1948. április 7-én az Egyesült Nemzetek Szervezetének (United Nations Organization, UNO) tagszervezeteként és szakosított intézményeként megkezdte működését az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO), mely a nemzetközi közegészségügy koordináló hatóságaként működik. Felhatalmazását és forrásait döntő mértékben a Nemzetek Szövetsége Egészségügyi Szervezetétől (Health Organization, HO) örökölte. Székhelye a svájci Genf városában
található. A szervezet alapokmányának érvénybe lépésével, az említett napot az egészség(ügy) világnapjává nyilvánították.1

Ezen eseményről való megemlékezés kapcsán, statisztikaszerű összefoglaló cikkemben előbb felidézem a Római Katolikus Egyház tanítását a szentek közbenjárásáról, a védőszentek meghatározásáról, majd felsorolom azok neveit – mellékelve patrónusi funkciójukat – akik az egészségügy égi pártfogását egészében vagy részleteiben, fő- vagy csak „mellékállásban” hivatottak biztosítani. A hagyományos védőszenti szerepek megjelölése azért fontos, mert ezek alapján alakult ki a szentekhez fohászkodás gyakorlata. Ezek a szerepek valóban megtörtént eseményeken alapulnak, például Szent Balázs ma a torok betegségeinek védőszentje, mert egykor megszabadított egy gyermeket egy halszálkától, s így megmentette a fulladástól. Máskor a védőszenti szerep a martírológiai hagyományból nőtt ki. Ilyenek például a lefejezett szentek, akikhez gyakran a fejfájás ellen fohászkodnak, vagy Szent Erasmus, akit a különféle hasi görcsök ellen hívnak segítségül,
mivel vértanúként szörnyű halál érte, azaz kibelezték.

Az egyházi Tanítóhivatal megkülönbözteti az egyedül Istennek fenntartott imádást (latreia) és a szentek iránt tanúsítható tiszteletet (proszkünészisz, dulia).2 Az utóbbi célja is csak Isten dicsősége lehet, mindamellett megengedett, hogy a szentekhez mint közbenjárókhoz forduljunk (DH 675, 1821, 1824).3 Tehát a szentek tiszteletéhez tartozik az a bizalom is, hogy előttük mint Krisztus testvérei előtt személyes gondjainkat és szükségeinket nyugodtan feltárhatjuk, kérhetjük
közbenjárásukat Istennél, minden javak adományozójánál, ismerve mindnyájuk testvéri szolidaritását, akik vele mint fővel Krisztus misztikus Testét képezik.4 A II. Vatikáni zsinat behatóan foglalkozik a szentséggel és a megszentelődéssel: mindez a különböző életállapotok és hivatások keretében élt mindennapi életben az Isten és a felebarát iránti szeretet megvalósításával válik valósággá. A zsinat megerősíti a szentek tiszteletének és a hozzájuk való fohászkodásnak a
jogosultságát (LG 39–42, 50–51; SC 104, 111).5 A szentek közbenjárása is, amelyhez bátran folyamodhatunk, azt előfeltételezi, hogy Isten valamennyi kegyelme és a hétköznapokban nyújtott segítsége kizárólag tőle származik, ám néhány adományának kiosztását a szentek közbenjáró imádságához kapcsolja, hogy még jobban napvilágra kerüljön az üdvösség közösségi-társas dimenziója.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2025. március 13.