Katolikus útmutató a közösségi média használatához

Kettészakított világban élünk. Ez a valóság az egyházra és az államra egyaránt vonatkozik. De katolikusként tudjuk, hogy ennek nem kellene így lennie. Már a II. vatikáni zsinat nyitánya olyan kijelentéssel kezdődik, amely teljesen ellentétes a megosztott Egyház jelenlegi valóságával:

„Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését.” (LG #1).

Mi hisszük, hogy az Egyház „az egész emberi faj egységének” „eszköze”, de a katolikus Twitter látszólag mást vall.

A katolikus közösségi média egésze gyakran a megosztottság, a rágalmazás és a harag melegágyának tűnhet.

Ez az állapot nem meglepő, ismerve az egyházi szférában keringő eretnek eszmék és skizmatikus megoldások mennyiségét. De mit lehet tenni? Cenzúrázzuk saját magunkat, és csak a nem megosztó kérdésekről beszéljünk? Nem, ha hűek akarunk maradni az Evangélium igazságához. Máté evangéliumában a mi Urunk azt mondja:

„Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége.” (10,34-36).

Nos, ha megosztottság várható, akkor talán a Twitter billentyűzetharcosai igazolást nyernek, ha minden vitriollal, ahogy csak tudnak, forgatják a kardot a potenciális eretnekek ellen. De ez ellentétes lenne mind a II. vatikáni zsinat azon állításával, hogy az Egyház az egység eszköze, mind Urunknak a János 17-ben található imájával, hogy az Egyház egy legyen.

Hol legyünk akkor? Nyilvánvaló, hogy egyensúlyt kell találnunk aközött, hogy szándékosan megosztottságot okozunk, vagy szükségtelenül marók vagyunk viselkedésünkben, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk vagy kerüljük a potenciálisan megosztó kérdéseket, még az olyan fontosakat is, mint a skizma és az eretnekség.

Megoldásként egy digitális etikettet szeretnék javasolni. Nos, az etikett eredeti gondolata nem az volt, hogy cenzúrázza az embereket, vagy hogy az osztálykülönbségek megőrzése érdekében haszontalan formaságoknak vessük alá őket. Az etikettnek ez a változata a felvilágosodás terméke volt. Ez az elképzelés minden civilizációban implicit módon jelen volt, és a civilizált viselkedés struktúrájának felvázolásáról szólt. Az Encyclopedia Britannica idézi a Beowulf egyik fordítását, amely leírja, hogy Wealthow királynő „szem előtt tartja az etikettet” azzal, hogy először a királynak, majd az udvaroncoknak tartja a kelyhet. Ez tökéletes példája annak a hagyományos gyakorlatnak, amelyet nem feltétlenül erkölcsi okokból követnek, hanem a vendégek méltóságának és a vendégszeretet erényének kimutatására. Az etikett és az erény hagyományos értelmezése között van kapcsolat. Jane Austen irodalma szintén az etikett és az erény közötti hagyományos kapcsolatot vizsgálja, amit ő kedvességként azonosít.

Az etikett nagyjából a társadalmi viselkedés hagyományos normájaként határozható meg, ami általában erkölcsi elvekről szól, de a kollektív életminőség javítását és a civilizált interakciók emelését célozza.

A Twittert és általában a közösségi médiát általában nem tekintik a civilizált vitákat és éleslátó beszélgetéseket megjelenítő platformoknak, de ennek nem kell így lennie. Katolikusként a világgal való érintkezésünknek példamutatónak kell lennie. Világosságnak kell lennünk a sötétségben, hegyen épült városnak (Mt 5,14). Ez az élet minden területére vonatkozik, beleértve a közösségi médiát is. Online jelenlétünknek radikálisan különböznie kell az internetet sújtó Twitter-csőcselék tömegeitől. Ezért kiemelkedően fontos a digitális etikett kialakítása. Az itt vázolt intézkedések egyike sem új vagy eredeti, és sokan már alkalmazzák is őket, de ezeknek be kell kerülniük kollektív tudatunkba. Azokat az embereket is figyelmen kívül kell hagynunk, akik egyértelműen átlépnek ezeken: nem azért, hogy elitisták legyünk, hanem hogy kézzelfogható eszközt biztosítsunk a rossz viselkedés visszaszorítására.

Ezek az intézkedések meglehetősen általánosak, értelmezést igényelnek, és nem egy konkrét etikai kódexnek készültek.

De ha követik őket, jelentős előrelépést érhetünk el a hiteles katolikus jelenlét felé a közösségi médiában.

1. Ismerjük fel, hogy az internet nem természetes szövetségese az Egyháznak.

Volt professzorom, Matthew Tan sokat írt az internet testetlen valóságáról. Az internetre felmenni bizonyos mértékig olyan, mint belépni a mátrixba. Egy végtelenül manipulálható, mesterséges felület tárul elénk, melyet bináris kódok támasztanak alá, és amely vagy megfelel a valóságnak, vagy sem. Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között a transznemű emberek többsége erős internethasználó.

Az Egyház ezzel szemben az implicit módon megtestesült valóság. Az Egyházhoz való tartozásunk attól a testtől függ, amelyet Urunk magára öltött, és attól a vértől, amelyet a történelem egy adott idején és helyén kiontott. Ez nem jelenti azt, hogy az internet összeegyeztethetetlen a katolicizmus üzenetével (valójában ez az egyik legnagyobb megtérési eszköz a Z generáció számára), de ezt a valóságot szem előtt kell tartanunk, amikor az emberekkel kapcsolatba lépünk, és fel kell ismernünk, hogy senki sem kaphat teljes képet a hitről a vele való fizikai találkozáson kívül. A közösségi média soha nem helyettesítheti a személyes emberi kapcsolatokat, mert az Egyház a hívők közössége és egy kézzelfogható test: Krisztus teste itt a földön.

2. Reális elvárásaid legyenek a közösségi médiában való interakciókkal kapcsolatban

A közösségi média töredékes és bitméretű jellege miatt igen valószínűtlen, hogy egy ember véleményét megváltoztassuk bármilyen fontos kérdésben, különösen akkor, ha az egybeesik mélyen vallott meggyőződéssel. A világjárvány jelenlegi szakaszában például nagyon valószínűtlen, hogy bárki is meggondolja magát a koronavírussal vagy a vakcinákkal kapcsolatban egy Facebook-poszt vagy egy Tweet segítségével. Ez egyszerűen óvatosság kérdése. Válaszd meg a harcaidat.

3. Ne bújj a névtelenség mögé

A közösségi médiában való viselkedést gyakran befolyásolja a névtelenség. Ez köztudott. Ne légy gyáva, és ne mondj olyat senkinek, amit a szemébe nem mondanál. Szent Iréneusz egyszer elmesélte, hogy a gnosztikus eretnek Marcion találkozott Szent Polikárppal, és megkérdezte tőle: „Ismersz engem?” Mire a szent így válaszolt: „Ismerlek, te vagy a sátán elsőszülöttje” (Adv. Hae. 3.3). Polikárp cselekedetét szentnek tekintették, mert Marcion nyilvánvalóan, megbánást nem tanúsító eretnek volt, aki aktívan megosztást keltett azzal, hogy azt tanította, hogy az Ószövetség Istene egy másik gonosz isten, és mert Polikárpnak volt bátorsága személyesen elítélni őt. Szent Polikárp is püspök volt, és nem egy RadTradDad [radikális tradicionális apa] nevű hipotetikus Twitter-felhasználó, akinek a profilképén a Bíró látható ezzel a felirattal: „Bergoglio egy démon”. Ne ilyen legyél, és hanyagold, ha mégis találkozol vele.

4. Használd jól a nyelvet, hogy emeld a beszélgetés színvonalát

Mindenki tudja, hogy a közösségi média hajlamos a nyelvrontásra. Ellene kell állnunk ennek a tendenciának. A bálványok alkonyában Nietzsche így fogalmazott: „Attól tartok, soha nem szabadulunk meg Istentől, amíg hiszünk a nyelvtanban” (22. o.). Az indoklás szerint, ha kollektíven alávetjük magunkat a kommunikációnkat szabályozó szabályoknak, akkor egy, az államhatalmon túli magasabb hatalomról teszünk tanúbizonyságot. George Orwell ezt a témát vizsgálta az 1984-ben a „Newspeak” [újbeszéd] fogalmával. Joseph Pieper is hasonló témát tárgyal A nyelvvel való visszaélés: a hatalommal való visszaélés című könyvében. Ez a téma szó szerint könyveken átívelő, hogy rövidre fogjam: a nyelv igenis számít. Ez nem jelenti azt, hogy nem használhatunk időnként buta hangulatjeleket vagy mémeket, de ha elveszítjük műveltségünket, ami határozottan bekövetkezik, akkor ez komoly aggodalomra adhat okot.

De a nyelvtanon túlmenően jó retorikai készségeket kell alkalmaznunk, amikor ellentétes álláspontokat képviselünk, kerülve a tévhiteket, a gyalázkodó támadásokat és a vulgáris nyelvezetet. Ez nem jelenti azt, hogy száraznak és humortalannak kellene lennünk. A humor mindig is része volt a jó katolikus vita eszköztárának, különösen az irónia. De a vulgaritás hajlamos kisiklatni a jó érveket. Ez ebből a világból való, és semmilyen értelemben nem emel minket Isten felé. Viszont egy vulgáris kép eseti használata egy érv bizonyítására hatásos lehet, ha emelkedett módon használják. Ritkán még az egyházatyák is alkalmazták ezt a taktikát.

Szent Iréneusz így magyarázta (és tette nevetségessé) az Achamothba – minden anyagi létezés szerencsétlen anyjába – vetett gnosztikus hitet, aki könnyeivel teremtette a föld vizeit:

Némileg hajlamosnak érzem magamat arra, hogy néhány utalással hozzájáruljak rendszerük fejlődéséhez. Amikor ugyanis azt veszem észre, hogy a vizek részben édesek, mint például a szökőkutak, folyók, záporok és így tovább, részben pedig sósak, mint például a tengerben levők, elgondolkodom magamban, hogy minden ilyen víz nem származhat az ő könnyeiből, mivel ezek csak sós minőségűek. Világos tehát, hogy csak azok a vizek sósak, amelyek az ő könnyeiből származnak. Valószínű azonban, hogy heves gyötrődésében és tanácstalanságában izzadsággal volt tele. És ezért, az ő elképzelésüket követve elképzelhetjük, hogy a szökőkutak és folyók, valamint a világ összes édesvize ennek a forrásnak köszönhető. Mivel tudjuk, hogy minden könnycsepp ugyanolyan minőségű, nehéz elhinni, hogy sós és édes víz egyaránt származik belőlük. A hihetőbb feltételezés az, hogy egy részük a könnyeiből, más részük pedig az izzadságából származik. És mivel vannak a világon bizonyos vizek is, amelyek forró és savanyú természetűek, meg kell hagyni, hogy találgassuk, hogyan és honnan származnak. (Adv. Hae. 1.3.)

Ez nagyszerű és mulatságos példája annak, hogy a vulgáris képeket hogyan lehet civilizáltan és finoman használni egy vita során, hogy egy lényeglátó megállapítást tegyünk.

5. Soha ne írj vagy olvass semmit, ami miatt elveszted a nyugalmadat

Fr. Jacques Phillipe szerint a béke keresése és megtartása a lelki élet központi küzdelme. Ez azt jelenti, hogy ne használjuk a közösségi médiát olyan módon, ami miatt elveszítjük a békénket. Ha pedig ez lehetetlennek bizonyul, akkor egyáltalán ne használjuk. Senkinek sincs szüksége közösségi médiára, és körültekintően kell szabályoznunk használatát az életünkben ránk háruló összes felelősséggel szemben. Minden hívő első számú felelőssége a személyes megszentelődésre való törekvés. Ami azt jelenti, hogy a közösségi médiahasználatunknak összhangban kell lennie ezzel a végső céllal. Kerülni kell bármit, amit olvasunk, vagy bármilyen beszélgetést, ami aggodalmat kelt bennünk, vagy elvonja a figyelmünket a jelenlegi kötelességünkről. Ez messze a legnehezebben megvalósítható pont. Ugyanakkor messze a legfontosabb is mind az egyéni, lelki javunk, mind pedig a közösségi médiában való hiteles katolikus jelenlét megteremtésének érdekében. Ugyanis a katolikus Twitteren uralkodó mérgező légkör száz százalékban abból fakad, hogy az emberek félelemből és szorongásból posztolnak, vagy dühösen reagálnak olyan posztokra, amelyeket nem kellene olvasniuk.

Egyetlen platform sem inkompatibilis a katolicizmussal. De mindegyik megköveteli a megszentelődést.

És nincs megszentelődés a személyes szentségben való növekedés szándéka nélkül.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. április 24.