Simogatás fentről

Elkeseredtem, lázadtam, úgy éreztem csődöt mondtam. Nem tetszett, ahogy vezet. Felnéztem, miközben zokogtam, hangosan kiabáltam Vele. Nem bírom a fájdalmat, hát nem érted, nem bírok el többet, de Ő tudta, hogy elbírom.

Elengedésről volt szó, ami fájdalmas, de a Szeretet legmagasabb lépcsőfoka s így az egyedüli út, tudtam, de nem akartam. Nem végső elengedés volt ez, egyszerű leválás. Mégis iszonyú fizikai fájdalommal járt. Ilyenkor a legutolsó kérdésem Hozzá mindig az: most hogyan érezhetném, hogy szeretsz, mert nem érzem. Persze hogy nem, mert elmerülök a fájdalomban, önmagamban. Aztán múlik, egy gondolattal kiemel belőle, ami mindent egyszerre old meg. Kegyelem!

De Ő bőkezű, a Szeretet válasza lenyűgöz. Balaton parton sétálok, gyerekkorom meseszép élményekkel teli világa, illatokkal, emlékekkel s szívemben az örömmel, hogy egyik kamaszgyerekem is mellettem sétál. Kedves testvérem telefonál, napok óta rám gondol, mert Ő a szívébe ad – így mondjuk, mert így éljük meg- s ezt mondja: „ az Úr már a fogantatásodtól fogva szeretett és akart Téged”. Lábam földbe gyökerezik, épp az előtt a nyaraló előtt állunk, ahol szüleim nászútjukat töltötték. Megdöbbenek. Hát így szeretsz, az akaratodból lettem. Megborzongok. Végtelenül, személyesen szeret minket!

Téged, hidd el, ugyanígy illetve úgy, ahogy Neked a legborzongatóbb! Érzed?

Létrehozva 2012. augusztus 18.