A „Rasszista vagyok?” [film] egyik aspektusa, amely még nem kapott figyelmet, az, hogy mennyire közel áll C.S. Lewis Csűrcsavar levelei apologetikus stílusához.

Bár a konzervatív provokátor Matt Walsh Am I Racist? című új dokumentumfilmjével valami másra próbált vállalkozni, lehetetlen nem úgy tekinteni a filmre, mint egyfajta folytatására a What Is a Woman? [Mi a nő] című első dokumentumfilmjének Igaz, ebben parókát vesz fel, és hitelesített DEI-szakértővé [sokszínűség, egyenlőség és befogadás] válik, hogy beépüljön, és a hangvétel is komikusabb, de az általános szerkezet és a cél ugyanaz. Szakértők és átlagos amerikaiak egyvelegével készít interjúkat, hogy rávilágítson egy adott társadalmi mozgalomra, miközben leleplezze annak számos abszurditását.

Ez egy hatékony és gyakran fergeteges képlet, de ennek felhasználása ismét elkerülhetetlenül arra készteti a nézőket, hogy összehasonlítsák a két dokumentumfilmet. Ebben az esetben a legtöbb néző valószínűleg elismeri, hogy a What Is a Woman? összességében jobb, mivel több területet fedett le (mind szó szerinti, mind aktuális értelemben), mélyebbre hatolt az érvekben, és hitelesebbnek és eredetibbnek érződik. Ami még fontosabb, hogy pont akkor jelent meg, amikor a gender ideológia világszerte tetőfokára hágott.

Ezzel szemben az Am I Racist? már most kissé elavultnak tűnik, hiszen olyan embereket és eszméket vesz célba, amelyek már régen kimentek a divatból. Ráadásul Walsh ambíciói szerényebbnek tűnnek, elsősorban a DEI furcsa antirasszista törzsére koncentrál ahelyett, hogy a mozgalom egészével foglalkozna. Adottnak veszi, hogy az antirasszista érvelés – miszerint a fehérekkel szembeni fordított rasszizmus és az interszekcionális hierarchia bevezetése minden intézményben az egyetlen módja a nyugati implicit rasszizmus ellensúlyozásának – abszurd, és egyszerűen az abszurd következtetésekig viszi.

Összességében az Am I Racist? joggal vethet véget annak a néhány embernek a karrierjének, aki még mindig a fehér bűntudatból húznak hasznot, de nagyjából ennyi.

Vagy mégsem?

Az Am I Racist? egy aspektusa, ami még nem kapott figyelmet, és ami miatt talán bizonyos szempontból jobb film, mint a What Is a Woman? az, hogy mennyire közel áll C. S. Lewis A Csűrcsavar levelei apologetikus stílusához. Walsh többet tesz, mint csak kérdéseket tesz fel és vitatkozik az antirasszistákkal; megtanulja a módszereiket, átveszi a nómenklatúrájukat, és egy lesz közülük – vagy ahogy ők mondanák, „elvégzi a munkát”. Ezáltal nemcsak képmutatásukat és idiotizmusukat leplezi le, hanem azt is megérti, hogyan használják ki a modern társadalom szellemi gyengeségeit.

Lewis klasszikusában Csűrcsavar egy okos ördög, aki a pokol egyik központi irodájában dolgozik, és levelek sorozatát írja, melyben unokaöccsének, Wormwoodnak ad tanácsokat, hogyan csábítsa el a neki kijelölt lelket az „ellenségtől” (Istentől). Leginkább az első levélben lebeszéli Wormwoodot arról, hogy ateista érveket ültessen el a gazdatestben, mivel ez gondolkodásra késztetné, ami pedig ellentétes a kárhozat tervével: „Az érveléssel az a baj, hogy az egész harcot az ellenség saját talajára helyezi át”. Csűrcsavar szerint a cél az, hogy az embereket az értelem helyett az érzékek és az érzések birodalmába zárják.

Hasonlóképpen, már az Am I Racist? kezdetén világossá válik, hogy a tipikus antirasszista sarlatán elriasztja a gondolkodást, és kizárólag a résztvevő érzelmeiből dolgozik. A film elején Walsh részt vesz egy antirasszista workshopon, ahol a vezető először arra kéri hallgatóságát, hogy meditáljanak, mielőtt megosztanák a rasszizmussal kapcsolatos legmélyebb tapasztalataikat. Ráadásul, ha a résztvevők közül valaki úgy érzi, hogy sírnia kell, megkérik, hogy menjen egy külön terembe a folyosó végén.

Még akkor is, ha Walsh az egész találkozót félvállról veszi, figyelemre méltó, hogy a tényleges érvelés milyen kevés szerepet játszik ezeken a találkozókon. Állítások és bizonyítékok helyett a műhely vezetője csendes időt és sírószobákat kínál. Ez teljesen terápiás jellegű.

Ez az interakció indítja el Walsh-t „egy antirasszista utazásra”. Ahogy Wormwood megtanulja a hatékony csábító módszereit, Walsh megtanulja a hatékony szélhámos módszereit, ami valóban a racionalitás szinte minden formájának kizárását jelenti. Mindvégig „vibrál” – valószínűleg ezért van, hogy az antirasszista aktivisták nagy többségét liberális fehér nők és nőies férfiak alkotják.

Végül Walsh végül egy saját antirasszista műhelyt vezet, ahol ugyanazokat a szlogeneket mondja, és a hallgatóság bűntudatával játszik. Ami a műhely leállítására és a film lezárására készteti, az, amikor rájön, hogy „tanítványai” milyen messzire engedik őt elmenni (ami lehet, hogy szó szerinti önostorozással jár, de az is lehet, hogy nem). Ahogy a film utolsó jeleneteiben és különböző interjúkban is jelzi, az egész projekt végére saját maga sokkal inkább depresszióssá válik, mint szórakoztatóvá.

Lewis ugyanerre a következtetésre jutott A Csűrcsavar leveleivel. Persze, ő és az olvasó nevethet a démoni bürokraták fecsegésén, de a nevetés mögött ott van a kényelmetlen igazság, hogy oly sok lélek veszett oda e taktikák miatt. Egy bizonyos ponton Lewisnak egyszerűen abba kellett hagynia az írást, mert a téma sötétsége már túlzóvá vált.

Szerencsére mind A Csűrcsavar levelei, mind a Rasszista vagyok-e? olyan megoldásokat hordoz, amelyek a keresztény hitben megtalálhatók. Míg Lewis könyvében ez implicit módon jelenik meg, mivel fordított pszichológiát alkalmaz, hogy pozitív érveket hozzon fel a hit mellett, Walsh filmjében az üzenet sokkal finomabb. A felháborítóbb jelenetek között interjúk hangzanak el néhány átlagos utcai emberrel. Ezekben a beszélgetésekben nyilvánvaló, hogy az antirasszizmus állításai (pl. Amerika rendszerszinten rasszista, létezik interszekcionalitás-hierarchia, óvakodjunk a mikroagresszióktól stb.) kevéssé találnak fogást a keresztényeken.

Úgy tűnik, nem érzik ugyanazt a bűntudatot és szégyenérzetet, mint a szekuláris baloldalon, és joggal mutatnak rá arra, hogy Walsh antirasszista pózolása megosztó és ellentmondásos.

Nem úgy tűnik, hogy ugyanúgy vágynak arra, hogy az antirasszizmus evangéliumának hirdetésével gazdagok és/vagy híresek legyenek.  Felismerik, hogy ez a nihilizmushoz vezető út. Mégis mindez jól látható Walsh interjúiban a DEI-szakértőkkel, akik sikerük ellenére mélyen gyökerező szomorúságról árulkodnak. Egyiküknek sincs humorérzéke, és sokan közülük feltűnően kényelmetlenül érzik magukat a legalapvetőbb kérdések megválaszolásához. Vagy tudják, hogy amit képviselnek, az badarság, vagy elhiszik a badarságot, és ennek következtében üresnek érzik magukat.

Ebben az értelemben az antirasszizmusnak sok közös vonása van más baloldali ideológiákkal. Mindannyian azt az űrt töltik be, amit a kereszténytelenített, liberalizált, relativizált Nyugat hagyott maga után – ezt Lewis már régen látta.

Éppen ezért, ha akarná, Walsh akár a környezetvédelemről, a szocializmusról, a feminizmusról, az okkultizmusról, a transzhumanizmusról vagy bármely más irányzatról is készíthetne dokumentumfilmeket, megismételve ugyanazt a megközelítést.

Ahogy Chesterton mondta: „Aki nem hisz Istenben, az bármiben hisz”. Walsh felfedezte, hogy ez a valóság több mint elég anyagot szolgáltat a szórakozáshoz, valamint józan figyelmeztetést azok számára, akik a kereszténység utáni jövőben keresik az üdvösséget. Ahelyett, hogy igazságot és megerősítést találnának, ezek a nyughatatlan lelkek végtelen zűrzavart és egy rosszul álcázott Matt Walsh-t találnak, aki kész bolondot csinálni belőlük.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. október 18.