Boldog Károlynak példaképnek kellene lennie azok számára, akik ma ellenzik a háborút. Becsületes ember volt, és ez a becsületes természet vezette arra, hogy a békét a kisebb érdekek fölé helyezze.

Egy helyi konfliktus erőszakossá válik, és hamarosan az egész világ háborúban áll. Bár ez sajnos úgy hangzik, mint a mi közeljövőnk, ez egyben az I. világháború találó leírása is. Számos kötelező érvényű szerződés és annak tragikus alulértékelése miatt, hogy milyen szörnyű lehet egy modern háború, az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia közötti kis konfliktus hamarosan kiváltotta a háborút, hogy véget vessen minden háborúnak. Sok tanulságot le lehet vonni abból a sivár időszakból, különösen, ha érzékeljük a sötétségben ragyogó magányos fényt.

Az I. világháború történelmét szemlélve az embernek megbocsátható, ha azon siránkozik, hogy nem voltak felnőttek a teremben. Oroszország Szerbiával kötött megállapodásai a háború eszkalálódásához vezettek. Németország alig várta, hogy bebizonyítsa, milyen erős a hadserege, ezért örömmel csatlakozott a harcokhoz. Franciaország és az Egyesült Királyság egyaránt követte szerződéseit a gyorsan terjedő háborúba. Később Olaszország megszegte semlegességét, amikor titokban olyan földet ígértek neki, amelyet régóta áhított, és az Egyesült Államok, amelyet Woodrow Wilson leendő világuralkodó vezetett, csak tovább fokozta a fájdalmat és a szenvedést. Senki sem tudott felállni, hogy azt mondja: “Elég volt, elég – a békéért kell dolgoznunk”?

Valójában volt egy ilyen ember – Karl (vagy Károly) osztrák, aki a háború után két évvel lett osztrák-magyar császár. Nagybátyja, Ferenc Ferdinánd főherceg volt az, akinek 1914-es meggyilkolása meggyújtotta a világháború gyújtózsinórját (és Karl lett a trónörökös). Mégis, bár személyes érdekeltsége volt ebben a háborúban, ő volt az egyetlen uralkodó, aki a béke mellett állt ki. Sajnos az ő magányos hangját többnyire figyelmen kívül hagyták.

Ahogy Anatole France francia költő mondta Károlyról: „Az egyetlen becsületes ember, aki ebben a háborúban felbukkant, Ausztria Károlya volt; de ő egy szent volt, és senki sem hallgatott rá.”

Karl erős vágya, hogy véget vessen a háborúnak, vezetett a „béke császára” becenévhez. Amikor 1916-ban trónra lépett, azonnal kijelentette: „Mindent megteszek, hogy a lehető legrövidebb időn belül száműzzem a háború borzalmait és áldozatait, hogy visszanyerjem népeim számára a béke fájdalmasan hiányolt áldásait.” A háborús uszítók – köztük német szövetségesei, sőt Károly saját tábornokai közül is sokan – számára ez a beszéd gyengének és megalkuvónak hangzott.

Ahogy ma is, a világhatalmak úgy gondolták, hogy a tárgyalás a veszteseké – a győzelmet csak a fegyverek erejével és az ellenség teljes legyőzésével lehet elérni, függetlenül attól, hogy ennek érdekében hány embert kell megölni és megcsonkítani. Károly, aki a világ legtöbb vezetőjével ellentétben a hadsereg katonája volt, mielőtt császárrá lett, ismerte a háború pusztítását, és hajlandó volt áldozatokat hozni azért, hogy véget vessen neki.

Nem sokkal császárrá válása után Karl titkos béketárgyalásokat kezdeményezett a szövetséges erőkkel. Sógora, Sixtus, aki a francia hadsereg tagja volt, közvetítőként szolgált a francia és az angol kormánnyal való kapcsolattartásban. Sajnos, bár Lloyd George brit miniszterelnök fogékony volt Karl kezdeményezésére, ezek a tárgyalások végül kudarcba fulladtak, mivel az Egyesült Királyság és Franciaország (Karl nem tudott erről) titkos megállapodást kötött Olaszországgal, amely az Osztrák-Magyar Monarchia egyes részeit Olaszországnak adta volna.

Ezek a titkos tárgyalások később kísértették Károlyt. Amikor német szövetségesei rájöttek, hogy mit csinál (a jóváhagyásuk nélkül), lépéseket tettek, hogy Osztrák-Magyarországot a háborús erőfeszítésekbe zárják.

Ami Károlyt különösen kiemeli, hogy hajlandó volt békét kötni még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy országának engedményeket kellett tennie. Miközben szerette birodalmát és megvédte határait, hajlandó volt tárgyalni az ellenséges erőkkel, beleértve a földterületek engedményezését is, ha ez az igazságos béke elérését jelentette. Más szóval, ő nem tette egyenlővé az „igazságos békét” azzal, hogy „mindent megkapok, amit akarok”, mint oly sok világvezető tette akkor és ma.

Karlnak példaképnek kellene lennie azok számára, akik ma ellenzik a háborút. Becsületes ember volt (a Katolikus Egyház boldoggá avatta, ami a szentté avatás előtti utolsó lépés), és ez a becsületes természet vezette arra, hogy a békét a kisebb érdekekkel szemben előnyben részesítse. A háborút szerető német szövetségese és sokan saját népe részéről érkező kérlelhetetlen nyomás ellenére egyszer sem tért el a békéért végzett munkájától.

Ma kevés olyan vezető van, ha van egyáltalán, aki Karlhoz hasonlítható.

Egyetlen lehetséges kivétel az egykor általa uralt ország vezetője, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, aki tavaly így tweetelt: „Ma Európa megosztott a háború és a béke hívei között. Én határozottan az azonnali tűzszünet és az azonnali béketárgyalások pártján állok.” Ezt a Karl-féle hozzáállást reméljük, hogy a világ több vezetője is átveszi, méghozzá hamarosan.

Az osztrák Karlhoz hasonlóan nekünk is hajlandónak kell lennünk mindent kockáztatni a békéért. Követelnünk kell, hogy vezetőink is a békét tekintsék elsődleges céljuknak – nem pedig a nemzetbővítési vágyaik előmozdítását vagy a hadiipari komplexum gazdagítását. Karl sajnálatos módon sikertelen volt a békéért folytatott munkájában, és ez a kudarc sok tekintetben elindította a 20. század borzalmait. Csak imádkozhatunk, hogy ma egy új Karl emelkedjen fel, aki ugyanolyan elkötelezett a béke iránt, de sikeresebb lesz erőfeszítéseiben.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. március 26.