„Egy sakkozó fejben mindig pár lépéssel előrébb jár” – emlékeztetett apám, amikor gyerekként homlokráncolva ültem a fekete-fehér tábla felett. A játék terén ugyan nem sikerült hasznosítanom a tanácsát, ám az élet számos más területén fontos útravalónak bizonyult. Megtanított előregondolni, eseményeket és történéseket nem különálló, izolált lépésként, hanem egy lépéssorozat részeként értelmezni. Minden előtt van valami és minden után következik valami más: akár egy lépcső fokai.

Ez megmagyarázza, hogy miért kritikus annyi ember – s köztük szakember – az LMBTQ-mozgalom törekvéseivel kapcsolatban: mert az aktuális célokat lépcsőfokként értelmezik, amiben látni vélik az egész lépcsőt.

Utóbbi pedig mi, ha nem fokok sokasága, melyek végső funkciója a következő szintre lépés megkönnyítése? Fontos kiemelni, hogy ezek közül némelyek bárki számára érthetőek és elfogadhatóak lehetetnek. Ilyen például a homoszexualitás dekriminalizálása, ami fontos lépés volt az alapvető szabadságjogok kiterjesztése felé. Nézzük meg, mi következett utána: az egyenlőségért folytatott küzdelem a lépcső újabb fokán a melegházasság legalizálását tűzte ki célul. Hiszen milyen alapon zárnánk ki bárkit a házasság intézményéből? De lépjünk előre még egyet: miért is állnánk útját annak, hogy családot alkothassanak és gyerekeket neveljenek? Kellemetlen helyzetbe hozza magát, aki ilyen pozitívan csengő intézményekből – mint házasság, család, gyereknevelés- kiszorítana bárkit is. Úgy tűnik azonban, mintha a következő lépcsőfokok egyike az lenne, hogy kettőnél több felnőtt is élhessen házasságban és nevelhessen közös gyerekeket. Egy újabb lépcső, hogy örökbefogadás helyett lehessen béranyától saját gyermekük, függetlenül ennek lélektani következményeitől.

A szexuális orientáció mellett az identitás kérdése is egyre inkább fókuszba került: ha valaki úgy érzi, „rossz testbe született”, a másik nemmel azonosulva élhet tovább, akár kockázatos orvosi kezelések árán is. Ha pedig egy gyerek érez hasonlóan, miért ne segítenénk neki mielőbb, hogy ne kelljen énidegen érzések sorát átélnie? Sőt, a legjobb lenne, ha eleve gendersemlegesen nevelnénk minden gyereket, hogy majd szabadon dönthessenek arról, kik akarnak lenni! És ha már itt tartunk, dobbantsunk a lépcső következő fokára és töröljünk el minden bináris fogalmat, minden olyan szót, kategóriát, amibe valaki úgy érezheti, hogy nem fér bele. Írjuk át a biológia tudásunk, tekintsünk “spektrumként” a biológiai nemre, annak ellenére, hogy abból – igen ritka rendellenességeket leszámítva – csak két lehetőség adatott! “Az vagy, aki lenni akarsz!” Törvénybe foglalták, hogy férfiak, bizonyos körülmények között szülhetnek, és gyűlöletbeszéd azt mondani, hogy az anya nő, az apa pedig férfi.

Egyre meredekebb? Nem probléma: a lépcsőn való haladás zökkenőmentesítésére létrejött az “érzékenyítés” fogalma. Azonban nagyon úgy fest, mintha a kisebbségi csoportok problémái iránti érzékenység fokozását a fogalmak, kategóriák és az általunk eddig ismert valóság iránti “érzéketlenedés” árán lehetne csak elérni. A pszichológia “deszenzitizációnak” hívja ezt a jelenséget, ami ugyanarra az ingerre adott egyre kisebb mértékű reakciókat jelenti. Mit jelent ez a lépcsőn haladás során? A melegházasság fokára lépve érzékennyé válhatunk két egymást szerető férfi vagy nő házasságra irányuló vágyára, ám ezzel párhuzamosan “deszenzitizálódnunk” kell arra a különbségre, ami a házasság hagyományos felfogása és a melegházasság között fennáll. Sőt, magára a férfi-nő fogalmakra is.

Aztán ahhoz, hogy eggyel tovább lépjünk, érzékenységünket ki kell terjesztenünk annak átélésére, hogy a meleg párok és az általuk nevelt gyerekek mennyire szeretnének család lenni. Ez megint csak nemes célnak tűnik. Ám sajnos ezzel egyidőben elkerülhetetlenül érzéketlenednünk kell a család fogalmának eredeti jelentésére, és a különbségre, ami a hagyományos család és az LMBTQ mozgalom által propagált formációk között feszül. Haladunk tovább, mindig tovább, és ha már eléggé kioltódtak a reakcióink, azt is elfogadjuk, hogy családot alkothat akár egy kutya és egy felnőtt is. Következő lépcsőfokként miért ne jöhetne, hogy egy felnőtt párkapcsolatban élhessen egy kutyával? Ez a kérdés jelenleg éppen úgy viták kereszttüzében áll (1), mint húsz éve a melegházasság*. Közben a poliamória influenszerek és szakértők által ünnepelt együttélési formává lett (2), gyerekek és fiatalok fekszenek kés alá egyre nagyobb számban és csonkíttathatják meg egészségesen működő testrészeiket…mindezt a szabadság és az önazonosság jegyében (3, 4). Hol lesz ennek vége?

Tévedünk, ha ezeket a történéseket egymástól függetlenül kezeljük. Egymásra épültek és épülnek: ugyanannak a lépcsőnek a különböző fokai.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. július 27.