A tisztítótűzben szenvedőkről
Anyagot gyűjtöttem egy levelezőlista felvetései nyomán, amikor rábukkantam Maria Simma nevére. Csodálatos egyszerűséggel magyarázza mindazt, amit csak feltételezünk vagy pontatlanul tudunk.
“Néhány hónappal ezelőtt nagy érdeklődéssel olvastam egy könyvet a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. Nagyon megrémített, mert egészen aktuális tanúságtételeket közölt, egyébként, pedig igen jól megmagyarázta az Egyház idevonatkozó tanítását. Maria Simma írta, címe: A tisztítótűzben szenvedő lelkek mondták nekem… Miután elolvastam a könyvet, írtam a kiadónak, s megtudtam, hogy Maria Simma még él. Akkor gyorsan kapcsolatot kerestem vele, s ő hajlandó volt találkozni velem, hogy válaszoljon számos kérdésemre. Nagyon boldog voltam, mert valahányszor alkalmam volt a szenvedő lelkekről beszélni vagy prédikálni, megállapítottam, hogy óriási, hallatlan érdeklődés mutatkozott hallgatóim körében. Gyakran könyörögtek, hogy beszéljek erről még többet: “Mesélj még többet ezekről a lelkekről!” – kérték, s világosan láttam, hogy ez a beszéd igen erős szomjúságot elégít ki.
Szeretnénk tudni, mi vár mindnyájunkra a halál után. Meg kell mondani azt is, hogy ezeket a dolgokat már nem nagyon tanítják a plébániákon, a hittanórákon, gyakorlatilag sehol sem. Úgy, hogy egy nagy űr van, nagy hiányosság. Ha úgy tetszik, nagy tudatlanság, sőt, bizonyos szorongás is a végső dolgoknak e realitásaival kapcsolatban. Ez a beszélgetés nemcsak abban segít majd nekünk, hogy megszűnjön ez az aggodalom, – amely egyáltalában nem helytálló - a tisztítóhellyel kapcsolatban, de világot derít majd arra is, hogy Isten terve velünk nagyszerű, pompás, valóban lelkesítő. És azt is megtudjuk, hogy ezen a Földön óriási hatalom van a kezünkben, hogy boldogságot nyújthatunk halottaink lelkének, és hogy megtaláljuk magunk is ezt a boldogságot a saját életünkben.
Ismertem egy fiatalembert, mintegy húsz éves lehetett. Egy Nílus-menti faluban élt. Ezt a falut egymás után áradások sújtották és rengeteg lakosa meghalt. Egy este a fiatalember éppen szülei házában tartózkodott, amikor meghallotta, hogy rettenetes ár pusztít a házuk mellett. Aztán kiabálást hallott, szívet-tépő kiáltásokat: Segítség, segítség! Elvisz minket az ár! A fiatalember kiugrott az ágyából és kirohant, hogy segítséget nyújtson az embereknek. Édesanyja meghallotta a kiáltásokat, és odaállt az ajtó elé, hogy a fiú ne tudjon kimenni, “Nem, nem, menjenek mások segíteni, ne mindig mi! Nagyon nagy a veszély odakint, nem akarom, hogy még eggyel több halott legyen!” De a fiatalember, akit megrendítettek a kiáltások, segíteni akart az embereknek, félrelökte az anyját, és azt mondta: “De igen, odamegyek. Nem hagyhatom, hogy meghaljanak!” Kiment, s útjában őt is elragadta az ár, és meghalt. És íme, két nappal a halála után meglátogatott engem egy éjszaka és azt mondta nekem: “Mondass értem három misét. Akkor kiszabadulok a tisztítóhelyről.” Elmentem elmondani a dolgot a családjának és a barátainak. Nagyon csodálkoztak, hogy csak három mise után szabadul a tisztítóhelyről. A barátai azt mondták: Igaz, nem szerettem volna a helyébe lenni, amikor meghal; ha tudnád mennyi bolondságot követett el életében!” És a fiatalember azt mondta nekem: “Tessék! Tiszta szeretetből cselekedtem, amikor odaadtam az életemet, kockáztattam az életemet ezekért az emberekért és ezért fogadott be engem az Úr a mennybe.” Igen, a szeretet elfed egy sereg vétket.
Maria Simma ma 73 éves, egyedül él kis házában Sonntagban. Sonntag nagyon szép kis falu Vorarlbergben, Ausztriában, s ott találkoztam vele. Kicsoda Maria Simma? Egyszerű parasztasszony, gyermekkora óta sokat imádkozik a szenvedő lelkekért. 25 éves korában egy igen különös karizmában részesült, mely nagyon ritka az egyházban: a szenvedő lelkek látogatásának karizmájában. Buzgó katolikus és igen-igen alázatos, s nagyon egyszerű. Nagy segítséget kap plébánosától, és a püspökétől is, amint majd látni fogjuk. Bármily különleges karizmában részesüljön is, igen szegényesen él, nagyon szűkösen. Például szinte alig van hely ahhoz, hogy az ember megforduljon a széke körül a kis szobában, ahol fogad minket. Szóval, rendkívüli karizma, de gyökerei az Egyházban találhatók, az egyház történetében, mert számos szent volt – kanonizált vagy nem kanonizált -, aki gyakorolta ezt a karizmát. Idézem csupán Szent Gertrúdot, Genuai Szent Katalint, aki sokat írt erről. Jézusról nevezett Mariannát, Szent Mária Margitot Paray le Monial-ból, aki a Szent Szívet látta látomásában, az ars-i plébánost, Bosco Szent Jánost, Boldog Betlehemi Mariannát stb. Könyvet lehetne írni róluk, és ha behatóbban tanulmányozzuk ezeknek a szenteknek a tanítását, azt látjuk, hogy mind-mind ugyanazt mondják.
Maria Simma a maga részéről csak újra átéli az ő szép tanúságtételüket. Ezért nem haboztam kérdéseket feltenni neki, mivel megvan azaz előnye, hogy a mi korunkban él, tehát kapcsolatba lehet lépni vele. Megostromoltam kérdéseimmel, kihasználtam a lehetőséget. A probléma csak az volt, hogy egy szót se tud franciául. Tehát tolmáccsal dolgoztam. Azért, hogy a kazetta ne legyen túl hosszú, a saját szavammal adom vissza, amit ő mond, vagy a választ közvetlenül a tolmács fordításában közlöm. Egyéni magyarázatokat fűzve hozzá.
Mária elmesélné nekünk, hogyan történt, amikor először látogatta meg magát egy szenvedő lélek?
1940-ben történt, egy éjszaka, hajnali 4 órakor. Hallottam, hogy valaki fel-alá járkál a szobában. Erre ébredtem fel, s néztem, ki jöhetett be a szobámba.
És megijedt? – Nem, egyáltalán nem vagyok félénk. Anyám még gyerekkoromban azt mondta, különös gyerek vagyok, mert sohasem félek.
És azon az éjszakán mi történt? Mesélje el! – Láttam, hogy az illető idegen. Lassan járkált fel-alá. Szigorú hangon rászóltam: Hogyan jöttél be ide? Mit vesztettél el? De ő csak tovább járkált a szobában, fel-alá, mintha semmit se hallott volna. Akkor megint megkérdeztem: Mit csinálsz? De mivel még mindig nem válaszolt, hirtelen felálltam és meg akartam ragadni. És csak a levegőt fogtam meg, már nem volt ott semmi. Akkor visszafeküdtem, és megint hallottam, hogy fel-alá járkál.
Azon töprengtem, miért látom én ezt az embert, akit nem tudok megfogni. Megint felkeltem, hogy megfogjam és meg állítsam a járkálását, megint a levegőbe kaptam. Zavarban voltam, visszafeküdtem. Az illető nem jött vissza, de én nem tudtam elaludni. Másnap mise után odamentem a lelki atyámhoz, és mindent elmeséltem neki. Azt mondta nekem: Ha ez újra előfordul, ne kérdezd tőle: ki vagy te, hanem azt, hogy mit akarsz tőlem? A következő éjjel az ember visszajött. Ugyan ő volt és én megkérdeztem tőle: Mit akarsz tőlem? Azt felelte: Mondass értem három misét, és én megszabadulok. Akkor megértettem, hogy ez egy szenvedő lélek. A lelki atyám megerősítette ezt. Azt is tanácsolta, hogy sohase utasítsam vissza a szenvedő lelkeket, hanem nagylelkűen fogadjam el a kéréseiket.
Aztán folytatódtak a látogatások?
Igen, néhány éven át csupán 3-4 lélek. Főleg november hónapban. Később többen jöttek.
Mit kérnek magától ezek a lelkek?
Legtöbbször azt kérik, hogy mondassak misét, és legyek ott azokon a miséken. Kérik, mondjam el a rózsafüzért és végezzek keresztutat.
Igen, most felvetődik a kérdés a tisztítóhely tulajdonképpen micsoda? –
Hát, azt mondhatnám, hogy ez egy zseniális találmánya Istennek. Mondok erre egy képet, saját magam gondoltam ki: Tegyük fel, hogy egy napon kinyílik egy ajtó és megjelenik egy gyönyörű szép Lény, olyan szép, amilyent még soha nem látott az ember a földön. Le vagyunk nyűgözve ettől a csodaszép Lénytől, felkavar bennünket annál is inkább, mert ez a lény azt mutatja, hogy őrülten szerelmes belénk, és azelőtt el sem bírtuk képzelni, hogy ennyire szeressen minket valaki. Azt is sejtjük, hogy ez a Lény nagyon vágyódik arra, hogy magához vonzzon, megöleljen minket, és a szeretet tüze, amely már égeti a szívünket, arra késztet, hogy a karjai közé vessük magunkat. De ebben a pillanatban rájövünk, hogy hónapok óta nem mosakodtunk, hogy rettentő rossz szagunk van, csorog az orrunk, zsíros a hajunk, koszos a ruhánk stb., stb. És akkor azt mondjuk: nem, lehetetlen, hogy ebben az állapotban odamenjek, előbb meg kell mosdanom, jól letusolok, aztán gyorsan visszajövök hozzá. Csakhogy a szívünkben feltámadt szeretet olyan erős, olyan égető, olyan hatalmas, hogy ez a késedelem, amelyet a tusolás okoz, kibírhatatlan.
És a távollét forró tüze, még ha csak pár percig tart is, kegyetlenül égeti a szívünket. És ez az égés természetesen arányban van a szeretet feltárulásának intenzitásával. Szeretetből adódó égés. Hát pontosan ez a tisztítóhely. Késlekedés, amelyet a tisztátalanságunk kényszerít ránk, késlekedés, hogy Istent átöleljük. Szeretetégés, amely rettentő szenvedést okoz. A szeretetre való várakozás, ha úgy tetszik: nosztalgia. És éppen ez az égés, ez a nosztalgia mossa le rólunk azt, ami még tisztátalan mibennünk. A tisztítóhely, mondhatnám, a vágy helye. Örülten vágyódunk Istenre. Istenre, akit már ismerünk, mert láttuk, de még nem jutottunk el Hozzá. – A szenvedő lelkek gyakran beszélnek Máriának arról, milyen nagyon vágyódnak Istenre, és arról, milyen fájdalmas számukra ez a vágy. Valóban agónia. Gyakorlatilag, azt mondanám: a tisztítóhely egy hatalmas ránk törő hiánybetegség: Isten hiányzik nekünk.
De itt megkérem Máriát, tisztázzon nekünk egy alapvető pontot: Mária, a szenvedő lelkekben van-e öröm és reménység, szenvedésük közepette? – Igen. Egyetlen lélek se szeretne a tisztítóhelyről visszatérni a földre. Ismernek valamit, ami végtelenül felülmúl minket. És nem tudnák újra rászánni magukat, hogy végigjárják a földi utat. Ez a nagy különbség ahhoz a szenvedéshez képest, amelyben nekünk van részünk a Földön. Mert a tisztítóhelyen, még ha borzalmas is a lélek fájdalma, megvan az a bizonyossága, hogy mindörökre Istennel fog élni, megingathatatlan bizonyosság. És ez a bizonyosság olyan erős, hogy az öröm nagyobb, mint a fájdalom. És semmiért a világon nem szeretnénk újra élni a földön. A földön végül is az ember sohasem biztos semmiben.”
Létrehozva 2024. január 3.