„Nem felelőtlenség?” – kérdezték tőlem. T. i. a pápának lemondani. Kedves dolog egy 85 éves embert felelőtlenséggel vádolni, amiért belefáradt kimerítő munkájába. Javasolnám az illetőnek, hogy csinálja egy hétig, amit a Szentatya zokszó nélkül csinált megválasztása óta.

„Nem a saját erejéből kell helytállnia.” Ismét nagyon kedves dolog Péter utódát kioktatni hivatala lelkiségéről. Megint csak javasolnám az illetőnek, hogy élje normál munkamenete mellett azt az imaéletet, amit a Ratzinger-pápa élt és él.

„Hát Boldog II. János Pál? Ő miért nem mondott le, Parkinson-kórja ellenére?”

Más lelki alkat volt. Egy makacs lengyel. Egy szelíd és alázatos bajor, lelkiismerete szentélyében, más döntésre juthat ugyanabban a kérdésben, anélkül, hogy bármelyikük döntését jogunk volna megkérdőjelezni. De a két eset sem azonos. A lengyel pápa nem habozott megmutatni gyöngeségét a tömegeknek, a német pápa viszont ő maga érzékeli ereje fogytát, és amit eddig jól csinált, nem akarja rosszul csinálni tovább. Egy Parkinson-kóros pápa elviselhetőbb lehetett, mint volna egy szenilis, örök mosolyát elveszítő, talán Altzheimer-kóros pápa. Kinek van joga ítélkezni? A Szentatya férfias, bátor és nem utolsósorban eredeti döntést hozott, amit tiszteletben tartani elemi kötelesség.

A feudális uralkodók nem igen mondtak le. A trón családi örökség volt, az örökös akkor kapta meg, amikor az előd meghalt. Most is így történik pl. Angliában. De akkor is létezett lemondás, gondoljunk V. Ferdinándra.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2013. március 20.