„… az asszonyok meg tiszteljék férjüket.” Ef 5,33
Sose felejtem el azt a napot, mikor megláttam magam a tükörben. Hiába telt el azóta több mint tíz év, a kép még mindig élénken él bennem. Szomorúan vallom be, nem hízelgő, amit látok. Hatéves kislányom és hároméves kisfiam a gyerekszobában játszott. Épp a nappalin haladtam át, hogy megnézzem, ébredezik-e már a pici a délutáni alvásából. Nos, akkor pillantottam meg.

Ahogy közeledtem a gyerekszobához, hallottam, hogy Mackenzie emelt hangon Mitchell értésére adja nemtetszését. Azokat a bizonyos egymásra illeszthető, színes, műanyag építőkockákat Mitchell nem úgy rakta össze, ahogy nővére szerette volna. Ahogy az ajtóhoz értem, kislányom éles hangon épp ezt kiáltotta: „Nem Mitchell. Nem úgy kell! Ó, add ide nekem! Akinek egy csöpp esze van, az tudja, hogy nem úgy kell, hanem így. Semmit se vagy képes rendesen megcsinálni?” Bár a szavai bántóak voltak, nem is azok hatottak rám annyira, hanem a hangsúly, a csípős, leereszkedő tónus, ahogy kimondta őket. Nem hagyhattam annyiban.
Beléptem az ajtón, és klasszikus anyapózban – kéz a csípőn, mutatóujj kinyújtva, a gyermek teljes neve hangsúlyozva – nekimentem: „Mackenzie Leith Ehman! Ifjú hölgy, nehogy meghalljam még egyszer, hogy így beszélsz az öcséddel!” Még csak fel se nézett a kockákról, ahogy nyugodt hangon válaszolt: „Miért ne, Anyu? Te is mindig így beszélsz apuval.”
Hoppá! A gyerekeim gyakran szolgálnak megnyilvánulásaim fájdalmasan hiteles tükréül. Kislányom aznapi vétke eltörpült amellett, amit elképzeltem, hogy megtapasztaltak gyermekeim az apjukkal való tiszteletlen viselkedésemben. Elvonultam, sírtam, imádkoztam, megint sírtam. Elmeséltem a férjemnek, mi történt. Elmeséltem a kismamák bibliakörében. Kiderült, nem én vagyok az egyetlen, akinek élő tükre van otthon. Sokszor ráismerhetünk magunkra gyermekeink hanghordozásában, viselkedésében. Megfogadtuk együtt, hogy nagyon fogunk vigyázni, hogyan beszélünk, hogyan viselkedünk. Persze, rájöttünk, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtartani.
Gyakran feltételezzük magunkról, hogy „tiszteljük” férjünket, ahogy mai alapigénk tanítja. De ez csak azért van, mert nem ismerjük eléggé a szó jelentését. Ha beleolvasunk a Kibővített Bibliába, ahol egy-egy kifejezés teljes jelentésmezeje megtalálható, jobban megértjük, mit takar a „tiszteljék” elvárás: „észreveszi, figyelembe veszi, megbecsüli, előnyben részesíti, hódolattal néz rá, nagyra tartja; alkalmazkodik hozzá, dicséri, nagyon szereti és csodálja”. Huhh! Nem csoda, hogy Isten azt kívánja, hogy egy házasság élethosszig tartson. Ennyi időre lehet szükségünk, hogy mindezeket a hozzáállásokat elsajátítsuk…
Sok idő eltelt már azóta, hogy megláttam rút ábrázatomat akkor abban a tükörben. Még mindig küzdenem kell az éles nyelvemmel, ki-kimondok hirtelen indulatból olyasmit, ami bántó. De ma már gyermekeim fel vannak jogosítva, hogy rám szóljanak, ha ez előfordul. Sosem szabad elfelejtenünk nekünk, anyáknak, hogy kicsi és kevésbé kicsi szemek figyelnek, és gyakran utánozzák azt, amit látnak. A te tükröd mit mutat?

Uram, kérlek, bocsásd meg, hogy szavaimat, viselkedésemet, cselekedeteimet néha a tiszteletlenség fegyvereiként használtam férjemmel szemben. Erősíts meg, és tégy alkalmassá, hogy életem mintául szolgálhasson, az istenes életet élő feleség mintájául. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: eszmelkedesek.blogspot.com)

Létrehozva 2012. június 12.