2021. július 23. 

Diane Montagna interjúja 

Ferenc pápa új apostoli levele, amelyet 2021. július 16-án adott ki, a „Traditionis Custodes” (A hagyomány őrzői) néven jelent meg. Mi volt Őexcellenciája első benyomása a címválasztásról?

Az első benyomásom egy pásztor volt, aki ahelyett, hogy birkaszagú lenne, dühösen veri nyáját egy bottal.

Milyen általános benyomásai vannak a Motu Proprio-ról és Ferenc pápa kísérőleveléről a világ püspökeihez, melyben kifejti a hagyományos latin mise korlátozásának indokait?

Az Evangelii Gaudium című programszerű apostoli buzdításában Ferenc pápa „bizonyos attitűdöket hirdet, melyek elősegítik az üzenetre való nyitottságot, a megközelíthetőséget, a párbeszédre való készséget, a türelmet, a melegséget és a nem ítélkező üdvözlést” (165. sz.). Mégis, az új Motu Proprio és a kísérőlevél olvasása közben az emberben éppen ellenkező benyomást kelt, nevezetesen, hogy a dokumentum egésze pasztorális intoleranciát, sőt lelki merevséget mutat. A Motu Proprio és kísérőlevele ítélkező és barátságtalan szellemet közvetít. Az emberi testvériségről szóló dokumentumban (melyet 2019. február 4-én Abu-Dzabiban írtak alá) Ferenc pápa magáévá teszi a „vallások sokféleségét”, míg új Motu Proprio-jában határozottan elutasítja a liturgikus formák sokféleségét a római rítusban.

Micsoda kirívó kontrasztot mutat hozzáállásban ez a Motu Proprio Ferenc pápa pápaságának vezérelvéhez képest, ami  az inkluzivitás, és a kisebbségek és a perifériákon élők iránti szeretet az Egyház életében. És milyen megdöbbentően szűklátókörű álláspontot fedez fel az ember a Motu Proprio-ban, ellentétben Ferenc pápa saját szavaival: „Tudjuk, hogy különböző módokon esünk kísértésbe, hogy elfogadjuk a kiváltság logikáját, amely elválaszt, kizár és elszigetel minket, miközben elválaszt, kizár és elszigeteli egymástól oly sok testvérünk álmait és életét” (Homília a Vesperás alatt, 2016. december 31.). A Motu Proprio új normái lealacsonyították a római egyház lex orandijának évezredes formáját, és ugyanakkor elszigeteli „oly sok katolikus család, különösen a fiatalok és a fiatal papok álmait és életét”, kiknek lelki élete, Krisztus és az Egyház iránti szeretete növekedett és nagymértékben profitált a szentmise tradicionális formája által.

A Motu Proprio egy ritka liturgikus kizárólagosság elvét állapítja meg, kijelentve, hogy az újonnan kihirdetett liturgikus könyvek a római rítus lex orandijának egyetlen [unica] kifejeződései (1. cikk). Micsoda kontraszt ez az álláspont Ferenc pápa eme szavaival: „Igaz, hogy a Szentlélek különböző karizmákat hoz létre az Egyházban, amelyek első pillantásra rendetlenséget okozhatnak. Irányítása alatt azonban mérhetetlen gazdagságot alkotnak, mert a Szentlélek az egység Lelke, ami nem ugyanaz, mint az egyformaság” (Ferenc pápa homíliája a Szentlélek Katolikus Székesegyházban, Isztambul, 2014. november 29., szombat).

Melyek a legnagyobb aggodalmai az új dokumentum miatt?

Püspökként az egyik legfőbb aggályom az, hogy ahelyett, hogy a különböző hiteles liturgikus formák együttélésével nagyobb egységet hozna létre, a Motu Proprio egy két osztályos társadalmat hoz létre az Egyházban, azaz elsőosztályú és másodosztályú katolikusokat. A kiváltságos első osztályba azok tartoznak, akik ragaszkodnak a megreformált liturgiához, azaz a Novus Ordo-hoz, és a másodosztályú katolikusok, akiket most alig tolerálnak – közöttük katolikus családok, gyermekek, fiatalok és papok nagy számban, akik az elmúlt évtizedekben a hagyományos liturgiában nőttek fel, és nagy lelki haszonnal megtapasztalták az Egyház valóságát és misztériumát ennek a liturgikus formának köszönhetően, amelyet a korábbi generációk szentnek tartottak, és amely oly sok szentet és kiemelkedő katolikust adott a történelem során.

A Motu Proprio és a kísérőlevél igazságtalanságot követ el minden olyan katolikussal szemben, aki ragaszkodik a tradicionális liturgikus formához, azzal vádolva őket, hogy megosztók és elutasítják a II. Vatikáni Zsinatot. Valójában ezeknek a katolikusoknak a jelentős része távol tartja magát a II. Vatikáni Zsinattól, az új szentmisével (Novus Ordo Missae) kapcsolatos doktrinális vitáktól és az egyházpolitikával kapcsolatos egyéb problémáktól. Csak imádni akarják Istent abban a liturgikus formában, melyen keresztül Isten megérintette és átalakította a szívüket és az életüket. A Motu Proprio-ban és a kísérőlevélben hivatkozott érvet, hogy a hagyományos liturgikus forma megosztottságot teremt és veszélyezteti az Egyház egységét, a tények cáfolják. Továbbá, az ezekben a dokumentumokban a hagyományos liturgikus formával szemben felvett becsmérlő hangnem arra késztetne minden pártatlan megfigyelőt, hogy arra a következtetésre jusson, hogy az ilyen érvelés csupán ürügy és csel, és hogy itt valami másról van szó.

Mennyire tartja meggyőzőnek Ferenc pápa összehasonlítását (a püspökökhöz intézett kísérőlevélben) az új intézkedései és a Szent V. Piusz által 1570-ben elfogadott intézkedések között?

A II. Vatikáni Zsinat és az úgynevezett „zsinati” Egyház idejét a spiritualitásra és a helyi liturgikus kifejezések sokféleségére és inkluzivitására való nyitottság, valamint az Egyház liturgikus praxisában az egyformaság elvének elutasítása jellemezte. A történelem során az igazi pasztorális hozzáállás a tolerancia és a tisztelet volt a liturgikus formák sokfélesége iránt, feltéve, hogy kifejezik a katolikus hit integritását, a rituális formák méltóságát és szentségét, és hogy valódi lelki gyümölcsöt hoznak a hívők életében. A múltban a római egyház elismerte a kifejezések sokféleségét a lex orandi-ban. A tridenti liturgiát kihirdető apostoli konstitúcióban, a Quo Primumban (1570) V. Pius pápa, amikor jóváhagyta a római egyház több mint kétszáz éves liturgikus kifejezéseit, a római egyház lex orandijának egyaránt méltó és legitim kifejeződéseként ismerte el ezeket. [V. Szent Pius pápa a legalább 200 éves időtartamot nem a szervesen kifejlődő és törvényesen fennálló liturgikus gazdagság ellenében, hanem hitvédelmi okokból hagyta jóvá azért, hogy a korábban kialakult és esetleg már gyökeret vert, hitet átprogramozó protestáns liturgikus elhajlásokat és visszaéléseket eltávolítsa a liturgikus életből, éppen a tradíció védelmében. – F.D. megj.] Ebben a bullában V. Pius pápa kijelentette, hogy nem bölcs dolog visszavonni a római egyházon belüli más legitim liturgikus kifejezéseket. A római egyház liturgikus formája, amely VI. Pál reformjáig érvényes volt, nem V. Piusszal keletkezett, de lényegében változatlan volt még évszázadokkal a trenti zsinat előtt is. A Missale Romanum első nyomtatott kiadása 1470-ből származik, vagy száz évvel az V. Pius által kiadott misszálé előtt. Mindkét misszálé miserendje szinte azonos; a különbség inkább a másodlagos elemekben rejlik, mint például a naptár, az előszók száma és a pontosabb rubrikás normák.

Ferenc pápa új Motu Proprio-ja azért is mélyen aggasztó, mert a Katolikus Egyház csaknem ezeréves liturgikus formájával szemben diszkriminációs hozzáállást mutat. Az Egyház soha nem utasítja el azt, ami évszázadok óta szentséget, doktrinális pontosságot és lelki gazdagságot fejez ki, és melyet számos pápa, nagy teológus (pl. Aquinói Szent Tamás) és számos szent magasztalt. Nyugat- és részben Kelet-Európa, Észak- és Dél-Európa, Amerika, Afrika és Ázsia népeit evangelizálták, doktrinálisan és spirituálisan a hagyományos római rítus alakult ki, és ezek a népek ebben a rítusban találták meg lelki és liturgikus otthonukat. II. János Pál pápa a szentmise hagyományos formájának őszinte elismerésére adott példát, amikor azt mondta: „A ’Szent V. Piuszról’ nevezett római misekönyvben, mint a különböző keleti liturgiákban is, gyönyörű imák vannak, melyekkel a pap a szent misztériumok előtti alázat és áhítat legmélyebb érzését fejezi ki: ezek feltárják minden liturgia lényegét” (Üzenet az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció plenáris ülésének résztvevőinek, 2001. szeptember 21.).

Szembe menne minden kor egyháza valódi szellemével, ha kifejezzük megvetésünket eme liturgikus forma iránt, hogy ’megosztónak’ és az Egyház egysége szempontjából veszélyesnek minősítsük, és olyan normákat adjunk ki, melyek célja, hogy ez a forma idővel eltűnjön. A Ferenc pápa Motu Proprio-jában rögzített normák arra törekednek, hogy oly sok katolikus lelkéből és életéből kiszakadjon a hagyományos liturgia, amely önmagában szent és e katolikusok lelki hazáját képviseli. Ezzel a Motu Proprio-val azok a katolikusok, akiket ma lelkileg táplál és alakít az Anyaszentegyház hagyományos liturgiája, az egyházat már nem anyaként, hanem „mostohaanyaként” fogják megtapasztalni, összhangban Ferenc pápa saját leírásával: „Az anya, aki kritizál, aki pletykál a gyermekeiről, nem anya! Azt hiszem, ez a ’mostohaanya’ olaszul…. Ő nem anya” –Beszéd a Római Egyházmegye megszentelt férfiaihoz és nőihez, 2015. május 16. )

Ferenc pápa apostoli levelét a Kármelhegyi Szűzanya ünnepén adták ki, aki a karmeliták patrónája (mint például Lisieux-i Szent Teréz), aki különösen a papokért imádkozik. Az új intézkedések fényében mit mondana az egyházmegyés szeminaristáknak és fiatal papoknak, akik remélték, hogy ünnepelhetik a tradicionális latin misét?

Joseph Ratzinger bíboros a pápa liturgiával kapcsolatos hatáskörének korlátozásáról beszélt, ezzel a tanulságos magyarázattal: „A pápa nem abszolút uralkodó, akinek akarata törvény; inkább őrzője a hiteles hagyománynak, és ezáltal az engedelmesség első számú garantálója. Nem teheti azt, amit akar, és ezáltal képes szembe szállni azokkal az emberekkel, akik a maguk részéről azt akarnak tenni, ami eszükbe jut. Az ő uralma nem az önkényes hatalom, hanem a hitben való engedelmesség. Ezért a liturgia tekintetében olyan a feladata, mint egy kertészé, nem pedig egy technikusé, aki új gépeket készít, és a régieket a szemétbe dobja. A “rítus”, az ünneplésnek és az imádságnak ez a formája, amely az Egyház hitében és életében érlelődött, az élő hagyomány sűrített formája, melyben az azt a rítust használó hatáskör kifejezi hitének egészét és imáját, és így egyidejűleg az egymással együtt élő nemzedékek közössége olyanná válik, amit megtapasztalhatunk, közösség azokkal az emberekkel, akik előttünk és utánunk imádkoznak. Így a rítus valami, ami az Egyház javát szolgálja, a paradosis [továbbadás] egy élő formája, a tradíció átadása.” (Előszó,  „A liturgia szerves fejlődése. A liturgikus reform elvei és kapcsolatuk a II. Vatikáni Zsinat előtti, XX. századi liturgikus mozgalomhoz”, Dom Alcuin Reid, San Francisco, 2004).

A tradicionális mise olyan kincs, amely az egész egyházhoz tartozik, mivel legalább ezer éve ünneplik, mélyen tisztelik és szeretik a papok és a szentek. Valójában a szentmise tradicionális formája évszázadokon át szinte ugyanolyan volt V. Pius pápa misekönyvének 1570-es közzététele előtt. A közel ezer éve érvényes és nagyra becsült liturgikus kincs nem egy pápa magántulajdona, melyről szabadon rendelkezhet. Ezért a szeminaristáknak és fiatal papoknak kérniük kell a jogot az egyház eme közös kincsének használatára, és ha megtagadják tőlük ezt a jogot, akkor ennek ellenére mégis használhatják, talán rejtett módon. [A régi rítus iránt kinyilvánított elköteleződés Magyarország több egyházmegyéjében és szerzetesrendjében gyakorlatilag szentelési akadály volt eddig is, ennek most robbanásszerű kiterjedése várható – F.D. megj.] Ez nem engedetlenség, hanem az Anyaszentegyház iránti engedelmesség lenne, aki nekünk adta ezt a liturgikus kincset. A csaknem ezeréves liturgikus forma határozott elutasítása Ferenc pápa által valójában csak egy rövid életű jelenséget jelent az Egyház állandó szelleméhez és gyakorlatához viszonyítva.

Őexcellenciája, mi az eddigi benyomása a „Traditionis Custodes” alkalmazásáról?

Néhány napon belül számos egyházmegyés püspök, sőt az egyik egész püspöki konferencia máris megkezdte a szentmise tradicionális formájának szisztematikus elfojtását. Ezek az új „liturgikus-inkvizítorok” megdöbbentően merev klerikalizmust mutatnak, hasonlóan ahhoz, amit Ferenc pápa leírt és amiről panaszkodott, amikor azt mondta: „Az egyházban ott van a klerikalizmus szelleme, ami érezhető: a papok felsőbbrendűnek érzik magukat, a papok elfordulnak az emberektől, a papok mindig azt mondják: ’ezt így kell csinálni és így és így, úgyhogy menjetek el!’” (Napi meditáció a szentmisén, 2016. december 13-tól).

Ferenc pápa tradícióellenes Motu Proprioja hasonlóságot mutat az orosz-ortodox egyház sorsfordító és rendkívül merev liturgikus döntéseivel, Nikon moszkvai pátriárka alatt 1652 és 1666 között. Ez végül a „régi ritualisták” (oroszul: staroobryadtsy) néven ismert tartós skizmájához vezetett, akik az orosz egyház liturgikus és rituális gyakorlatait úgy tartották fenn, mintha Nikon pátriárka reformjai előtt lennének. Ellenállva az orosz jámborságnak a görög ortodox istentisztelet mai formáihoz való alkalmazkodásának, ezeket a régi ritualistákat rituáléjukkal együtt kiközösítették egy 1666-67-es szinóduson, ami megosztottságot eredményezett a régi ritualisták és azok között, akik követték az államegyházat a régi rítus elítélésében. A mai orosz-ortodox egyház megbánta Nikon pátriárka drasztikus döntéseit, mert ha az általa bevezetett normák valóban pasztorálisak lettek volna és lehetővé tették volna a régi rítus használatát, nem lett volna évszázados skizma, sok szükségtelen és kegyetlen szenvedéssel.

Napjainkban tanúi vagyunk annak, hogy egyre több ceremóniát   bonyolítanak a szentmisén belül, amely így a homoszexualitás bűnös életmódja előmozdításának platformjává vált – az úgynevezett „LMBT-misék” által, mely kifejezés már önmagában is istenkáromlás. Az ilyen miséket a Szentszék és sok más püspök is tolerálja. Amire sürgősen szükség van, az egy szigorú normákkal rendelkező Motu Proprio, mely megszünteti az ilyen „LMBT-misék” gyakorlatát, mivel ez az isteni felség megbotránkoztatása, botrány a hívőknek (a kicsinyeknek), és igazságtalanság a szexuálisan aktív homoszexuális személyekkel szemben, akiket megerősítenek bűneikben az ilyen ünnepségek által, és akiknek örök üdvössége így veszélybe kerül.

Mégis számos püspök, különösen az Egyesült Államokban, de másutt is, például Franciaországban támogatja egyházmegyéje híveit, akik a tradicionális latin miséhez kötődnek. Mit mondana bátorításul ezeknek a püspök testvéreknek? Milyen hozzáállást kellene tanúsítaniuk a híveknek püspökeikhez, akik közül sokan maguk is meglepődtek a dokumentumon?

Ezek a püspökök valódi apostoli és pasztorális hozzáállást mutatnak, olyanok, mint akiknek „birkaszaguk van”. Bátorítanám őket és sok más püspököt, hogy folytassák ezt a nemes pasztorális magatartást. Ne az emberek dicsérete vagy az emberektől való félelem indítsa őket, hanem csak Isten nagyobb dicsősége, a lelkek nagyobb lelki haszna és örök üdvössége. A híveknek ki kell mutatniuk e püspökök felé hálájukat, a gyermeki tiszteletet és szeretetet.

Mit gondol, milyen hatása lesz a Motu Proprio-nak?

Ferenc pápa új Motu Proprioja végső soron egy pirruszi győzelem, és lesz egy bumeráng hatása. Sok katolikus család és az egyre növekvő számú fiatal és pap – különösen a fiatal papok – aki tradicionális szentmisére jár, nem fogja tudni engedni, hogy lelkiismeretüket sértse egy ilyen drasztikus adminisztratív cselekedet. Ha azt mondjuk ezeknek a híveknek és papoknak, hogy egyszerűen engedelmeskedniük kell ezeknek a normáknak, végül nem fognak együttműködni, mert megértik, hogy az engedelmességre való felszólítás elveszíti erejét, amikor az a cél, hogy elnyomják a liturgia hagyományos formáját, a római egyház nagy liturgikus kincsét.

Idővel a katakomba misék világméretű láncolata bizonyosan létrejön, mint ami történik vészhelyzet és üldöztetés idején. Valójában tanúi lehetünk a titkos tradicionális misék korának [ahogy Magyarországon is számos helyen titokban miséznek papok, sőt tették néhol már eddig is – F.D. megj.], hasonlóan ahhoz, amit oly lenyűgözően ábrázolt Aloysius O’Kelly festménye, „Mise  Connemarában a tiltott időkben.” Vagy talán olyan időket élünk át, ami hasonló ahhoz, amiről Nagy Szent Bazil számolt be, amikor a hagyományhű katolikusokat egy liberális ariánus püspökség üldözte a negyedik században. Szent Bazil írta: “Az igaz hívők szája néma, míg minden istenkáromló nyelve szabadon mozog; a szent dolgokat lábbal tapossák; a jobb laikusok elkerülik a templomokat, melyek az istentelenség iskolái; és sóhajokkal és könnyekkel emelik fel kezüket a sivatagban mennyei Uruk felé. Bizonyára te is hallottad, hogy mi történik a legtöbb városunkban, hogy az emberek a feleségekkel és gyerekekkel együtt, sőt az öregjeink is kitódulnak a falak elé, és felajánlják imáikat a szabadban, nagy türelemmel viselve az időjárás minden kellemetlenségét, és várva az Úr segítségét” (92. levél).

A szentmise hagyományos formájának csodálatra méltó, harmonikus és meglehetősen spontán elterjedése és folyamatos növekedése a világ szinte minden országában, még a legtávolabbi vidékeken is, kétségtelenül a Szentlélek munkája, és korunk igazi jele. A liturgikus ünneplésnek ez a formája igazi lelki gyümölcsöket hordoz, különösen a fiatalok életében és megtérést a Katolikus Egyházba, mivel az utóbbiak közül sokakat éppen az egyház eme kincsének sugárzó ereje vonzotta a katolikus hithez. Ferenc pápának és a többi püspöknek, akik végrehajtják a Motu Proprio-t, komolyan fontolóra kell venniük Gamaliel bölcs tanácsát, és fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy valóban harcolnak-e Isten műve ellen: „Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.”  (ApCsel 5,38-39). Bárcsak meggondolná Ferenc pápa drasztikus és tragikus cselekedetét, tekintettel az örökkévalóságra, és bátran és alázatosan visszavonná ezt az új Motu Propriot, felidézve saját szavait: „Igazából az Egyház annyiban mutatja meg hűségét a Szentlélekhez, amennyire nem próbálja irányítani vagy megszelídíteni azt.” (Homília a Szentlélek Katolikus Székesegyházban, Isztambul, 2014. november 29.)

Egyelőre minden kontinensen sok katolikus család, fiatal és pap sír, mert a pápa – lelki atyjuk – megfosztotta őket a tradicionális szentmise lelki táplálékától, amely annyira megerősítette hitüket és Isten, az Anyaszentegyház és az Apostoli Szentszék iránti szeretetüket. Egy ideig „sírva mennek előre, míg a magot szórják, de ujjongva jönnek visszafelé és összegyűjtik kévéiket.” (Zsolt 126,6).

Ezek a családok, fiatalok és papok ezekkel a szavakkal szólhatnának Ferenc pápához: „Legszentebb Atyánk, add vissza nekünk az Egyház nagy liturgikus kincsét. Ne kezelj minket másodosztályú gyermekként. Ne sértsd meg lelkiismeretünket azzal, hogy egyetlen és kizárólagos liturgikus formára kényszerítesz minket, te, aki mindig a sokszínűség, a pasztorális kíséret és a lelkiismeret tiszteletének szükségességét hirdetted az egész világnak. Ne hallgass a merev klerikalizmus képviselőire, akik azt tanácsolták, hogy egy ilyen könyörtelen akciót hajts végre. Légy igazi családapa, aki „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő”. (Mt 13,52). Ha meghallanád szavunkat, az Isten előtti ítéleted napján mi leszünk a legjobb közbenjáróid.”

A cikk forrása angol nyelven

Köszönet Fülep Dániel teológusnak a tisztázó kiegészítésekért. A szerk.

Létrehozva 2021. augusztus 30.