Ez a könyv nem vallomás. Képtelen volnék áldozni ennek az irodalmi műfajnak: a júliusi kábító élmény, amit majd később írok le, szinte mindent, ami ezt megelőzte, elhalványult bennem. A gyermekkori benyomások azonban megmaradtak, mivel oly erősek, hogy a korral még inkább előtérbe kerülnek, a fiatalkori élmények viszont csak olyanformán, mint azok a meghatározhatatlan színes foltok, amik akkor táncolnak szemhártyánkon, amikor egy pillanatra belenézünk a napba.

Tíz-és húszéves korom között olyan voltam, mint abban az életkorban bárki. Mégis, a már említett környezeti sajátosságokon túl, még jeleznem kell néhány, számomra kedvezőtlen eltérést.

Abból a tényből, hogy apám az iskolában kimagasló eredményt ért el, arra következtettek, hogy én is olyat produkálok. Márpedig csalódniok kellett, noha eleinte igazuk volt. A községi iskolában minden jól ment. Mindnyájan egyszerű sorból származtunk, legalábbis látszat szerint; mindnyájan ugyanolyan fekete köpenyt viseltünk. Tanítóink ugyanúgy fogták fel az életet, mint szüleink. Tanítóink nagy nyomatékkal osztogatták a tudás kincsit; ez a jótétemény viszonylag új volt, s a szegény társadalmi osztályok nem voltak még hozzászokva; az oktatás alkotta egész vagyonukat. A világ egyszerű volt. A történelem a szinte teljesen Victor Hugo által uralt menny alatt kanyargott a jó és a rossz között; segítette a lelkierő, hátráltatta a tudatlanság. Így haladt az emberiség legjobbjai, legtisztábban látó képviselői által megjövendölt beteljesedés felé. A szabadság megnyitotta az utat az egyetemes jóság és testvériség eszménye felé. Ez nemcsak tanítóink s következésképp a mi eszményünk volt, hanem a korabeli köztársaságé és filozófiáé is. Hogy valaki szabad legyen, ahhoz csak tanulnia kell. Tanultunk tehát. Példaadó nevelőink nagy türelemmel és aprólékos gonddal oktattak minket, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy könyveikben megtalálható minden beteljesedés titka.

Jó helyezéseim voltak, a „jó pontok” sárga, kék és piros kartonpapír-háromszögecskéi szépen sokasodtak fekete kord táskámban, amit skapuláré módjára a mellemen összekapcsolt szíj tartott. Bizonyos számú pont feljogosított a becsületrend keresztjére. Ezzel gyakran kitüntettek. Könnyedén tanultam, bár megőriztem a félig-meddig való jelenlét szokását. Egyszer egy Merimée szöveget diktáltak nekünk. Valószínűleg ez lett a vesztem: csak egy hibát ejtettem, az „alvéole szóban, ennek alakja és rendeltetése nekem mindig nőneműnek tűnt. Azt hitték, kivételes tehetséggel vagyok megáldva. Apám az École Normale jövendő növendékét, okleveles tanárát, történelem professzorát látta bennem, vagyis mindazt, ami könnyedén ő lehetett volna, ha a szegénység miatt nem kellett volna egy sokkal rövidebb utat választania. Miután egy este egy öreg kollégánál megbeszélést tartottak tanítóimmal és az iskolaigazgatóval, elhatározták, hogy líceumba küldenek. Kilenc és fél éves koromban beírattak a hatodik osztályba.

Létrehozva 2013. február 2.