A jobboldal jelöltjeinek a községházán kellett kiállniuk a próbatételt. Mindez a díszteremben zajlott, ahol egyébként soha nem volt semmiféle ünnepi rendezvény, kivéve azt, amit ránk erőltettek. Az egész baloldal kötelességének érezte, hogy ne engedje őket szóhoz jutni. Nagybátyám és szomszédja, a kovács, nagy daróc- vagy bőrkötényben szinte önmaguknak is tetszelegve jelentek meg a gyűléseken. Így akarták érzékeltetni a betolakodókkal: kemény munkás életük nem engedi meg, hogy átöltözzenek, most is csak két kalapácsütés között, az ebédidőt föláldozva jöttek ide. Nem azért, természetesen, hogy meghallgassanak egy beszédet, hanem hogy visszaverjék a reakció támadását, mégpedig olykor elég keményen. A legmeglepőbb jelöltet, akit ebben a barátságtalan helyiségben az ellentétek kereszttüzébe állítva láttam, Tardieu-nek hívták. Fontos szerepet töltött be a harmadik köztársaságban, tehetséges szónok volt, ha hagyták beszélni. Miközben nekitámaszkodott egy vasoszlopnak, jótorkú baloldaliak vették körbe, híveit a terem egy sarkába űzték, őt magát pedig válogatott szidalmakkal halmozták el. Tardieu jól viselte a vihart, némaságra kárhoztatva bátran mosolygott, egy hosszúszárú szipkával játszogatott. Úgy nézett ki, mint egy csúfondáros szent Sebestyén, amint éppen rá akar gyújtani nyilaira. Jóllehet egy ujjal sem ért hozzá senki, fél óra múlva megelégelte a dolgot. s a terem gúnyos hahotája közepette távozott. Egyetlen szót sem tudott kimondani, még kevésbé jelenlétét érvényre juttatni. Foussemagne-ban jobboldali jelöltnek többé nem termett babér.

A baloldali jelöltek ritkán mentek a községházára. A kávéházat kedvelték inkább, annak sokaságát és gomolygó füstjét. Ez jelképezte számukra az ipari munkát és a gondolat megfoghatatlan jövőjét. A jobboldal meg sem kísérelte, hogy megakadályozza a beszédet, már visszavonulót fújt. A holnap nem az övé volt. A jobboldal a hagyományt, az ősök szokásait, a múltat képviselte, vagyis mindazt, amit harc nélkül maga a baloldal hagyott neki, miközben hangos szóval megtiltotta, hogy ebből valaha is kilépjen.

A választás után – aminek során a baloldal rendszerint vereséget szenvedett – folytatódtak a megszokott hétköznapok. Az élet menetét a helyi erények határozták meg, ezek között is a legjellemzőbb, a hűség. A keletiek úgy hűségesek, mint ahogy valaki barna vagy szőke. Különösen saját hazájukhoz, ahol mindenféle szépség található. Mindez láthatatlan az átutazók számára, akik igyekeznek gyorsan elhagyni a megszállások e híres keresztútjának viharos övezetét. Ki mondta, hogy a szeretet vak? Csak a szeretet lát jól. Csak a szeretet fedezheti fel azokat a szépségeket, amelyből mások semmit sem látnak. A szerető tekintet mindig csodálkozó tekintet. Ez érvényes Belfortain síkvidékére is. A vihar által fölkavart folyócska fölé néhány cserje hajlik -, s az ember máris a természet örömeit élvezi, szinte elfeledkezve arról a felügyeletről, amelyet rendszerint érzelmei fölött gyakorol. De azért mégse. Annak a monumentális oroszlánnak a fia, amelyet erődei rózsaszín homokkő meredélyeibe Bartholdi vágott, meg azé a három német támadásé, amelyet bástyái magaslatáról visszavert; megőrizte az örök ostromlott gondolkodásmódját. Városa bevehetetlen, ő maga is. A pszichológia azt mondaná, hogy Vauban-komplexusa van. (Sébastie Vauban (1633-1707) hadmérnök, kb. 300 vár építője (Tournai, Belfort, stb.)

Annál is inkább hűséges földjéhez, mivel az annyi megpróbáltatásnak van kitéve. Hűséges övéihez, barátaihoz, mesterségéhez, házához. Szokásait törvénnyé teszi, s mindazt, ami csak életéhez tartozik, intézményesíti. Súlyos ügy a helyváltoztatás, a véleményváltoztatás meg egyenesen katonai vereség. Abban a forradalmi légkörben, amelyben én nevelődtem, nagyon komoly álmokat szőttek a világ megváltoztatásáról, de egy ingaórát el nem mozdítottak volna a helyéről. A háború után, amikor újjá kellett építeni a házat, amit öreg gerendáival és rogyadozó vályogfalaival szinte okkal döntött romba egy kis gránát, nagybátyám megkövetelte, hogy ugyanúgy építsék fel, amint volt, lassanként már évszázados kényelmetlenségeivel egyetemben. A ház hibáinak kijavításával sok gyötrelmet okoztak neki. Valami olyan érzése lehetett, hogy elköltözött, elhagyta helyét. Ez pedig teljesen elképzelhetetlen volt számára. A határon élő ember szellemileg, erkölcsileg s amennyire lehet, helyileg sem változtatja őrhelyét. Látszólagos merevsége voltaképp megszilárdult ragaszkodás mindahhoz, amit a sors nekijuttatott. Érthető, hogy alig enged, mivel tudja, hogy veszít. Akárcsak földijeim, valószínűleg én is halálomig őriztem volna ifjúságom eszméit, ha egy szép napon, amint erről szó lesz, hirtelen meg nem cáfolta volna ezeket a bizonyosság.

Isten létezik, találkoztam Vele (2)

Isten létezik, találkoztam Vele (3)

Isten létezik, találkoztam Vele (4)

Isten létezik, találkoztam Vele (5)

Létrehozva 2019. augusztus 2.