Délelőtt fél 11 körül nyitom a távirányítóval a kaput. Ott toporog két idősebb ember. Úgy 60-70 körüliek lehettek. Amint haladok kifelé a kocsival, integetnek, hogy álljak már meg. Megállok és lehúzom az ablakot.
– Parancsoljanak, miben segíthetek?
– Ne haragudjon, hogy megállítottuk. Itt lakik?
– Igen, itt.
– Mi kopogtatócédulákat gyűjtünk az MSZP-nek. Megkérnénk, szíveskedjen nekünk adni a kitöltött szelvényét.

– Tudják, uraim sok mindenki van ebben az országban, akinek nem adnám semmi körülmények között azt oda, ráadásul az önök pártja ezen a tiltó listámon az első helyen szerepel. Köszönöm, hogy megértenek.
– Hát nagyon sajnáljuk – mondja az egyik.

Erre a háta mögött álló öregúr bosszúsan ráförmed:
– Na, nekem ebből aztán már tényleg elegem van. Két óra alatt egy darabot nem tudtunk összeszedni. Megaláznak, közben pedig megfagyok. Én bizony fogom magam, és hazamegyek.

– Uram! – szólok neki. – Ha valóban haza megy, üljön ide be gyorsan mellém és hazaröpítem. Nekem megéri ez a kis kitérő, de akkor tényleg haza menjen.
– Hát, ha elvinne, megköszönném. Itt lakom nem messze, de a lábam az nagyon el van már fagyva, alig bírok járni.
– Üljön be.

Hazavittem a kisöreget. Útközben beszélgettünk. Elmesélte: ő már nagyon régóta önkénteskedik az MSZP-nek, de most örökre befejezi, mert ilyen megaláztatásban még nem volt része. Hógolyóval dobálják, leköpködik, kutyákat uszítanak rájuk, késsel fenyegetik és szidalmazzák őket. De ami a legjobban bosszantja: nem is tud mit mondani a dühös embereknek.

Én persze helyeseltem a döntését, és elvittem a kapujáig. Nagyon hálásan köszönte meg, mikor kiszállt.
Búcsúzóul mondtam neki:
– Pedig jegyezze meg, bátyám, most olyan ember tett magával jót, aki születetten jobboldali, és soha, egy pillanatra sem tudta elfogadni az önök hazug pártját.

A kisöreg megemelte a kalapját. A visszapillantóban láttam, még sokáig úgy maradt, és nézett utánam.

Forrás: Internet (2010)

Létrehozva 2012. április 10.