Ritkán járok a jezsuita blogger oldalon, de ezt a cikket kötelező megosztanom.

Időnként túlterheltnek érzed magad? Olyan munkát végzel, amely hajlamos felemészteni a (magán-) életedet? Vagy egyszerűen csak időnként nehézséget okoz, hogy megvédd magad rámenős és erőszakos emberektől? Szükségét érzed, hogy olykor az eddiginél is határozottabban kijelöld – és megvédd – a határaidat? Nos, ha így áll a dolog, csak egyetlen dolog segíthet: meg kell tanulnod nemet mondani!

Ha elfogadod, szeretnélek segíteni, hogy meghosszabbítsd az életedet. Különösen is vonatkozik ez Rád akkor, ha segítő foglalkozású – mondjuk tanár, orvos, jogász, lelkész/pap, ápolónővér, szállodai portás, szerzetes stb. – azaz, ha általában emberekkel foglalkozol. És egyenesen nélkülözhetetlen, ha keresztény vagy (tehát – definíció szerint – hajlamos a segítő-szindrómára…). Végül pedig meggyőződésem, hogy mindennél fontosabb, sőt egyenesen életmentő lehet a tanácsom, ha egyházi intézményben dolgozol. Az öngyilkosság egyetlen módja ugyanis, amelyet tudtommal a Katolikus Egyház szentesít – sőt időnként minden eszközzel motivál is –, ha halálra dolgozod magad érte…

Remélem, sikerült felkeltenem kissé az érdeklődést… Most akkor jöhet a bűvös módszer – az életmentő, a nélkülözhetetlen varázsige… 

Megosztom a titkot – éspedig minden ellenszolgáltatás nélkül! 🙂 –, abban a reményben, hogy még jó szolgálatot tehet. A legkisebb fiún (lányon?) is segítenek a mágikus mondatok a mesékben! Csak aztán el ne felejtsétek, és csak úgy álljatok ott a döntő pillanatban, mint a kapzsi kalifa az 1001 éjszaka meséiben, aki elfelejtette a delejes igét a bezárult barlang kijárata előtt… Készség szinten kell rá emlékeznünk! Na jó, nem borzolom tovább a kedélyeket. Íme az elixír:

Tegyük fel, hogy valaki felhív telefonon, és arra kér, hogy vállalj el valamit, amiről egyáltalán nem vagy meggyőződve, hogy el kellene vállalnod. (Mondjuk, mert a hátad közepére sem kívánod, nem értesz hozzá, aránytalanul sok stresszt okoz/készületet kíván, rosszkor jön, már a gondolatától is ideges leszel stb.) Mondjuk – ha pap vagy (én az vagyok, ezért ilyen kézenfekvő nálam egy klerikális példa) – arra kérnek, vállalj el egy lelkigyakorlatot, ugorj be misehelyettesítésre, vagy tarts meg egy előadást. Az illető hangjából esetleg már eleve kicseng, hogy körülbelül biztos benne: el fogod vállalni („tisztességes pap ilyesmire nem mondhat nemet…”). Szóval, egy pici nyomásgyakorlás is jelen van a dologban (na jó, ne mondjuk „érzelmi terrornak” – kerüljük a csúnya szavakat…). Mi tehát a teendő? Ha érzékeny vagy – mint a papok többsége – tudattalanul is felveszed a szavakból kicsengő elvárást: ha rendes ember vagy (főleg, ha keresztény, pap stb.), biztos, hogy rendelkezésre fogsz állni. Na jó, de mi van, ha éppen rettenetesen túlterheltnek érzed magad, hónapok óta nem tartottál szabad napot, tisztában vagy vele, hogy ha igent mondasz,  messze a színvonalad alatt fogsz teljesíteni, és különben is eleged van az emberekből, és érzelmi szinten a pokolba kívánsz minden jószándékú felkérést (ezek elég világos jelei a kiégési szindrómának …)? Szóval, ha minden racionális megfontolás amellett szól, hogy nemet mondj (és egy kissé a saját igényeidre is figyelj végre, ne csak másokéra) – akkor mi van? Nos, ebben az esetben – hinnétek? – az a javaslatom, hogy mondj nemet a felkérésre.

A cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2012. november 19.