Sokáig kényelmetlen érzésekkel olvastam az Apostolok Cselekedeteit. Ez volt az a szentírási könyv, ahol leginkább érzé­keltem a mai egyházi élet és a bibliai egyházkép közötti feszült­séget. Félreértés ne essék: én a mai Egyházban voltam otthon. Éppen ezért nem tudtam mit kezdeni az olyan részletekkel, ahol Ananiás és Szafira holtan esik össze, mert „hazudtak a Szentlé­leknek” (vö. ApCsel 5,1-11); ahol Barjézus varázsló Pálnak egy erélyes szavára megvakul (13,4-12); ahol Jézus Lelke „nem enge­di meg” az igehirdetőknek, hogy mondjuk éppen Bitiniába men­jenek (16,7); ahol földrengés támad s erre lehullanak a bilincsek (16,26); vagy ahol egy vipera megmarja Pál apostolt, de ez csöp­pet sem árt neki (28,1-6).

Hittem a Szentírás föltétlen igazmon­dásában, de nagyon szerettem volna, ha nincsenek benne ilyen dolgok, vagy ha legalábbis jelképesen lehetne őket magyarázni… Ám ugyanez a bibliai könyv egy hajóút ijesztően precíz, hajózási szakértők szerint is hiteles leírását tartalmazza, ami a törté­netiség jele; az ún. „mi”-részek szerzője kétségkívül szemtanú. Micsoda önkényesség tehetné meg, hogy éppen a feltűnően ter­mészetfölötti részletek történetiségét vonja kétségbe? Nem, raci­onalista nem akartam lenni. Viszont az egyházi élet jelenkori gyakorlatából annyira feltűnően hiányoztak a Szentlélek efféle konkrét beavatkozásai! Maradt volna az a magyarázat, hogy az ősegyház rászorult a Lélek szemmel látható cselekvéseire, de a mai egyházi életben ezek már fölöslegesek, mert most már kiala­kultak a hitélet szilárd struktúrái. Csakhogy ez amolyan bizo­nyítvány-magyarázás, hiszen az első jeruzsálemi pünkösdtől Jézus második eljöveteléig ugyanabban a végső üdvtörténeti korszak­ban vagyunk, minőségileg új helyzet már nem állhat elő. És ha struktúráink meg is szilárdultak, hitéletünk a tömeges elkeresz­ténytelenedés korában mégse mondható annyira szilárdnak, hogy fölösleges volna nálunk az ősegyház karizmatikus lendülete… Mondom, kényelmetlen érzésekkel olvastam az Apostolok Csele­kedeteit, s ezt a feszültséget csak a karizmatikus megújulás ol­dotta föl bennem.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása

Az Egyház karizmatikus dimenziója nemcsak számomra je­lentett megválaszolatlan kérdést. Azokban az években, amikor bennem a probléma tudatosodni kezdett, már folyt a II. Vatikáni Zsinat, amelynek tárgyalásai során két álláspont ütközött meg a Szentlélek adományaival kapcsolatban. 1963. októberében Ruffi­ni bíboros kifejtette a zsinaton, hogy a karizmák (a szó kegyet, kegyado­mányt, ingyenes ajándékot jelent) csak az ősegyház életében játszottak jelentős szerepet, ma már „rendkívül ritkák és teljesen kivételesek”. [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 10. o.] Álláspontja szerint nem várható, hogy a Lélek karizmatikus ajándékai jelentős szerephez jussanak a mai Egyház építésében. Vele szemben Suenens bíboros hat nappal később, 1963. október 23-án úgy foglalt állást, hogy a karizmák nem „pe­riférikus vagy esetleges jelenségek az Egyház életében”, hanem „életfontosságúak a Misztikus Test építésében”. Nem kevesek ki­váltságai, ellenkezőleg, „minden kereszténynek, legyen művelt vagy egyszerű, megvan a saját adománya a maga mindennapi éle­tében”. [Uo. 10-11. o. A fölszólalás dátuma: New Covenant 1988/3. 33. o.] Látható, hogy itt a karizmák két különböző teológiája csapott össze.

„Egyáltalán nem is készültem fölszólalni akkor” – mondotta később Suenens bíboros. – „Így állt a dolog, amikor egy napon egyik bíboros kifejtette, hogy a karizmatikus adományok csak az ősegyháznak szóltak és nem a mának. Úgy éreztem, itt tennem kell valamit, mert a karizmák tagadása ellene szól annak, hogy Isten egész népében hiteles, új ébredés induljon el… Megkértem egy jó biblikus szakembert, hogy állítsa össze a karizmákkal kap­csolatos valamennyi fontos szöveget, és ennek alapján megtettem fölszólalásomat.” [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 220-221. o.] Suenens azt javasolta, hogy a zsinatnak az Egyházról szóló konstitúciója nagyobb hangsúlyt helyezzen a ka­rizmákról szóló tanításra. Ez be is következett, amikor a zsinati atyák elfogadták McEleney jamaicai püspök módosító indítványát a konstitúció szövegében. Ez a javított szöveg alkotja most a Lu­men Gentium konstitúció 12. pontjának második bekezdését (az első bekezdés a hitérzékről szól). Az 1964. november 21-én elfogadott konstitúció tehát Suenens bíboros nézetét teszi magáévá. Akkor még senki sem látta előre a zsinati atyák közül, hogy há­rom évvel később a Szentlélek váratlan működése révén ez a szöveg drámaian aktuális lesz.

A szöveg a zsinati dokumentumok magyar kiadásában így hangzik:

A Szentlélek az Isten népét nemcsak szentségeken ke­resztül és papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és éke­síti erényekkel, hanem ajándékait „tetszése szerint juttatva kinek-kinek” (1Kor 12,11), sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket külön­féle munkák és feladatok vállalására az Egyház megújho­dása és továbbépítése érdekében, ahogyan az Írásban áll: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használ­jon velük” (1Kor 12,17). Ezeket a karizmákat, akár a leg­ragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogad­nunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasz­nosak az Egyházban. Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azok­ra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akik­nek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tart­sák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 19-21).

Ez az egyházi tanítóhivatal alapvető nyilatkozata a karizmák­ról. Nem végérvényes hitdefiníció, de biztos és kötelező tanítás. Erre épül mint alapra a világiak apostolkodásáról szóló zsinati dekrétum tanítása a világi hívők karizmáiról (Apostolicam actuo­sitatem 3.), valamint II. János Pál pápa apostoli buzdítása ugyan­ebben a témakörben (Christifideles laici 24.). Jelentősége miatt hasznos lesz pontokba foglalni a Lumen Gentium idézett részle­tének mondanivalóját. A következő állítások lelhetők föl benne:

1.) Vannak a Szentléleknek olyan kegyelmi adományai, ame­lyek nem vezethetők le az Egyház struktúrájából, hanem az ajándékozó Lélek szuverén tetszésétől függenek (karizmák).

2.) A karizmák nincsenek egyes csoportoknak vagy személyek­nek fenntartva, a Szentlélek minden rendű és rangú hívő­nek (inter omnis ordinis fideles) osztogatja azokat.

3.) A karizmák célja, hogy alkalmassá tegyék a hívőket olyan tevékenységekre, amelyek megújítják és továbbépítik az Egyházat.

4.) Megkülönböztethetünk rendes (egyszerűbb, gyakoribb) és rendkívüli (tündöklő, kivételes) karizmákat. (Ez a pont na­gyon fontos, jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A karizmák gyakorlati megítélése körül a legtöbb félreér­tés onnan származik, hogy ezt a megkülönböztetést sokan elmulasztják, és minden karizmát rendkívülinek vélnek. Ebbe a tévedésbe esett Ruffini bíboros is a zsinaton.)

5.) Mind a rendes, mind a rendkívüli karizmák bármely kor­ban aktuálisak és hasznosak az Egyházban. (Megdőlt te­hát a zsinaton az a nézet, hogy az ősegyház kivételes volt a karizmák szempontjából!)

6.) Nem szabad vakmerően számítani a rendkívüli karizmákra, vagy elbizakodottan tőlük remélni az apostoli munka ered­ményességét. (Nagyon gondosan fogalmazott tétel, amely óv az egyoldalú természetfölöttiségtől. Ismerve a pün­kösd-mozgalom történetét, világos, hogy erre a figyelmez­tetésre komoly szükség van.)

7.) Az Egyház elöljáróinak joga és kötelessége, hogy ítéletet mondjanak a karizmák a) valódiságáról, b} helyes haszná­latáról. (Figyeljük meg ennél a pontnál, hogy két külön­böző dologról van szó! Egy karizma lehet valódi vagy ha­mis; ha valódi, ez a tény még nem igazolja használatának helyességét; valódi karizmát is lehet hibásan használni! Ismét egy olyan megkülönböztetés, amit sokan elmulasz­tanak.)

8.) Az Egyház elöljáróinak felelőssége, hogy ne akadályozzák a Lélek kezdeményezéseit, hanem legyenek nyitottak minden jóra.

A teljes cikk Gábor atya honlapján olvasható itt.

Létrehozva 2012. március 10.