ÉPÍTSÜNK KATEDRÁLIST!

Régi példázat. Középkori város. Nagyszabású építkezés: sürgés-forgás, szorgoskodás mindenfelé. Alapozzák a hatalmas gótikus székesegyházat. Gyönyörű álom – talán évszázadok múlnak még el, mire beteljesül. Amikor állni fog a pompás katedrális. Egyik nemzedék a másiknak adja tovább a mesterséget és a feladatot. Mit számít ez? Remekmű készül. Egykor majd ország-világ csodájára jár. Ezer meg ezer jámbor tekintetet, millió hívő lelket irányít a mennyország felé. Remekmű? Több annál. Kőbe faragott imádság. A katedrális Isten dicsőségére épül.

         Vándor érkezik a város határába. Feltűnik neki a nyüzsgés, a lázas munka. Egy kőfaragó akad útjába, tőle érdeklődik:

– Mi folyik itt, testvér?

– Hát nem látod? Szenvedek. Izzadok. Küszködöm ezekkel a behemót kövekkel. Hiába, mióta kiűzettünk a Paradicsomból, siralomvölgyben élünk. Húzzuk az igát, aztán egyszer csak felbukunk…

         A vándor illendően elköszön, gondolataiba mélyedve ballag tovább a város felé. Hamarosan egy újabb kőfaragó bukkan elő. Őt is megszólítja:

– Mit dolgozol, barátom?

– Kenyeret keresek. Nem tagadom, megizzadok érte. Estére bizony alig marad jártányi erőm. Mégiscsak megvan munkám eredménye: tisztességgel, becsülettel el tudom látni a családomat. Hidd el barátom: nagyszerű asszony a feleségem, öt szép gyermekkel ajándékozott meg. Kész vagyok értük bármi áldozatra.

         Emberünk tovább baktat, néhány lépés után szinte belebotlik a harmadik kőfaragóba. Nekiszögezi a kérdést:

– Hát te mit csinálsz?

– Nézd, testvér: katedrálist építek!

         Régi példázat, régi bölcsesség. Örök bölcsesség. Önmagáért beszél. Életünk tükre. Rólunk szól, bennünket szólít. Mindannyian építkezünk. Többé-kevésbé hasonló módon, hasonló keretek között tesszük a dolgunkat, éljük az életünket. Ki ímmel-ámmal, ki szívvel-lélekkel. Örömből, bánatból egyaránt kijut. Hodie mihi, cras tibi: ma nekem, holnap neked – tartja a latin közmondás. Mégsem mindegy, hogy közben meddig terjed a szemhatárunk. Nem mindegy, hogy csupán az orrunk hegyéig látunk, önmagunk „keserű levében” forgunk, mint az a bizonyos első kőfaragó…vagy tudunk egymásra figyelni, egymásért felelősséget, áldozatot vállalni, mint a második munkás…netán a tágabb összefüggéseket is látjuk és értjük, miként a harmadik. Más-más szinten, más-más síkon, más-más távlattal. Érvényes ez a magánéletben is: barátságban, szerelemben, családi kapcsolatokban – s persze éppúgy érvényes a közéletben, a politikában. Van, akit mindig, mindenütt pillanatnyi érdeke vezérel; van, aki képes másokért élni és dolgozni; s van, akinek minden tettében, sőt minden gondolatában jelenvalóvá válik maga az Ok és a Cél.

         Életünk nagy eseményeiben, döntő pillanataiban érdemes megállni egy szusszanásnyit. Visszatekinteni a megtett útra – és vetni egy pillantást előre. Honnét jöttünk? Hová tartunk? A Kereszt árnyékából olykor elővillan a Nap. Lelki szemeink előtt talán már fölsejlenek a Katedrális körvonalai.

         Kedves Testvéreim! A mai világ zűrzavaros, ingatag. Az ember könnyen elbizonytalanodik benne. A tévé, a rádió, az újságok szörnyűségekkel, kegyetlenségekkel bombáznak bennünket: lépen-nyomon terrorizmusról, gyilkosságokról, rablásokról, balesetekről, prostitúcióról hallunk, olvasunk, hiszen ezeknek van manapság hírértéke. Riasztgatnak bennünket tragédiákkal, katasztrófákkal; környezetünk bepiszkítása, a természet felélése ma még beláthatatlan következményekkel jár. Nem csoda, ha ilyen körülmények között megrendül a jövőbe vetett bizalmunk.

          Sokan azt gondolják: ebben a helyzetben elég, ha csupán a mának élünk. Az a biztos, amit megeszünk, megiszunk, az a miénk, amit élvezünk. Ez bizony még az első kőfaragó szintje: mi a jó nekem itt és most? A szerelem azonban újjáteremtheti az embert. Segít kilépni önmagából, önző látásmódjából. Tágabb horizontot nyit, felelősséget ébreszt mások iránt – és immár fölemelkedtünk a második szintre. Visszaadja a reményt: talán mégis érdemes ebben a világban emberi módon élni – s erőt is ad hozzá, hogy elinduljunk ezen az úton. Aki pedig úgy dönt, hogy házasságra vállalkozik, az a maradandó, örök értékekre szavaz. Bízik abban, hogy a tünékeny szerelemből valódi, tartós szeretet érlelődik – valahogy úgy, miként a mustból a megfelelő kezelés nyomán kiforr a nemes bor. Bízik a hűség megtartó, személyiséget formáló erejében. Bízik a felelős gyermekvállalás és a nevelés értelmében. Hisz az élő példa erejében: vagyis hisz abban, hogy ha a valódi értékeket hitelesen éljük a jövő nemzedék elé, ezáltal mi is, ők is gyarapodunk a jóban. Ugye, kezdjük már sejteni, hogyan érez, hogyan gondolkodik a harmadik kőfaragó, akinek lelki szemei előtt már a kész katedrális áll?

         Testvéreim! A szerelem adakozóvá teszi az embert. Akik házasságot kötnek egymással, mindenekelőtt önmagukat ajándékozzák egymásnak, – mint ahogy Jézus Krisztusban Isten is megosztja velünk az Ő életét.

         Azt mondtuk: a szerelem segít kilépni önmagunkból, önző gondolkodásmódunkból. A házasságban, a végleges elkötelezettségben egy újabb döntő lépést teszünk: felelősséget vállalunk egymásért, felelősséget vállalunk gyermekeinkért, sőt rajtuk keresztül egyre inkább felelősséget vállalunk egy tágabb, s egyre táguló közösségért. Belátjuk, hogy a boldogság nem épülhet páros önzésre. Megértjük, hogy a rendezett, harmonikus élet nem csupán magánügy, hanem kifejezetten közügy. Hiszen az egészséges, kiegyensúlyozott család az egyház, a haza, az egész társadalom legnagyobb kincse; – és sajnos, az ellenkezője is igaz: az elrontott, félresiklott életű ember mások számára is teherré válik. Gondoljunk csak az aluljárók népére.

         Kedves Testvérek! Jézustól tudjuk: éppen az áldozatvállalásban érlelődik meg az ember igazi kiteljesedése: a valódi boldogság. Jelenits István piarista atya valahol így fogalmazta meg ezt a mély igazságot: az áldozatvállalás korántsem azt jelenti, hogy elvész az öröm az életünkből, hogy mostantól fogva csupa hősiesség, csupa fogcsikorgatva megtett erkölcsi erőfeszítés szövi át a hétköznapjainkat. Nem az lel rá az igazi örömre, aki mindenáron kerülni akarja a nehézségeket, inkább az, aki szembenéz velük, és bátran vállalja azokat.

         Szeretet, odaadás, áldozat. Összetartozó fogalmak, egy tőről fakadnak. Krisztus áldozatához kapcsolnak minket. Hiszen Ő tanított meg, nem csupán szavával, hanem saját személyes példájával: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem esik a földbe és meg nem hal, egyedül marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (János 12,24) A házastársak egymást ölelik, egymás terhét hordozzák – Pál apostol szavait idézve – , olykor talán maguk is teherré válnak egymás számára; de éppen ezekben a megpróbáltatásokban együtt formálódnak Krisztus hűségének jelévé. És ez a hűség gyöngeségében, botladozásában is segíti, érleli, gazdagítja az igazán hívő embert, hogy az evangéliumi célkitűzésnek megfelelően a föld sója és a világ világossága lehessen. Ez a remény vigasztalja a szülőket is, hogy megértsék az idők szavát: nem elveszítik gyermekeiket, mikor azok társra találnak, és kilépnek a szülői házból – hanem immár az ő életük is termőre fordul!

         Testvéreim! Létezik egy ostoba közhiedelem. Erősen tartja magát, mivelhogy sokan táplálják: bugyuta viccek, filmek, színdarabok, könnyelmű, felszínes csevegések. Eszerint a házasévek múltával szükségképpen csökken a szerelem hőfoka. Márpedig ez így, sommásan egyszerűen nem igaz. Sőt: arcátlan hazugság. Ha pontosan, árnyaltan iparkodunk fogalmazni, talán azt mondhatjuk: az érzésvilágunkban az idő múlásával sok minden átalakul, átértékelődik. Máshová kerülnek a hangsúlyok. Jó esetben azonban éppen az ellenkezője igaz. Immár saját tapasztalatom alapján állíthatom, de idős, összeszokott, egymáshoz csiszolódott, egymáshoz érlelődött párok esetében még inkább megfigyelhető: 25-50-60 év távlatából visszatekintve látszik csak igazán: annak idején, a szerelem első fellobbanásakor is szerettük egymást – ám azt szinte össze sem lehet hasonlítani azzal, amit ma érzünk egymás iránt. Szívből kívánom: minél többször vegyenek részt ilyen arany- vagy gyémántmenyegzőkön, beleértve a sajátjukat is!

         Egy házasságkötés mindig jó alkalom arra is, hogy egy kicsit mindannyian magunkba tekintsünk, különösképpen akik házasságban élünk vagy arra készülünk. Újítsuk meg a szeretet kötelékét. Ha valamit esetleg elrontottunk, legyen elég bátorságunk kijavítani, újrakezdeni. És kérjük, esedezve kérjük az Úr áldását, hogy újult erővel szerethessük egymást. Mindig tartsuk szem előtt Váci Mihály: Két szárny című versének üzenetét:

Még alig emelkedő gondolatnak

vagyunk mi egy-egy szárnya.

Lehullana ez az égreszálló madár,

ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben

nem szállhatunk, csak mind a ketten

szívverésnyire pontos

egy ütemben.

Szállj hát velem

egy rezzenésű szárnycsapással.

Hullongó tollak voltunk egyedül,

– szárnyak lettünk egymással.

Létrehozva 2013. július 4.