„Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Jn 3,30

Valamikor a hetvenes évek végén egy orvosi szobában ültem a szüleimmel a Bascom Palmer Szemklinikán. Az orvosok, miután kielemezték a vizsgálatok eredményét, épp igyekeztek elmagyarázni, mit jelent a retinitis pigmentosa diagnózis.

Elmondták, hogy fokozatosan elveszítem a maradék látásomat is, és akár teljesen megvakulhatok. Gondolataim ide-oda száguldoztak, a szívem rémülten remegett. Akkor ott, abban a szobában csendben voltam. Bárcsak pár nappal később, következő látogatásomkor is hallgattam volna!

Ugyanabban a szobában voltunk, ugyanazokkal az orvosokkal. Azért jöttünk, hogy segítséget adjanak valamilyen rehabilitációs programhoz. Egyik orvos elmagyarázta, hogy erős, vastag lencséjű szemüveggel jobban tudom használni meglévő, szerény látóképességemet. Egy másik a bottal járás előnyeiről beszélt. A harmadik elmondta, mennyire fontos eszköz az erős nagyító, amit a nyakamba akaszthatok, és hogy elemlámpával könnyebben megtalálom a szekrényemet az iskolában.

Amint kimentek, kamaszvoltom teljes vadságával nekiestem a szüleimnek. „Nem vagyok hajlandó azt a baromságot hordani! Szó sincs róla! Nem leszek nyomorék!”

Alig hagytam abba, mikor nyílt az ajtó, és egy újabb rehab tanácsadó „gurult be”. Mivel szabályosan vak voltam, nem vettem észre, amit anyu később elmagyarázott.

A férfi egyik szemére vak volt, arca torz, egyik karja hiányzott, és a lábait láthatóan nem tudta használni. Én csak egy valamit vettem észre, amihez nem kellett látnom, hogy a hangja gépszerű volt, mintha valami készüléken keresztül hallatszott volna.

Akkor érkezett, amikor még hallhatta, mit mondok a nyomorékságról.

Borzasztóan szégyelltem magam. Saját énközpontúságom, büszkeségem alázott meg. Tudom, hogy szakember volt, és bizonyára megértette sületlen kitörésemet, de akkor is, ő tényleg elveszítette korábbi fizikai valóját, s ha valaki, ő valóban „nyomoréknak” érezhette magát, mikor tükörbe nézett. Nagyon szégyelltem magam.

Még alig pár napja kezdtem tanulni, hogyan fogok vakon élni, és máris megkaptam az első leckét: mikor legfontosabb vagyok magam számára, akkor vagyok a legnyomorultabb. Még mostanában is, 48 évesen is előfordul, hogy sajnálom magam, kívülről nézem magam, emésztem magam.

„Nem igazság, hogy ez történt velem.”

„Jól nézek ki ebben a farmerban?”

„Nem hiszem, hogy kedvel engem.”

„Sérültnek látszom, ha nem tudok szemkontaktust teremteni. Nem akarom, hogy észrevegyék.”

„Ez kell, ezt akarom, ezt szeretném….”

Amikor életünk középpontjában egy nagybetűs Én áll, valóban nyomorultak vagyunk! Mert az Én van a büszkeség és a bűn középpontjában is.

Jézus azt mondja a Jn 12,24-ben, hogy „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad.” A magány pedig maga a nyomorúság.

„De ha meghal – folytatta Krisztus, – sokszoros termést hoz.” A tétel tehát a következő: ha minden rólunk szól, olyanok vagyunk, mint a búzaszem, amelyik nem akar meghalni.

Következésképpen magunkra maradunk önzésünk börtönében.

De ha nagybetűs Énünket kicsivé tesszük, akkor módunk nyílik megismerni a valóságos, a megelégedést hozó életet.

Isten folyamatosan arra tanít, hogy önmagam valódi tisztelete énem kisebbedéséből ered: én kisebbedem, Ő növekedik. Ha igyekszem lemondani magamról – arról, hogy sajnálom magam, kívülről nézem magam, emésztem magam –, csökkennek a problémák, egyszerűvé válok, azzá a valakivé, aki a Jézus belém áramló életéből leszek, szemben azzal, akit önmagamra alapozva, önmagamból kínlódok ki.

Döntsük hát el, hogy hagyjuk, hogy bennünk több legyen Istenből, mint önmagunkból!

Uram, én kisebbedni szeretnék, hogy Te növekedhess bennem. Legyek mag, mely meg akar halni, hogy valóban élhessen, s életet adjon másoknak is. Önmagamat Krisztussal akarom meghatározni, és nem az önzéssel, a büszkeséggel, a bűnnel. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. március 5.