„Mutasd meg a gyereknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.” Péld 22,6

Lányom, Hope, végzős diák idén. Úgy döntött, hogy az utolsó éve kalandos lesz, és kicsit majd kilóg a sorból. Valójában nagyon kilóg a sorból.
Kilépett a hagyományos oktatásból. Aláírt egy szerződést az állammal, hogy otthon tanul. Online főiskolai kurzusokra iratkozott be, amik lehetővé teszik, hogy párhuzamosan befejezze a gimnáziumot, és felvételi pontokat szerezzen a főiskolára. A januárt Nicaraguában akarja tölteni önkéntes szolgálatban.
Nem lepődtem meg. Hope világéletében hajlamos volt a maga útját járni. Örömmel töltenek el a döntései. Nem mondhatom, hogy ugyanígy örültem a korai években, mikor kiderült, milyen erős egyéniségű gyermeket nevelek.
Már egész kicsi korában halálra aggódtam magam, hogy én vagyok a világ legrosszabb anyukája, mert Hope sosem azt tette, amit kellett volna. Őszintén, úgy véltem, minden akaratossága az én ügyetlen nevelésemnek köszönhető.
Egy alkalommal például megbeszéltük néhány barátnőmmel, hogy kisgyermekeinkkel együtt találkozunk a bevásárlóközpontban, és ott fogunk ebédelni. Minden gyerek nyugodtan ült a kocsijában, és majszolta a rágcsálnivalót, amit kapott. Apró kis glóriák ragyogtak fel a fejük fölött, ahogy selypítve idéztek egy-egy bibliai verset, és papírzsebkendővel törölték meg az orrocskájukat.
Nem így Hope.
Dührohamot kapott, mikor kényszerítettem, hogy a kocsiban maradjon. Ahogy egy pillanatra elfordultam, hogy rendeljek, ő kiszabadította magát. Pillanatok alatt lehúzott magáról minden öltözéket, átfutott az éttermi részen, s beleugrott a bevásárlóközpont közepén lévő szökőkútba.
Higgyétek el nekem, semmi sem tapossa jobban sárba egy fiatal nő anyai önérzetét, mint ha azt látja, hogy gyermeke meztelenül ugrál a bevásárlóközpont medencéjében. Talán csak az, ha az a totyogó kisgyerek nem hajlandó kijönni a vízből, és az anyukának be kell lépnie a medencébe, hogy kihozza.
Végigsírtam az utat hazafelé.
Nem azért, amit aznap elkövetett. Azért inkább, amilyen mindennap volt. Elszánt. Független. Csökönyös.
Kértem Istent, mutassa meg, hogyan nevelhetek jó gyereket belőle. Olyat, aki benn marad a kocsijában. Akiről, aki látja, hangosan megjegyzi, hogy milyen jól nevelt gyermek. Aki jó képet fest rólam.
Isten nagyon halogatta a válaszadást. Ezért évek múltán megváltoztattam a kérésemet. „Istenem, segíts, hogy olyanná neveljem Hope-ot, amilyennek Te akarod látni.” És a hangsúly azon volt, hogy „Istenem, SEGÍTS!”
Azt hiszem, azért változott meg az imádságom, mert Isten engem is megváltoztatott. Megéreztem, hogy Hope nevelésére más tervei vannak, mint amit én képzeltem.
Talán nem az volt Isten szándéka, hogy szabálykövető gyermeket gyúrjak Hope-ból. Isten célja az volt, hogy Isten-követő felnőtté neveljem. Olyan felnőtté, aki elég elszánt, független és csökönyös ahhoz, hogy végrehajtsa, amire Istentől elhívást kap.
Mai alapigénk arra int, hogy úgy neveljük a gyermekeinket, hogy idősebb korukban ne forduljanak szembe a bibliai értékekkel és elvekkel, hanem beépítsék őket élethosszig tartó Istenkeresésükbe. Ne felejtsd el, hogy ami ma annyira bosszant a gyermekedben, talán épp az teszi őt képessé, hogy holnap kiváló építője legyen Isten országának.
Én ezt tapasztaltam Hope nevelése közben.
Nem tudom, neked szükséged van-e ma ezekre a gondolatokra. De hadd biztassalak szívem legmélyéből három egyszerű nevelési elvvel, amikbe bizton kapaszkodhatsz:
Ne adj hitelt annak, ha gyermeked jónak látszik.
Ne adj hitelt annak, ha gyermeked rossznak látszik.
Ne akarj jó gyereket nevelni. Nevelj Isten-követő felnőttet.
És a szökőkutakban ugráló gyerekek anyukái kórusban ráfelelik: „Ámen!”

Uram, tudom, hogy azt szeretnéd, ha Isten-követő felnőttet nevelnék a gyermekemből. Kérlek, adj bölcsességet, hogy el tudjam látni ezt a méltóságteli feladatot, amit rám bíztál. Alakítsd át a nézeteimet, szerelj fel minden szükségessel. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: eszmelkedesek.blogspot.com)

Létrehozva 2012. július 11.