Amikor XI. Piusz 1929. december 31-én kihirdette Divini Illius Magistri enciklikáját, ez lett a mai napig a legfontosabb pápai dokumentum az ifjúság keresztény oktatásáról – ezt a megkülönböztetést a mai napig megtartotta. Jó okkal nevezték a kortársak az enciklikát a téma „Magna Carta”-jának, csodálva annak alaposságát, meghatározó voltát és világosságát.

Mindazok, akik őszintén foglalkoznak az ifjúság nevelésével, mondja XI. Piusz, rájönnek, hogy az emberi boldogságot nem automatikusan az anyagi javak bősége vagy puszta élvezete okozza; jellemformálásra van szükség a múló jelenen túlmutató célok betartása érdekében.

A pápa idézete Ágoston Vallomások című művének híres nyitó sorából az enciklika mottójának tekinthető: „Magadnak teremtettél minket Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned!” A modern világ olyan, mint egy elhúzódó kísérlet e nyugtalanság ápolására és a lehető legtöbb teremtményre történő irányítására, a Teremtőjükkel való kapcsolat nélkül és kiszámítható eredményekkel.

Minden oktatási elmélet, kongresszus, reform, program és költségvetés eredménytelen lesz, amíg nem ismerik fel ezt az elemi igazságot az ember természetéről, ami Isten képmása szerinti, elbukott, de helyreállt Jézus Krisztus kegyelme által. Mivel a jó oktatás az egész embert formálja az őt igazán kiteljesítő dolgok tekintetében, és istenképében csúcsosodnak ki, „nem lehet ideálisan tökéletes nevelés az, amely nem keresztény nevelés” (7; vö. 58), melynek célja „együttműködni az isteni kegyelemmel az igaz és tökéletes keresztény megformálásában, vagyis magát Krisztust formálni a keresztség által újjászületett emberekben.” (94). A keresztény nevelés tehát nemcsak az átadott tartalomra vonatkozik, hanem az átadás módszerére, a segítségül hívott természetfeletti eszközökre és a tevékenység mögött álló szándékra is (vö. 93ff.). Az odaadó keresztény nevelő Krisztust utánozza, aki különös szeretettel szerette a gyermekeket, és biztonságban akarta őket az Ő országába vezetni (1, 9, 88).

XI. Pius konkrét kérdésekre bontja bánásmódját: „kinek a küldetése az oktatás [11-57]; ki a nevelés tárgya [58-69]; melyek a szükséges kísérő körülmények [70-92]; mi a keresztény nevelés célja és tárgya az isteni gondviselés gazdaságában az Isten által létrehozott rend szerint [93-100]” (10).

Különösen értékes a dokumentum kristálytiszta tanítása a család, a polgári társadalom és az egyház kapcsolatáról, amely konkrétan illusztrálja a természet és a kegyelem, az értelem és a hit harmóniáját, ahogyan azt az I. Vatikáni Zsinat ünnepélyesen meghatározta (11ff.; 51ff.). Az egyes ember beleszületik a családba és a polgári társadalomba, a keresztség által pedig az Egyházba. E társadalmak mindegyike utódlás, nemesebb az előzőnél, mert a nagyobb közjót keresi. A nagyobb azonban semmiképpen sem mond ellent a kisebbik természetének, és semmiképpen sem hiúsítja meg annak jogait (41ff.). Az egyház nem vesz el a polgári társadalomtól semmit, ami jogosan ahhoz tartozik, hanem inkább megvédi és erősíti azt (vö. 97-99); hasonlóképpen a polgári társadalom semmit sem bitorol, ami a családé, hanem támogatja annak törekvéseit (vö. 77). Az, hogy a társadalom egyik típusa konfliktusba kerüljön a másikkal, csak a jogokkal való visszaélés, a hatalom túllépése miatt következhet be – amikor például az állam olyan hatalmat követel magának a személy, a család vagy az egyház felett, amellyel nem rendelkezik és nem is rendelkezhet.

A pápa figyelmét mindenekelőtt a társadalmi rend két igazsága köti le.

Először is, az enciklika mindvégig megerősíti és védelmezi a szülők alapvető, sérthetetlen jogát, hogy saját gyermekeiket neveljék (31ff.), és az Egyházét, hogy az egész emberiséget nevelje, különösen azokat, akik már az ő gyermekei a kegyelem által (15ff.).

Ez a jog természetesen a szülőké, természetfeletti módon pedig az Egyházé, és az csak szülői vagy egyházi engedéllyel illeti meg az államot vagy annak tisztviselőit. A kötelező közoktatás olyan politikája, amely a szülői akaratot csorbítja vagy a családot hátrányosan érinti, ellentétes a természetjoggal és súlyosan sérti az igazságosságot (48; az állam tartozik anyagi támogatással a szülők által választott iskoláknak: 81-83). A pápa a szülői jogok megsértésére gondol, amelyek a liberalizmus különböző formáira jellemzőek – a francia forradalomból származó szabadkőműves, antiklerikális rezsimekre, valamint az oroszországi ateista kommunizmus rendszerére -, melyek közös jellemzője a polgári élet minden területének, így a gyermekek nevelésének kifejezett vagy hallgatólagos totalitárius állami ellenőrzése (vö. 35ff.). Az a világi rezsim, amely ragaszkodik a gyermekek szigorúan „világi” neveléséhez, ebben az értelemben zsarnoki módon cselekszik. Éppen ellenkezőleg,

az államnak mindent meg kell tennie, hogy támogassa a szülőket és a Katolikus Egyházat a fiatalok nevelésének feladatában (46; 53-54; a pluralista államok semmiképpen sincsenek kizárva ebből: vö. 81).

Ez elvezeti a pápát egy második fontos ponthoz: az enciklika hangsúlyozza minden nevelés változatlanul vallásos jellegét, és a tanár kötelességét, hogy egészséges erkölcsre és jámborságra nevelje tanítványait. A változatlan vallási igazságokra és erkölcsi normákra való hivatkozás nélküli nevelés nem más, mint istentelenségre és laza erkölcsökre való nevelés, amely táplálja a bukott természet hajlamait (vö. 24; 57ff.).

A tisztán világi vagy semleges oktatás elvileg lehetetlen, és az a pedagógus, aki „zárójelbe teszi” a végső kérdéseket, valójában arra szoktatja a tanítványait, hogy úgy gondolkodjanak és éljenek, mintha az igazság és a hamisság, a jó és a rossz kérdései nem számítanának, nem lenne jelentőségük, vagy nem lehetne megoldani őket (vö. 79).

Az ilyen nevelés tulajdonképpen torzulás; a tanuló rosszabbul végzi, mintha egyáltalán nem is nevelték volna.

A katolikus szülőknek és lelkipásztoraiknak ezért ünnepélyes kötelességük gondoskodni arról, hogy a gyermekek szilárd hitbeli és erkölcsi nevelésben részesüljenek akár otthon, akár a tanteremben, akár a plébánián (34, 74;

egy enciklika korát abból lehet megállapítani, hogy milyen magabiztossággal ajánlja a plébániai oktatást!). Ráadásul a katolikus oktatás kis kiegészítése – heti egy hittan óra, ahol a gyerekek történeteket olvasnak és színes papírra tésztát és babot ragasztanak – nem elegendő. Egy olyan iskolában, amely méltó a Krisztus drága vére által megváltott lelkek nevelésére, az „szükséges, hogy az iskola egész tanítását és egész szervezetét, valamint tanárait, tantervét és tankönyveit minden területen a keresztény szellem szabályozza, az Egyház irányítása és anyai felügyelete alatt, hogy a vallás valóban az ifjúság teljes képzésének alapja és koronája legyen” (80).

A Divini Illius Magistri kijózanító olvasmány ma, amikor a pápa számos aggodalma (pl. hogy a tömegtájékoztatás technológiája megrontja a fiatalokat, 89-92) a végletekig beigazolódott, és amikor úgy tűnik, mintha a katolikus hívek kevésbé lennének tudatában, mint valaha a probléma legmélyebb gyökereivel. Ugyanakkor azáltal, hogy magabiztosan mutatja az utat a hiteles oktatás megújulása felé, a Divini Illius Magistri minden korábbinál időszerűbb dokumentum az otthon tanulók seregei, valamint a szerencsére egyre növekvő számú, hitelesen katolikus magán- és független iskolák számára. Virágozzanak erőfeszítéseik Jézus Krisztus, a legfőbb Tanító kegyelme által.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2021. szeptember 27.