Otthon apám egyre fürkészőbb tekintettel nézett rám. Egy reggel ágyához hívott, ahol sok időt töltött olvasással, írással, beszédei fogalmazásával, és egy sereg újság között próbált velem értelmesen szót érteni. Mintha csak süketnek beszélt volna.

Jóval később fogtam fel, mekkora csalódást jelentettem, micsoda szomorúságot okoztam neki. A gyermekek sok mindent tudnak, de azt, hogy ki is voltaképp a gyermek, nem tudják.

Anyám nem volt hajlandó elfogadni iskolai alkalmatlanságomat. A történteket növekedési zavarnak, tanáraim értetlenségének, Párizs éghajlatának meg mindenféle más oknak tulajdonította, végső soron kizárta annak a személynek alsóbbrendűségét, aki, hasonlóan őhozzá, szerette a festészetet és a muzsikát. Az anyai szeretet már előre elfogadta mentegetőzéseimet, sőt olyanokat is hozzátett néha, amikre nem is gondoltam. Ha nem tudtam elviselni a líceumot, annak az az egyetlen oka, hogy a líceum rossz. Csak a rajzért éltem, s bizonyos mértékben csak a rajz által. Darabka papír, egy toll, tus, s én már boldog is voltam. Az Iliász állandó hatására mindig ugyanazt rajzoltam: egy építészeti könyv metszetei után, görög templomokat. Ezeket nem feledtette velem sem Rousseau, sem Voltaire.

A fehér papírlap a fény szerepét játszotta, az ezernyi vagy inkább megszámlálhatatlan apró tollvonás pedig a térben művelt varázslatot: formát támasztott, és azt megnyilatkozásra késztette. Amikor, naiv hitemben, kényszeríteni akartam, hogy gyorsabban jelenjék meg, tapasztalatlanul erősebben húztam a vonalakat, megsokszoroztam a tollvonásokat. Ez a fatális tévedés egyszerre átalakította eddig türelmes vonalkázásomat: sűrű kerítés keletkezett, s mögötte konokul rejtve maradt a várva várt forma, Hagynom kellett, hogy a dolgok maguktól megszólaljanak, bevallják önazonosságukat, mert mindez tönkrement, ha a toll csak egy-két millimétert is továbbszalad; a fölöslegesen meghúzott kis vonás tagadásként hatott, meggátolt minden további kísérletet. Mikor abban a reményben, hogy eltörlöm, egyre újabb vonalakat húztam, keresve azt a fehér oszlopot, amit napvilágra akartam hozni, hamarosan minden eltűnt a törlések bozótjában. Eltéptem a papírt, aztán újrakezdtem, tízszer, százszor, valami hihetetlen konoksággal.

Anyám nem becsült le, s látva kitartó törekvéseimet, visszaemlékezett, hogy Courbet is franche-comté-i volt, s hogy falunk Hoggar egy kiváló tanítványával büszkélkedett. Engem ettől kezdve Hoggar utódának tekintett. Napnál világosabb volt, hogy szülőföldemnek kell Franciaországot művészekkel ellátnia. Egy Párizsban élő másik falunkbéli, a maga korában ügyes dalocskák szerzője, azt tanácsolta, próbáljanak felvétetni az iparművészeti iskolába, az való nekem. Így is történt, fölvettek, méghozzá előkelő minősítéssel, és néhány hónappal a felvételi korhatár előtt.

Apám eltökélte, hogy megelégszik azzal a kevéssel, amit nyújtani tudok; a maga visszafogott módján elégedettnek mutatta magát, vagyis nem szólt egy szót sem, sőt magával vitt Martinique távoli választókerületébe, ennek volt ugyanis képviselője már két éve. A tizenkét vagy tizenhárom napig tartó hajóúton öt vagy hat szót váltottunk, de minthogy ezek nem fejezték ki igazi érzelmeinket, meredeken belehulltak szokványos érintkezésünk csöndjébe.Fort-de-France-ban az izzó égbolt alatt fellobogózott csónakok százai vártak ránk. Estig – a szó szoros értelmében – lábunk nem ért földet. A lelkes tömeg nevetve és – félreértés ne essék – nyomorúságának rendkívüli méltóságával vitt minket egyik emelvénytől a másikig.

Másnap meg a következő napokon apám teljes erejével nehéz feladatainak szentelte magát: beszédeket tartott, tárgyalt, az egyik helyen valami fizetésemelést harcolt ki, a másikon meg fölszámolt valami adminisztratív ellenállást. Eközben egy művelt, lelkes és jó humorú földrajztanár a szigetet járta velem, mesélt történelméről, megmutatta a kenyérfát, a kakaófát, megtanított a vakságot okozó mazanilla felismerésére; a legszebb volt az ananászültetvény alkonyatkor. A legiszonytatóbb pedig a Mont Pelée, amikor fehéren izzó köveket dobált ki az éjszakába. Nagy örömmel töltöttem meg úti naplómat értéktelen vázlatokkal és értéktelen följegyzésekkel.

Esténként az egyik lámpaernyőtől a másikig csapódó színpompás cserebogarak zizegésében lombsátor alá telepedtünk. Elbűvölő fiatal lányok szolgáltak fel. Megcsodáltam kéveként átkötött karcsú alakjukat, a homályban fénnyel kirajzolt nemes profilukat, s nem tudtam volna magamnak nagyobb boldogságot elképzelni, mint hogy lábuknál ülve csöndben szemléljem azt az értékes anyagot, amiből lettek.

Csodálatos, de ugyanakkor kimerítő ott-tartózkodásunk egy hónapig tartott. Ez idő alatt megérthettem, miért beszélt apám otthon oly keveset. Egyszerűen nem volt több ereje. Először csendjét tiszteltem, aztán őt magát. A Franciaországba visszavivő hajón ismét szokványos hallgatásunkba burkolóztunk. Ez a néhány együtt töltött hét sokat segített abban, hogy jobban megértsük egymást. Szavakra nem volt szükségünk, elég volt egy mozdulat, egy tekintet egymás kölcsönös megismerése még szűkebbre fogta kifejezéskészletünket.

Visszatérve Párizsba, az Iparművészeti Iskolában sem voltam szorgalmasabb, mint a líceumban. Szabadságban eltöltött éveim miatt képtelen voltam arra, hogy egy napirendhez alkalmazkodjam, hogy bármiféle korlátot elviseljek, de arra sem mutattam hajlandóságot, hogy a tanítás által ránk kényszerített rajzokat megcsináljam.

Ez a tanítás ugyanis, mivel tehetséget nem tudott adni, legalább technikai készséget akart bennünk kialakítani. Különben eszembe se jutott, hogy iparművész legyek. Ehhez nem volt se elég jó, se elég rossz ízlésem. Építész szerettem volna lenni, de csak azzal a feltétellel, ha görög templomokat építhetek, ámbár az „építész” szó a növendékek szemében a legvéresebb sértést jelentette. Az iskolai ellenőrzést itt még könnyebb volt kijátszani, mint a líceumban. Napjaimat parkokban, uszodában, múzeumokban és kiállításokon töltöttem, ahol egyenesen az építészeti részlegbe indultam, hogy ott megrészegüljek a kék vonalaktól.

Nem annyira a tárgy volt a fontos, mint inkább az, hogy szép téglalapokból, a tér és az egyensúly metszéspontjánál pontosan meghúzott ívekből és tökéletes négyzetekből legyen megalkotva; ezeknek vonala a tudatos hanyagság egy parányit meghosszabbította, s így a sarkoknál kis keresztezést alakított ki. A rajz ezzel kapaszkodott bele a környező térbe. A Louvre festményei között olyan műveket kerestem, amelyeket valami monumentális, lehetőleg attikai motívum tartott egybe.

Félénken kerestem a fiatal leányok társaságát is. Platonikus tisztelettel vettem őket körül, amikor a véletlen útjukat egy pillanatra áhítatom elé vezette. Mégis, tizenöt éves születésnapomon, némi papírpénzzel a zsebemben azt hittem, most már méltó hozzám, hogy az estét valami nagyvilági hölggyel töltsem el. Elindultam a földalattival a Montparnasse felé. Odaérve, az elhagyatott aluljáró végében egy vékony koldust vettem észre. Olyan volt, mint egy kátránykép a fehér kerámiafalon, mint a vence-i kápolna Matisse-képein. Amikor odaértem, azonnal éreztem, ma nem megyek sehová.

Létrehozva 2013. február 2.