Németh Gábor morálteológus, a győri Brenner János Hittudományi Főiskola tanszékvezetője, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkárságának irodaigazgatója írását adjuk közre.

A történeti hagyomány szerint 431-ben, az efezusi zsinattal párhuzamosan Efezusban a piaci kofák is arról vitatkoztak, hogy Szűz Mária istenszülő-e vagy sem. Nos, az embernek az elmúlt hetek Magyarországában is hasonló érzése támadhatott, amikor nemcsak a médiában, hanem a mindennapi érintkezés során is a mesterséges megtermékenyítés volt a téma. Egy olyan kérdés, melyről azonban aligha lehet hideg fejjel, érzelemmentesen beszélni, mivel sok esetben a személyes érintettség az, ami véleményünket eleve befolyásolja.

Korunkban elég nehézkes a tekintélyre való hivatkozás, a 21. századi nyugati ember szinte irtózik attól, hogy előírják neki, mit szabad tennie és mit nem, ezért inkább közös gondolkodásra indulnánk a mesterséges megtermékenyítés témájában, ami sokkal összetettebb annál, minthogy csak arra a kérdésre válaszolnánk, hogy ez bűnös-e vagy sem.

A mesterséges megtermékenyítés kapcsán alapvetően megkülönböztetünk homológ és heterológ változatot: az előbbi azt jelenti, hogy a férjtől származó hímivarsejttel termékenyíttetik meg a petesejtet, míg a heterológ megtermékenyítés esetében egy „külső féltől” származó hímivarsejttel. Ebben az esetben az adott ország törvényei szabályozzák azt, hogy ki alkalmas arra, hogy donor legyen, illetve a leendő anya vagy a gyermek megismerheti-e a biológiai „apát”. A heterológ megtermékenyítés ritkább is, és egyértelműen elvetendő, erkölcsi, jogi és társadalmi aggályok miatt (képzeljük el például, hogy egy városkában legalább száz gyermeknek ugyanaz lenne az apja és ők nem tudnak arról, hogy biológiai féltestvérek – a lehetőség kimeríthetetlen témát ad a filmeseknek).

A homológ inszemináció kapcsán az Egyház álláspontja az alábbi: abban az esetben megengedett, ha nem választják el a szexuális aktust a megtermékenyüléstől. Ennek kapcsán az életadás természetes folyamatának fontosságát hangsúlyozza a keresztény tanítás, azt, hogy az emberi szaporodást, az életadást az orvostudomány megkönnyítheti, de nem helyettesítheti. Az emberi lény gyümölcse egy olyan nemzésnek, mely „a házastársi szövetségben egyesített szülőknek nem csak a biológiai, hanem lelki egyesüléséhez is kötött” (Donum Vitae 4).

Sajnálatos tény az, hogy a természetes, illetve a természetes megtermékenyítést megkönnyítő módszerekre sokkal kevesebb figyelem jut és kevesebb nyilvánosságot kapnak, mint a legelterjedtebb mesterséges módszerek

(IVF: in vitro fertilisatio és ET: embryotransfer; FIVET: fertilisatio in vitro és embryotransfer, extrakorporális megtermékenyítés).

Kicsit továbbvisz minket az a kérdés, hogy vajon miért nem lehetséges „természetes körülmények között” a gyermekek fogantatása. Távol álljon tőlünk, hogy bárkire mint hibásra mutogassunk, ahogy a középkori arisztokrácia tette, ha nem érkezett meg a kívánt fiúutód (elég csak VIII. Henrik angol király számos feleségére gondolni): a meddőség már önmagában is elég nagy keresztet jelent és sokszor súlyos pszichológiai terhet jelent. A meddőség kapcsán a KSH nem tud megbízható adatokkal szolgálni, becslések szerint hazánkban 100–150 ezer pár küzd ezzel a problémával: a tendencia mindenesetre növekvő az elmúlt évtizedek és vélhetően az elmúlt évszázadok tükrében is. A mesterséges megtermékenyítésnek létjogosultságot adó meddőségnek számos civilizációs-egészségügyi oka lehet: szervi betegségek (például policisztás ovárium szindróma, ami a nők mintegy 10 százalékát érinti), dohányzás, drogfogyasztás, mobiltelefonok okozta sugárzás, „az esemény utáni tablettának” hívott abortusztabletta rendszeres használata vagy egyszerűen pszichológiailag szemlélve a rendszeresen úgy végzett nemi aktus, hogy „jaj, csak gyerek ne szülessen belőle”… Számos olyan civilizációs, életmódbeli, szemléletmódbeli hatás, amelyek rontják az életadás esélyét, és amelyek ismeretlenek voltak az előző korok embere számára.

Közmondásszerű, hogy egy nő két dologért mindenre képes: azért, hogy legyen gyermeke és azért, hogy ne legyen… Önmagában már ez a megállapítás is torz és egysíkú, mivel csak a nő oldaláról közelíti meg a kérdést, hiszen számos esetben azért, hogy ne legyen gyermeke – vagyis abortuszhoz folyamodik –, a környezetnek és a nemi partnernek is igen komoly szerepe van. De ha mégis ezt a szólásszerűséget vesszük kiindulásnak, bátran állítható, hogy míg korábban egy húszas éveinek elején járó nő már házasságot kötött, addig napjainkra ez inkább a harminc, sőt, negyven év körüli életkorra tolódik, ennek megfelelően a fogamzóképesség is romlik. Emellett abszurd lenne azt gondolni, hogy mindaz, amit a felek a „teherbeesés” ellen tesznek, vagyis aspirál, a hormonális hatású tabletták vagy épp az abortusz, biológiai következmények nélkül maradnak. Nyilvánvalóan nem állítható, hogy minden terméketlen pár olyan előtörténettel rendelkezik, ami meddőséget okoz, de feltehető a kérdés, hogy korábban, amikor ez a fogamzásgátlásbeli „tudás” még ismeretlen volt, miért volt alacsonyabb a meddő párok aránya.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. október 25.