BEVEZETÉS

A MEGÚJÍTÁS MŰVE

Az isteni Bölcsesség titokzatos terve, amelynek megvalósítására jött az emberiség Üdvözítője, Jézus Krisztus, arra irányul, hogy az elöregedett és elavult világot Benne és Általa isteni módon megújítsa. E tervet Szent Pál az Efezusiakhoz írt levelében ezzel a nagyszerű mondattal fejezi ki: Isten kinyilvánította “akaratának titkát…, hogy Krisztusban újít meg mindent, ami az égben és a földön van” (Ef 1,9–10.).

És valóban, az Úr Krisztus miközben végrehajtotta a parancsot, amit az Atya adott neki, elűzvén a régiséget, mindennek új formát és új arcot adott. A sebeket, melyeket az ősszülők bűne ütött az emberi természeten, meggyógyította: az embert, aki korábban a harag fia volt, visszaállította Isten kegyelmébe; a tévelygés hosszú időszaka után visszavezette az igazsághoz; a sokféle tisztátalanság szennyétől megmosva ismét erényekkel ruházta föl; visszaadván az örök boldogság örökségét, bizonyossá tette a reményt, hogy az esendő és halandó emberi test egykor a halhatatlanság és a mennyei dicsőség részese lesz. S hogy jótéteményei mindaddig megmaradjanak, amíg csak ember él a földön, helyetteséül alapította az Egyházat, és a jövőbe látva megparancsolta, hogy bármi rendetlenség lép föl az emberi társadalomban, azt hozza rendbe, s ha valami megsérül, állítsa helyre az Egyház.

Igaz, hogy a megújításnak ez az isteni műve elsősorban és közvetlenül a kegyelem rendjében érinti az embert, mindazonáltal drága és üdvös hatásai és gyümölcsei bőségesen kiáradnak a természet rendjére is; ezért minden területen nem kis tökéletesség részese lesz mind az egyes ember, mind az egész emberiség egyetemes közössége. Amióta ugyanis a kereszténység létezik, az egyes embereknek lehetősége nyílik arra, hogy megtanulják és megszokják az Isten atyai gondviselésében való megnyugvást, és éljen bennük a mennyei segítség elnyerésének csalhatatlan reménye. Ezekből pedig bátorság, mértéktartás, állhatatosság, kiegyensúlyozott és békés lelkület és sok más nagyon értékes erény fakad, a polgári társadalom és a család számára pedig csodálatos méltóság, szilárdság és megbecsülés következik. Méltányosabb és szentebb lesz a kormányzók tekintélye, készségesebb és könnyebb a népek engedelmessége, szorosabb a polgárok összetartozása és biztonságosabb állapotba kerül a tulajdonjog. A keresztény vallás törődik és foglalkozik mindazzal, ami a polgári élet számára bármilyen formában hasznos lehet. Olyannyira, hogy Szent Ágoston szerint az Egyház akkor sem tehetne többet az emberiség földi boldogulásáért, ha csak ennek szolgálatára lenne teremtve.

E sok jó közül most nem áll szándékunkban mindet egyenként részletezni; kizárólag a családi életről kívánunk szólni, melynek kezdete és alapja a házasság.

I. A HÁZASSÁG MEGÚJÍTÁSA

1. A HÁZASSÁG ŐSFORMÁJA

Mindannyian tudjuk, Tisztelendő Testvérek, honnan ered igazában a házasság. Igaz, a keresztény vallás ellenségei nem akarják elismerni az Egyház állandó tanítását a

házasságról, és megpróbálják kitörölni ennek emlékezetét a népekből, az igazság világosságát azonban sem kioltani, sem elhomályosítani nem tudják. Emlékeztetünk a mindenki által ismert és kétségbe nem vont igazságra: Miután a teremtés hatodik napján Isten a föld porából megformálta az embert és arcába lehelte az élet leheletét, társnőt akart neki adni, akit az alvó férfi oldalából csodálatosan alkotott meg. Ezzel a gondviselő Isten azt akarta, hogy ez az emberpár legyen minden ember természetes eredete, s tőlük terjedjen el az emberi nem, melynek további nemzedékei szüntelen leszármazás által őrizzék és adják tovább az életet. S hogy a férfi és a nő kapcsolata még jobban megfeleljen Isten végtelen és bölcs tervének, már e kezdeti időben felruházta két kiemelkedően nemes vonással: az egységgel és az állandósággal.

Az evangéliumban látjuk, hogy Jézus Krisztus isteni tekintélyével ugyanezt nyíltan hirdette és megerősítette. A zsidók és a tanítványok előtt tanúskodott arról, hogy a házasság alapításától kezdve egy férfi és egy nő kapcsolata, s a kettőből szinte egy test lesz; a házassági kötelék pedig Isten akaratából oly bensőséges és oly erős, hogy emberek közül azt senki föl nem oldhatja vagy el nem szakíthatja. “Az ember feleségéhez ragaszkodik és ketten egy test lesznek. Így tehát már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” (Mt 19, 5–6)

2. A HÁZASSÁG ROMLÁSA A POGÁNYOKNÁL ÉS A ZSIDÓKNÁL

A házasságnak ez a nagyszerű és kiváló formája idővel romlani és bomlani kezdett a pogány népek között; s még a zsidók körében is mintha elhomályosult volna. A zsidók között ugyanis elterjedt a szokás, hogy egy férjnek több felesége is legyen; mikor pedig Mózes “szívük keménysége miatt”‘ megengedte nekik a válólevéllel való elbocsátást, szokásba jött a válás.

Szinte hihetetlen, hogy a pogány népeknél mennyire megromlott és eltorzult a házasság, mert a legkülönfélébb tévedések és a legocsmányabb szenvedélyek áldozata lett. Úgy tűnik, hogy az összes nemzetek többé-kevésbé elfelejtették a házasság eredetét és eredeti eszményét, s ezért idővel olyan törvényeket hoztak a házasságról, amelyeket az állam látott jónak, s nem olyanokat, melyek megfeleltek volna a házasság természetének. A törvényhozók által előírt ünnepélyes szertartások megtartóit tisztességes feleségnek, meg nem tartóit ágyasoknak nevezték. Az is kialakult, hogy az állam vezetői szabták meg, ki házasodhat, s ki nem, és a sok méltánytalan törvény miatt sokakat ért jogsérelem. Ezenkívül a többnejűség, a többférjűség és a válás következtében nagy mértékben fellazult a házassági kötelék.

De magán a házasságon belül is nagy felfordulás keletkezett a jogok és kötelességek tekintetében. A férfi ugyanis tulajdonjogot nyert a feleség felett, és úgy bánt vele, mint egyszerű használati tárggyal; önmagát pedig féktelen és nyers szenvedélyei élvezetében teljesen szabadnak vélte, s megengedettnek tartotta, hogy utcanőkkel és szolgálóival éljen, mintha a bűn nem az akarat kérdése volna, és a méltóság fölmentene alóla. A férj ezen szabadossága által megalázott nő számára az volt a legszomorúbb, hogy vagy az érzéki vágyak kielégítésének, vagy a gyermekek nemzésének eszköze lett. Nem szégyellték azt sem, hogy a feleséget úgy adják és vegyék, mint az élettelen tárgyakat. Az ilyen házasságból születő család szükségszerűen az állam vagy a családfő jogkörébe tartozott és olyan törvények alatt állt, melyek nemcsak azt tették lehetővé, hogy a családfő köthette és bonthatta gyermekei házasságát; hanem azt is, hogy életük felett is kénye-kedve szerint rendelkezhessék.

3. A HÁZASSÁG FELBONTHATATLANSÁGÁNAK HELYREÁLLÍTÁSA

Mindezen gazságok és gyalázatok közepette, melyek beszennyezték és megterhelték a házasságot, Isten gondoskodott felemeléséről és meggyógyításáról. Jézus Krisztus ugyanis, az emberi méltóság helyreállítója és a mózesi Törvény tökéletesítője, nem egyszer és nem kis gonddal foglalkozott a házassággal. Kánában megtisztelte jelenlétével a házasságkötést, és emlékezetessé tette első csodájával! Attól a naptól kezdve új lehetőségek fakadtak a házasságban a megszentelődésre. Ezután visszaállította eredeti méltóságába a házasságot, részben azzal, hogy rossznak nyilvánította a zsidók szokását, mely szerint több feleséget tartottak és visszaéltek a válólevél lehetőségével; részben és leginkább azzal, hogy megparancsolta: senki ne merészelje felbontani azt, amit Isten egy örök kapcsolat kötelékével egybekötött. Miután eloszlatta a mózesi Törvényre hivatkozók nehézségeit, mint legfőbb Törvényhozó, így rendelkezett a hitvesekről: “Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, kivéve a paráznaság esetét, és mást vesz el, házasságot tör és aki elbocsátott nőt vesz feleségül, házasságot tör” (Mt 19,9).

Ami isteni tekintéllyel mint határozat és törvény elhangzott a házasságról, azt az isteni törvény hírnökei, az apostolok, hogy emlékezetét fenntartsák, részletesebben és teljesebben írásba foglalták. Így az apostolokra kell visszavezetnünk azt, amit az egyetemes Egyház, a szentatyák és a zsinatok mindig tanítottak, nevezetesen, hogy az Úr Krisztus a házasságot szentség rangjára emelte; úgy intézkedett, hogy a házastársak az Általa kiérdemelt kegyelem érejével és oltalmával magában a házasságban szentelődjenek meg. A házasságban, amely csodálatos módon hasonlit az Úr és az Egyház misztikus kapcsolatához, a természetes szeretetet is tökéletesítette, s a férfi és a nő természetes kapcsolatát is nemesebbé tette az isteni szeretet kötelékével. Szent Pál így ír “Férfiak! Szeressétek feleségteket, mint Krisztus is szerette az Anyaszentegyházat, és önmagát adta érte, hogy megszentelje…. Úgy kell a férfiaknak is szeretniük feleségüket, mint saját testüket… Mert soha senki a maga testét nem gyűlöli, hanem táplálja és ápolja, mint Krisztus is az Anyaszentegyházat; mert az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő húsából és csontjaiból. Ezért az ember elhagyja atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek. Nagy titok ez, én pedig Krisztusra és az Anyaszentegyházra nézve mondom.” (Ef 5,25–33.)

Hasonlóképpen az Apostoloktól tudjuk, hogy Krisztus parancsa szerint a házasság egysége és örök szilárdsága, amely a házasság őseredete óta kötelező volt, szent és mindig sérthetetlen. Ismét csak Szent Pál mondja: “Azoknak pedig, akik házasságban vannak, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség ne váljék el férjétől; ha pedig elválik, házasság nélkül maradjon, vagy békéljen meg a férjével” (1Kor 7,10–11). És ismét: “Az asszony kötve van a törvényhez, ameddig férje él; hogy ha a férje meghalt, fölszabadul” (1Kor 7,39). Ebből következően a házasságot úgy kell tisztelni, mint “nagy szentséget” (Ef 5,32), mint mindenben tiszteletreméltó jó, tiszta dolgot, mennyei valóságok képét és jelét (Zsid 13,4).

4. A HÁZASSÁG SZENTSÉGI RANGRA EMELÉSE

Az elmondotakkal még nem merítettük ki a keresztény házasság tökéletességét. Először azért nem, mert a keresztény házasság nemesebb célokat kapott a korábbiaknál. Rendeltetése ugyanis nemcsak az, hogy az emberi nem létszámát növelje, hanem hogy az Egyház számára gyermekeket szüljön, akik a szentek polgártársai és Isten háza népe (Ef 2,9), hogy “megszülessék az igaz Istent és Megváltónkat, Jézus Krisztust ismerő és dicsőítő nép, s hogy erre fel is neveljék őket” (Római Katekizmus VII. fej.). Másodszor, mert pontos meghatározást nyert mindkét házasfél minden joga és kötelessége. Mindkettőjüknek mindig olyan érzülettel kell élnie, hogy a legnagyobb szeretetet, az állandó hűséget és a mindenre kiterjedő támogatást nyújtsák egymásnak szüntelen.

A férj a család irányítója és az asszony feje. Az asszony, mivel hús a férj húsából és csont az ő csontjából, úgy engedelmeskedjék a férjének, mint társa, nem pedig mint rabszolganője, azaz engedelmességét méltóságnak és tisztességnek kell kísérnie. Az elöljáró férjben és az alárendelt asszonyban — mert az előbbi Krisztus, az utóbbi az Egyház képmása — az isteni szeretetnek kell vezérelnie a kötelességek teljesítését. “Mert a férfi feje az asszonynak, mint Krisztus feje az Anyaszentegyháznak. . . De amint az