkről is lemondtunk. …/mindez azért történt/,  hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat.” (2Kor 1,8b, 9b)

Minden oldalról éreztem a nyomást. Egy pillanatra sem engedett. Anyagi terhek aggasztottak. A gyermekeim viselkedése idegesített. Az elvégzendő munkák miatt késő éjjelig fennmaradtam. Legszívesebben máglyán égettem volna el mindent, ami előttem tornyosult.

Alapvetően elégedett szoktam lenni a teljesítményemmel, s ez arra indított, hogy még keményebben húzzam az igát. Hogy tudnék pénzt keresni? Milyen módszerrel tudnék hatni a gyerekemre, hogy másként viselkedjen? Ha kihagynék egy éjszakai alvást, kezelhető szintre csökkenthetném elintézetlen ügyeimet, emailjeimet.

Magasabb sebességbe kapcsoltam. Nekiláttam. Kevesebbet aludtam. Logikus következményeket léptettem életbe gyermekemmel szemben. Átcsoportosítottam a tennivalóimat. Eldöntöttem, hogy összeszedem magam. Hisz mindig is hatékony voltam.

Régebben a hasonló nekibuzdulásaim hatottak. Most viszont nem.

Tartozásaink nőttek. A gyermekek egyre elviselhetetlenebbek lettek. Még inkább éreztem, hogy nem bírom a tempót. A nyomás egyre jobban szorított, ahelyett, hogy lazult volna.

Soha az életben nem éreztem még ennyire kilátástalannak, hogy kézben tartsam a dolgokat. Minden irányban olyasmibe ütköztem, amit nem tudok pikk-pakk elintézni, nem tudok összerakni – beleértve a saját érzelmeimet is.

Úgy éreztem kudarcot vallottam, és borzasztóan szégyelltem magam, hogy nem tudom ellátni a feladatokat, amiket Isten rám bízott. Végül, mikor semmi kiutat nem láttam, leomlottam Isten elé, kétségbeesve zokogtam, tudva, hogy éppúgy csalódott bennem, ahogy én magamban.

Hisz azt hitte, számíthat rám. Rám lehetett támaszkodni. És most itt vagyok összetörve.

Kavarogtak bennem az érzések, és én az egészet úgy, ahogy volt, a félelmeimet, a gyengeségemet, a bizonytalanságomat kiborítottam Isten elé. Még az imádságom is zavaros volt, összefüggéstelen. Könnyek közt vallottam be: „Még imádkozni sem tudok úgy, ahogy kéne!” Soha még így nem kellett Isten. Ami azt illeti, eddig soha nem kellett Isten.

Kiborulásom után valami változás kezdődött bennem. Alig észrevehetően, finoman, mint a hajnal, mikor az alaktalan fekete foltok kezdenek formát ölteni. Önelégültségem átadta helyét az Istenre hagyatkozásnak. Olyan pontokon éreztem békességet, ahol nem számítottam rá. Nem változtak meg a körülmények, de az én értelmezésem átalakult. Nem Isten számít rám – én számíthatok Őrá.

Hiába voltam hosszú évek óta keresztény, szerettem és követtem Istent – úgy hittem – teljes szívemmel, valamit végig visszatartottam Tőle. Akkor, a nagy nyomás idején jöttem rá, hogy nem bíztam igazán Istenben. Azt a préselő nyomást használta fel Isten, hogy a Tőle való totális függésre elvezessen.

Nemrég olvastam egy szakaszt a 2. korintusi levélből, ami tökéletesen összefoglalja mindazt, amit akkor Isten megtanított nekem: „módfelett, szinte erőnkön felül ránk nehezedett, úgyhogy már életünkről is lemondtunk. … /ez azért történt/, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat. Ő mentett ki bennünket a súlyos életveszélyből, és ezután is ki fog menteni. Belé vetjük minden reményünket, hogy ezentúl is mindig megment minket” (8b,9b-10).

Az élet nyomása sosem könnyű. De ha hagyjuk, Isten felhasználhatja arra, hogy közelebb vigyen Önmagához. Nálam azzal kezdődött, hogy beláttam elégtelen voltomat, és rájöttem, hogy nem okozok csalódást Istennek, ha ezt elismerem. Hisz Ő akarja, hogy szükségem legyen Rá.

Mennyei Atyám, bocsásd meg nekem, hogy oly sokszor azt hiszem, elég vagyok a feladathoz, és tetteim azt sugallják, hogy nincs szükségem Rád. Elismerem, hogy nem tudom egyedül intézni az életemet, és a segítségedre van szükségem. Köszönöm, hogy Te teljesen elég vagy, mindenre képes vagy, és annyira szeretsz, hogy sosem kell szégyellnem magam Előtted, ha valami nem sikerül. Szeretlek. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. augusztus 26.