„Azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” 2Kor 12,9

Megint elárult. Fájdalom és düh kavargott bennem, ahogy otthagytam, mialatt előbb tízig számoltam, majd húszig. Uram, túl nehéz a feladat! Úgy érzem, alkalmatlan vagyok rá. Szégyelltem magam a reakcióm miatt, amikor kigúnyolt a gyermekem. Hát nem kéne már fölötte lennem ezeknek? – kérdeztem magamtól. Nem kéne már düh nélkül elviselnem a visszautasítást, a csalódást? Miért nem tudok úgy örvendeni a megpróbáltatásoknak, mint Jézus első követői?

Azon a napon is, mint már annyiszor, Isten hagyta, hogy szabadjára engedjem az indulataimat. Miután elmondtam neki mennyire fáj, és milyen dühös vagyok, eltöltötte lelkemet békével. Nem változtak meg a körülmények, de a szívem újraéledt, biztatást kaptam.

Nem először foglalkozunk ezzel, Isten meg én. Bármennyit kapok is miatta, az én feladatom, hogy gondot viseljek erre a sebzett kislányra.
Hét évvel ezelőtt ugyanis, nemzetközi adoptáció útján kiegészült a családunk két kislánnyal. Nekünk fogalmunk sem volt, mit éltek át ezek a gyermekek, de Isten tudta. Sok befogadás gördülékenyen zajlik, de mi nagy árat fizettünk érte. Keserves utat jártunk be az elmúlt hét évben, miközben igyekeztünk lányaink szenvedésében osztozni. Több szenvedést és tehetetlenséget éltem át ezalatt a hét év alatt, mint előző életemben összesen. Keményen meg kellett küzdenem Istennel kapcsolatos gondolataimmal is.

Legtöbbször azért kellett mélyre ásnom, hogy lássam, hiszem-e, hogy Isten jót tud kihozni a fájdalomból, vagy szenvedésünk – a lányoké és a miénk is – teljesen hiábavaló.

Arra jutottam végül, hogy Isten nem vesztegeti el szenvedéseinket, én viszont igen. Amikor nem ismerem be, mennyire nehéz az életem, elvesztegetem Isten felajánlott békességét. Amikor a magam erejéből akarok megoldani valamit, elvesztegetem Isten felajánlott hatalmát. Amikor fájdalmamat magamban tartom, s úgy teszek, mintha minden tökéletes lenne, elvesztegetem a lehetőséget, hogy segítsek másoknak, akik hasonló cipőben járnak.

De ha bevallom, hogy alkalmatlannak érzem magam, hogy tehetetlen vagyok a gondjaimra bízottak fájdalmának enyhítésében, akkor függő helyzetbe kerülök – és Isten ezt akarja. Mert ebben a tehetetlenségben Isten központi szerephez jut. És ha Ő átveszi a vezetést, megtörténnek a csodák.

Bár azt szeretném, hogy a fájdalom, a trauma egy csettintésre eltűnjön, tudom, hogy Isten a fennmaradó szenvedésben is működik. Főleg ott. Beszélhetek én egész nap Isten hatalmáról, de ha meg is tapasztalom, akkor ott változás kezdődik. Bennem is, a környezetemben is.
Mint alapigénkben Pál, én is kezdek örömöt találni gyengeségemben. Nem a bűnnek örülök, nem a sebzettségnek, amiben lányaim és én is élünk. De annak látom a szenvedést, ami: e bukott világ állapotának, amiben Isten hathatósan munkálkodik. A gonosz tervei sikertelenek, mert a csatát már nem én vívom. Isten ereje átveszi a harcot, ha én hátralépek.

Ez a perspektíva váltás segít szembenéznem a következő nappal. A körülményeim nem változtak, de remény szivárgott be a repedéseken. Semmilyen fájdalom nem vész kárba, ha alávetem magam Isten terveinek. És akkor meglátjuk Isten gyógyító erejének hatását drága kislányaink életében.

Uram, nem először állok itt könnyítésért esedezve. Segíts elfogadnom gyengeségemet ebben a szituációban, és engedd, hogy a Te hatalmad vegye át a harcot. Belátom, nem értem, hogyan működik mindez, de bízni fogok Igédben. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: eszmelkedesek.blogspot.com)

Létrehozva 2012. november 28.