„Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha. „ (Iz 58,11)

Attól még hogy nagyszerű, ami történik, nem biztos, hogy Istentől van. Ez így van, és onnan tudom, mert én is képes vagyok úgy manipulálni a helyzeteket, hogy nagyszerű dolgok süljenek ki belőle.

Őszintén utálom a manipulálni szót. Olyan, mint valami durva, szemcsés dolog, ami dörzsöli a lelkem puha, sima felületét. Mégis ott van. Tudom. Mert néha használom. Manipulálok. Tudom, hogy kell elfogadtatni egy ötletet, amit szupernek vélek.

Tudom feláldozni a szabadidőmet. Tudom, milyen stratégiával érhetem el, hogy tervemet kiváló stratégiának lássák. Szó sincs arról, hogy mindez alapvetően rossz volna. Nagyszerű adottságok lehetnek, amiket Isten fel tud használni a jóra.

De mi van, ha ezeket a tulajdonságaimat Isten akaratán kívül gyümölcsöztetem? Hogy félretoljam segítségükkel Isten időzítését, útvonalát, tervét, melyből tanulhatnék, amellyel építeni akarna engem a folyamat során?

Néha úgy érzem, Isten hagyja, hogy félretoljuk az ő tervét, hogy így megtapasztaljuk, milyen következményei vannak, ha a magunk feje után megyünk. Ajaj, tudnék mesélni! Fejjel előre beleugrottam valamibe, amire nagyon vágyakoztam, s aztán csak kimerítő stressz, félelem, szorongás és mindent elborító lelkiismeret-furdalás lett belőle.

Jó dolog tudni, hogyan adhatunk el egy ötletet. De nem jó, ha ezt Isten akaratát félretolva tesszük. Jó dolog a szabad időmet mások szolgálatára áldozni. De nem jó, ha azért teszem, hogy biztosítsam ezzel tervem megvalósulását – és nem azért, hogy másokon segítsek. Jó dolog tervezni és stratégiát kidolgozni. De nem jó, ha a megvalósítással saját vágyamat akarom kielégíteni, és nem Istenét követem.

Tanulok. Tanulom, hogy ne vessek be mindent a sikerért. Hogy csökkentsem az iramot. És a vágyaimat.

Nemrég alkalmam nyílt megpályázni valami hatalmas projekt vezetését. Nagyszerű dolog volt. Tudtam, hogyan biztosíthatom magamnak a sikert.

Tudtam, hogyan fogalmazzak, hogy elfogadják az ötleteimet. Tudtam, hogy amennyi energiám van, rengeteget dolgozhatnék, s ezzel megnyerném őket. Tudtam, milyen stratégiával juthatunk célba, és tervem is volt, amit megcélozhatunk. De nem tudtam, hogy mindez Isten terve-e, vagy az én vágyam. Ha biztos lehetnék abban, hogy Isten ezt akarja, akkor ez a sok erőfeszítés nem volna manipuláció – akkor mindez pozitív dolog lenne. De nem tudtam biztosan.

Akkor viszont minden nyomulásom manipuláció. Ezért abbahagytam. Visszahúzódtam. Félreálltam. Vártam. Aztán kételkedni kezdtem. Rossz volt arra gondolni, hogy talán elszalasztok egy alkalmat. De tudnom kell, hogy ez egy olyan helyzet, ami próbára teszi bizalmamat Isten iránt. Olyan helyzet, ami mélyítheti a hitemet.

Megnyugodhatom abban a biztonságban, hogy ha valaminek meg kell történnie, az megtörténik. Nem rajtam áll. Istentől függ. Nem azt jelenti ez, hogy hátradőlök, és várom a sült galambot. Keresek tovább. Adom, amim van, de manipuláció nélkül. És aztán várom, hogy Isten is adja, amit csak ő adhat. Akkor, ha a dolog bejön az én saját kaotikus erőfeszítéseim nélkül, tudhatom, hogy Isten a legjobbat hozta ki belőle. Ha nem következik be, akkor megköszönöm Istennek, hogy megmentett önmagamtól.

Uram, hálás vagyok Neked örökkévaló szeretetedért, életemről alkotott elképzelésedért. Segíts, kérlek, hogy örömmel vegyem tudomásul, hogy a Te terveid sokkal jobbak az enyémeknél. Tedd alázatossá a szívemet, amikor igyekszem kézbe venni a sorsomat, és segíts, hogy mindenestül Téged szolgáljalak. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. február 13.