„A versenyző akkor nyer koszorút, ha szabályszerűen versenyzik” (2Tim 2,5).

Megragadó látvány lehetett! Tengernyi nép Róma főterén. Diadalmenetet tart a győztes hadvezér. A quadriga, amelyen fönségesen büszke nyugalommal áll, immár nem verseny-, hanem diadalkocsi.

Négy gyönyörű paripa húzza: csupa élet, csupa tűz, csupa erő mindegyik, és mégis mily tökéletes fegyelemmel és utánozhatatlan, szabályos tempóban emelgetik karcsú, pompás lábaikat. Elég egyeden mozdulata akár a kisujjnak, amelyet a gyeplő közvetít a kocsi urának parancsaképp – azonnal engedelmeskednek.

Az úr – a triumphator.

Róma nem mindennap gyönyörködhetett ily látványban. De ha láthatott ilyent, ujjongása határt nem ismert és a győztest az istenek közelébe emelte szívében-lelkében.

Aki szenvedélyeit legyőzte, s azokat a tökéletes engedelmesség gyeplőjére fogta, az triumphator, nem egyetlen alkalomra, hanem egy egész emberi és örökkévaló életre. Diadalútját nem egy földi város tapsolja meg, hanem a mennyei Jeruzsálem kíséri végig pálmalengetéssel.

Ki ne vágyna erre a triumphusra, eget-földet bámulatba ejtő diadalra?! Ki ne szeretne úr lenni szenvedélyein, önmagán, énjéfí?! Fölszabadulni a szenvedélyek rabsága alól, a lekötözött lélekszárnyakat kibontogatni és neki ereszteni a kék magasságoknak, hogy hamarosan Istennel ölelkezzék, s véglegesen győzni, egészen új életre születni – kinek ne volna ez epesztő álma?!…

Lehetetlen?! – Nem! – Mi kell hozzá?

Mindenekelőtt s fölött: imádság.

Jaj, annak, aki a saját erejében bízik! Ellenben, aki bizalmát Istenbe veti, az ima erejével csodákat tehet.

Soha se felejtsük el az Evangélium egyik legdrámaibb mozgalmasságú jelenetét.

A tanítványok kis hajóját szörnyű hullámok hányják-vetik. Mire lennének képesek a megvadult elemekkel szemben?! Nekiesnek tehát az alvó Mesternek: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” És Jézus parancsolt a szélvésznek és a víznek, s nagy nyugalom támadt (vö. Mt 8,23-27).

Soha még ily lenyűgözően, ily életteljesen, ekkora drámaisággal az imádság erejét-sikerét nem érzékeltették.

Mondd, mily szenvedély rabja vagy? Kicsié, nagyé? Nyíltan támadóé, vagy bujkálóé? Talán már a kétségbeesés környékez? Ne félj, kishitű!

Ha már semmi nem használ, az imádság még mindig, sőt egyedül csak az menthet meg!

Zörgesd meg a mennyek kapuját, de addig zörgesd, míg ki nem nyitják! Ostromold meg Jézus és Anyád Szívét! Aki nem imádkozik, egyedül van, magára hagyatva. Dávid legyőzte Góliátot, mert a harcba Istennel ment. Az Ég győzött s nem a Föld. Amikor azonban tekintete fönnakadt egy asszonyon, a szenvedély úgy levágta, úgy a sárba-piszokba sújtotta, hogy a könnyek tengerére és a Miserere-re volt szükség: imára, imára! – hogy a féregből újra triumphator lehessen.

És még ha csak egy Góliátunk, egy nagy szenvedélyünk volna!!… De még a kicsi is mily könnyen elejt bennünket!

Fönnakadunk egy megjegyzésen; egy-egy vigyázatlan tekintet, a szemnek nem-fékezése fölkavarja lelkünket; a kíváncsiság, a fecsegés, a megszólás szenvedélye, a különböző kedvtelések-evésben, szórakozásban, olvasásban, munkában, a kevély mozdulatok, rátartiság, ítélkezések szóban-gondolatban, elő-előbújó féltékenykedés – össze-vissza ráncigálják a lelket. Csoda még, hogy a kocsin van!

Mutass nekem férfiakat, mutass nőket, akik legyőzték teljesen szenvedélyeiket! – Ujjaidon számlálhatod meg őket!… Csupa rabszolga mindenfelé, és bilincs, és összetört quadriga. MintJeremiás, siránkozhatszJeruzsálem romjain!…

Nos ki az, aki parittyát ragad, és homlokon találja Góliátot? Aki imádkozik.

Az imádságban Isten van s az Ő ereje.

Miért félelmetes a Sátánnak – Mária? Mert Mária maga az imádság. Két gyönyörű keze összetéve, szeme Fiára emelve, győz – mindig győz. S aki Vele tart, az is győz. Ha kell, száz Góliáton, az egész világon, poklon, minden vágyon, kívánságon. Máriának minden igaz fia – triumphator!

(forrás: marcellatya.blogpspot.hu)

Létrehozva 2012. december 30.