Művészet mint vallásos kommunikáció

Ha a művészeten azt értenénk, amit napjainkban is sokan gondolnak, hogy egyszerű kikerülés, kilépés, vagy még inkább kijárat a valóság világából, akkor ez az előzetes döntés két irányban is kapcsolódhat a vallás, a vallásos tudat, a vallásos művészi kommunikáció megítéléséhez.

Egyrészt mondhatnánk, hogy a művészet hasonló ,,menekülési út,,, mint a vallás – mindkettő a hétköznapiságból próbál kiemelni, kimenteni, kivezetni, kiléptetni úgy, hogy sajátos (művészi, vallási) ajánlatokkal kecsegtet. Ebben az értelmezésben a művészet és a vallás is (a Marx óta jól ismert) funkcionális értelmet kap; a hétköznapi ,,valóság,, talajáról értelmeződik. (Ahogyan a tejeszacskó és a malteros vödör a hétköznapok feladatrendszerében kapja meg jelentéseit, ugyanúgy a művészet, a vallás is ebben a hétköznapi szükségszerűsítésben, funkció-tulajdonításban nyeri el tisztségét, tisztességét.) Ez a funkció-tulajdonítás, hogy mindennek megvan a maga feladat-jelentősége az ég alatt, kijelöli a művészet és a vallás saját területét is. Két kijárat, két kapu, amelyeknek az a funkciója, hogy a változó, hétköznapi világból, a valóságból kivezesse az oda érkező (igen-igen kafkai, pascali, Simone Weil-i) embert.

Bármennyire is szép a feladat ilyen értelmű kijelölése, egészen bizonyos, hogy mind a művészet, mind a vallás tiltakozna ellene (ha tudna), még akkor is, ha ,,[m]indenki azt hangoztatja, hogy »átmeneti korban« élünk… Ha meggondoljuk, lényegében mindig is átmeneti korban élünk, a kor és az idő mindig is »átmenőben van«, vagyis az »átmeneti kor« kifejezés lényegében nem sokat mondó tautológia. Inkább azt kell mondanunk, hogy korunk mélyreható átalakulás kora, amely kihat mindenre, egész kulturális rendszerünkre és minden úgynevezett alrendszerére (ha éppen ezt a kifejezéskészletet használjuk): kihat tehát a gazdaságra éppúgy, mint a politikára, a társadalomra és a kultúrára, kihat a tudományra, a művészetre és a vallásra.,, Ha pedig ezek az ,,alrendszerek,, is érintettek a mélyreható átalakulásban, akkor érdemes őket megkérdeznünk arról, hogy mit is gondolnak az előbb említett funkciószerepükről. Valószínű, hogy sem a művészet, sem a vallás nem azonosulna önszántából az újkorban rájuk osztott szerepekkel. Ezért aztán, ha nincs elismert, vállalt (vallási-művészi) ,,funkció,,, akkor nincs önkéntes ,,eszköz,, sem a funkció elvégzéséhez. Ahogyan a művészek vagy a műélvezők, úgy valószínűleg a vallásos emberek sem gondolják azt, hogy a művészet vagy a vallás eszköz, egy cél elérésének instrumentuma lenne. A művészek és műértők művészet-világa, valamint a vallásos emberek közössége, egyháza védi meg a művészetet és az egyházat attól, hogy valamiféle funkciónak vagy instrumentumnak tekintse magát. A vallás és a művészet tágasabb ,,üzenetével,, messzebbre hatol, mint az újkor emberének fejlődésorientált távlattalansága. A vallásos, a művészeti kultúra (a harmadik [alrendszer], a bölcselet is ide értendő, de ezt most csak módszertanilag érintjük), kommunikáció, eredeténél fogva képes arra, hogy ne érje be részfunkciók, vagy alrendszerként történő besorolásokkal, hiszen belső mozgásaik, kommunikációs struktúráik az egész ember munkálását, képzését végzik a teljes valóság vonatkozásrendszerében. ,,Minden absztrakt fejlődés- és humanitás-felfogással szemben érvényre juttatott eszkatologikus fenntartása révén az egyház megóvja a jelenben élő embert attól, hogy pusztán egy technológiailag minden ízében racionalizált jövő anyagának és eszközének tekinthessék. Kritikával illet minden olyan megközelítést, amely az individualitást merőben egy technológiailag irányított társadalmi folyamat funkciójaként igyekszik felfogni.,, Ez az eszkatológiai távlat, a jövő iránti már itt és most megnyilvánuló várakozásteli bizalom (is) az, ami a teljes valósággal számot vető bölcselők, a művészek-műértők és a vallásos emberek  közösségét,az egyházat megóvja attól, hogy valamiféle eszközszereppel, funkcióval beérje napjaink funkciótulajdonító pragmatizmusában.

A Vigilia írása elolvasható itt.

Létrehozva 2013. január 29.