Szeretném elejét venni minden megalapozatlan várakozásnak… Arról van szó, hogy tartok az előítéletektől, és szeretném ezeket elhessegetni…

Az a kérdés feszít, hogy nem vártok-e tőlem többet, mint amennyit adhatok.

32 éves vagyok, feleségem van, gyermekeink vannak.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Családban élek, próbálom a mindennapjaimat az értékrendem szerint élni.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Római katolikus vagyok, és a családommal együtt szeretnénk a hitünket megélni, a mindennapjaink részévé tenni.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Még az is lehet, hogy olykor gondolkodom, és a felmerülő kérdésekre megpróbálok válaszokat találni.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Még az is lehet, hogy ezeket a válaszokat viszonylag logikus rendbe tudom szedni, és viszonylag rendszerezetten el tudom mondani.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Egyetlen dolog van, ami miatt én most itt állok: hogy időnként látszom a tévében.
Ez viszont nem az én nagyszerűségemet mutatja; egyszerűen ez a munkám.
De ettől még nem lettem sem idősebb, sem bölcsebb, sem hívőbb, sem házasabb, sem „apább”, sem okosabban gondolkodó, sem jobban válaszoló, sem ügyesebben rendszerező.
Nem lettem méltóbb arra, hogy itt álljak, mint az a sok ember, aki hozzám nagyon hasonló, netán nálam sokkal nagyszerűbb.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy nem vagyok megmondóember. Nem vagyok orákulum. Nem vagyok követendő példa. Csak egy példa vagyok a sok közül.

A hazai közéletben több embert is ismerek, akiket orákulumnak hisznek, és akik magukat is annak gondolják. De attól, hogy valaki a maga szakmájában – legyen az zene, színház, előadóművészet, netán újságírás – jól teszi a dolgát, még nem biztos, hogy mindenben igaza is van. Nekem sincs.

Tehát kérlek Benneteket, ehhez igazítsátok a várakozásotokat, és ehhez igazítsátok az elfogadóképességeteket: nem úgy van, ahogy mondom. Legfeljebb úgy is lehet.

Az írás folytatása elolvasható itt.

Létrehozva 2012. június 2.