…mielőtt megszűnik az igazsággal szembeni tolerancia

“Semmi sem történik a világban, ami ne lenne kapcsolatban a mi Urunkkal; vagy érte történik vagy ellene, vele vagy nélküle. A mi Urunk a kulcs minden probléma megoldásához. Nincs itt lent a földön senki, aki közömbös lenne Urunk iránt. Az emberek hiábavalóan próbálnak Urunkra való hivatkozás nélkül dolgozni, ez lehetetlen, mert Urunk mindenütt jelen van. Ő teremtett mindent, ezért minden az Ő kezében van. Minden Hozzá tartozik, semmi sincs rajta kívül. Az emberek megpróbálnak kitérni előle, de nem tudnak, mert minden az Ő tulajdona.”

 Ezekkel az 1970-es évek végén tartott szemináriumi konferenciáiból vett szavakkal (amelyeket a Jézus misztériuma című kötetben gyűjtött össze) Marcel Lefebvre érsek egyszerű és megbízható szempontot adott a katolikusoknak az Egyház és a világ előtt álló problémák értékelésére. Valóban láthatjuk, hogy az Egyház és a világ mai legnagyobb problémái abból erednek, hogy ezen igazságok őrzői elvetették őket, és egy olyan középkori világ maradványaiként kezelték őket, amely már nem releváns a mi világunk számára.

Nem kell teológusnak lennünk ahhoz, hogy megértsük annak a ténynek a hatalmas gyakorlati jelentőségét, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Isten:

“Urunk Jézus Krisztus misztériumáról elmélkedni, és azt elmélkedéseink tárgyává tenni kissé elvontnak és elméletinek tűnhet. Pedig közelebbről megvizsgálva ez teljesen helyénvaló és gyakorlatias. . . Mert ami veszélyben van abban a világban, amelyben élünk, az a mi Urunk Jézus Krisztus istenségébe vetett hit. Ha a mi Urunk Isten, akkor következésképpen Ő minden dolgok, az elemek, az egyének, a családok és a társadalom Ura is. Ő a Teremtője és a célja mindennek.”

Ha Jézus nem Isten, akkor természetesen a katolikus hit képtelenség és követésre méltatlan. De ha Ő Isten, akkor ennek a ténynek minden más kiindulópontjává és állandó vezérfonalává kell válnia. Ha Ő Isten, akkor “következésképpen Ő minden dolgok, az elemek, az egyének, a családok és a társadalom Ura”.

Az Egyház, mint a Krisztus által rábízott igazságok őrzője, mindig is megértette azt a küldetést, amelyet Urunk adott neki, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a Rómát megszálló modernisták soha nem hallottak erről a küldetésről:

“ Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (Mt 28,19-20).

A koncepció egyszerű: Isten azt akarja, hogy az Egyház terjessze azokat az igazságokat, amelyekre minden embernek szüksége van a lelke megmentéséhez; ezért az Egyház felelőssége, hogy megtanítsa a lelkeket arra, hogy “tartsanak meg mindent, amit” Krisztus parancsolt. Az Egyház legnagyobb szentjei közül számosan annak szentelték életüket, hogy ezeket az igazságokat eljuttassák olyan emberekhez, akik kezdetben nem voltak hajlandóak befogadni azokat. Mások az életüket adták azért, hogy megvédjék ezeket az igazságokat. Mindannyian ezek szerint éltek.

A józan ész és a történelmi tények alapján az Egyház küldetésének, a Krisztus által rábízott igazságok hűséges továbbadásának lényeges eleme a hittel szemben álló tévedések elleni küzdelem. Mivel Jézus Krisztus az Igazság, az Ő Egyháza nem békélhet meg az igazsággal szemben álló tévedésekkel. Azonban, ahogy Lefebvre érsek jól tudta, a II. vatikáni zsinat megpróbálta meggyőzni a világot arról, hogy az Egyház megbékélt a katolikus igazsággal szemben álló tévedésekkel:

“[A] vallásszabadság miatt, amelyet a II. vatikáni zsinat szövegei megerősítettek, és amely teljes mértékben ellentétes Urunk Jézus Krisztus társadalmi uralmával, mert minden vallást egyenrangúvá tesz, és a tévedésnek ugyanazokat a jogokat biztosítja, mint az igazságnak, Urunkat többé nem tekintik az egyetlen Igazságnak és az Igazság forrásának”.

A progresszívek ragaszkodtak ahhoz, hogy az Egyház nem lehet többé intoleráns a tévedéssel szemben, mert egy ilyen álláspont összeegyeztethetetlen mind az “emberi méltósággal“, mind pedig az összes keresztény egyesítésére irányuló ökumenikus törekvésekkel. P. Dominique Bourmaud a II. vatikáni zsinat e kérdéssel kapcsolatos harcáról írt a Száz év modernizmus című művében:

“A Dignitatis Humanae nyilatkozatban tárgyalt vallásszabadság már a zsinat megnyitása előtt is heves viták tárgya volt. Ottaviani bíboros, a hit buldogja, védelmébe vette a katolikus vallás szabadságát, amely bizonyos körülmények között a tévedés tolerálásához vezethet. Bea bíboros ezzel szemben a vallások szabadságáról beszélt, és elvben minden hitnek szabadságot biztosított, a nyilvánosság előtt és a magánéletben gyakorolt szabadságot egyaránt. Egy ilyen elmélet a tévedésnek és a bűnnek biztosított jog megadásával egyenlő, P. John Courtney Murray amerikai álma szerint, amelyet a Szent Offícium már annak zsinaton aratott győzelme előtt elítélt.”

Amint Fr. Bourmaud megfigyelte, a későbbi II. János Pál a katolikusellenes tévedésnek való jogok megadása mellett harcolt:

“Egy ilyen “jog” abszurd jellege Wojtyla érsek felszólalásában szembetűnő: “El kell fogadni a tévedés veszélyét. Nem lehet az igazságot elfogadni a tévedés bizonyos tapasztalata nélkül. Ezért szükséges beszélni a tévedés keresésének és magának a tévedésnek jogáról. Az igazság meghódításának szabadságára szólítok fel.”

Megdöbbentő, hogy az olyan progresszívek, mint a leendő II. János Pál, képesek voltak nyíltan ilyen nevetséges kijelentéseket tenni a zsinaton. És mégis megtették, és most a világ (tévesen) azt hiszi, hogy az Egyház elfogadja “a tévedés veszélyét”. Sőt, ennél még rosszabb, mert mivel II. János Pál úgy vélte, hogy a lelkeknek “a tévedés bizonyos tapasztalatát” kell átélniük, katolikusok milliói szereztek “bizonyos tapasztalatot” a hitük elvesztéséről; Isten tudja, hogy a hamis pásztorok mennyi juhának van most “bizonyos tapasztalata” a pokolról.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. május 10.