Az utolsó év már nagyon nehéz volt – neki is, nekünk is! Nem csak a nagy távolság miatt, amelyet legyőzni soha, csak elviselhetővé volt képes tenni a gyakori hazalátogatás… Sokkal inkább az volt a szinte kibírhatatlan lelki és fizikai megterhelés, hogy látnunk kellett összeesni azt, aki számunkra valamikor maga volt az élet, az erő, a védelem, az oltalom, a gondoskodás és a szeretet. Talán még ezt is el tudtuk volna fogadni, hisz minden ember sorsa az elmúlás, de nemcsak a teste mondta fel lassan a szolgálatot, nem is csupán az energiája fogyott el, hanem a lelki ereje is.

Ez okozta a legnagyobb megrendülést számomra! Isten megadta nekem azt, hogy halála előtt röviddel egy teljes hónapot tölthettünk együtt. Minden nap, reggeltől estig. Egyrészt ajándék volt nekem, aki 18 évesen elhagytam a szülői házat, s utána – bár fáj ez a szó – csak “vendég” voltam otthon (noha soha nem éreztem magam annak!), másrészt azonban visszaadhattam neki egy részét annak a sok törődésnek, aggódásnak és szeretetnek, amiben egész életem során részeltetett. Végül törődhettem lelkével is, amely olyan sebzetté vált, mint minden nagybeteg lelke…

“Vége azoknak az időknek, amikor az ember békében és méltósággal halhat meg.” Ezek a keserű szavak Elisabeth Kübler-Ross (1926-2004) pszihiáter és lélekgyógyász “Interjúk haldokló emberekkel” című könyvéből származnak, amely 1969-ben jelent meg az Egyesült Államokban. „Minden másképp lenne, a világ békésebb lenne, ha az emberek végül abbahagynák saját halandóságuk tudatának elfojtását és nem félnének a haláltól” – írta többek között benne. Könyve röviddel a megjelenése után világsiker lett. Abban az időben pszichiáterként dolgozott a Chicagói Egyetem Kórházában. Eredetileg azonban svájci volt, 1926-ban született Zürichben. Orvosi tanulmányait javarészben éjszakai – nagybetegek és haldoklók mellett töltött – önkéntes ügyelettel finanszírozta. Tudta hát, miről beszél! Hálás voltam neki, mert a betegség és elmúlás elfogadásának öt fázisát, amelyről könyvében írt, ez alatt az idő alatt egy életre lelkembe véshettem.

Most nem akarom újra összefoglalni és taglalni ezeket a fázisokat, nagyszerűen megtette azt helyettem – Elisabeth Kübler-Ross nyomán – a Lelki Titkaink nevű hírlevél a „A haldoklás fázisai. A halál fázisai egy klinikai pszichológus gyakorlatából” című írásával (vö. http://www.lelkititkaink.hu/halal_fazisai.html). Viszont szeretném ezt kiegészíteni a magam személyes tapasztalataival két okból is: az egyik, mert meg vagyok győződve arról, hogy a halál kérdésére egyedül a keresztény hit tud elfogadható és megnyugtató választ adni. A másik pedig, hogy a vallásos hozzátartozók tudják: hogyan segíthetnek legjobban nagybeteg és haldokló hozzátartozóikon, hisz ezen a nehéz életszakaszon elsősorban nekik kell elkísérniük őket!

1. Elutasítás

“Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. ’Ez nem lehet igaz!’ – mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli.

Ez a hárítás időszaka, hiszen még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen a betegségével. Nem szabad őt durván szembesítenünk a tényekkel. Tudnunk kell, hogy amikor a tényeket elutasítja, akkor védekezik. Azért bújik a betegség súlyosságának tagadása mögé, hogy erőt gyűjthessen. Pillanatnyilag nem bír el több információt a betegségről, a várható történésekről.

Ebben az időszakban akkor segítünk neki a legtöbbet, ha a lehetőségeket figyelembe véve bátorítjuk őt az aktivitásában, de finoman figyelmeztetjük, ha irreális terveket sző. A realitások figyelembe vétele lassan, fokozatosan segíti a beteget a tények felismerésében.”

Noha a nagybetegek és haldoklók legtöbb idejüket szorosabb családtagjaikkal és hozzátartozóikkal töltik, nagyon fontos ebben a szakaszban a rokonság, a tágabb közösség illetve az egyházközség tagjainak a rendszeres látogatása. Ugyanis az ilyenkor lezajló párbeszéd során a látogatók – hitük, jellemük, vérmérsékletük sajátossága és különbözősége szerint – segítenek a betegnek a betegség tényének feldolgozásában! Ráébreszthetik, hogy a betegség is az élethez tartozik. Annak is van pozitív hozadéka! Felnyithatják szemét arra, hogy nem csak ő van ilyen helyzetben, hanem rajta kívül annyian mások is. Ugyanakkor megtudhatja tőlük a beteg azt is, hogy ezek hasonló körülmények között mit tesznek.

Az is nagyon lényeges, hogy a hozzátartozók és a látogatók mindig az igazság talaján maradjanak: ne szépítsék a helyzetet, ne becsüljék alá, ne kicsinyeljék le a betegséget, hanem inkább a reményt élesszék a betegben! Hivatkozzanak a benne szunnyadó belső erőforrásokra, különösen a hit erejére! Nem egy beteg gyógyult már meg azért, mert hite, belső energiái őt ebben segítették.

A beteget lassan rá kell vezetni a közös imádság fontosságára és szépségére is! Bizonyos napszakaszokban együtt kell imádkozni vele! Egyfelől a közös ima idején nem marad egyedül kínzó gondolataival és tépelődéseivel, másfelől pedig erőt merít belőle!

Fiatalember volt. Onnan, tőlünk. Noha otthonról nem ismertük egymást, de a közös otthon, nyelv, nyelvezett és vallásosság hamar „testvérekké” tett bennünket. Mivel nagyon messze lakott, az első találkozás után azt ajánlottam neki, hogy ha szükségét érzi, azonnal elmegyek hozzá, de ha nem, akkor találkozzunk minden este az ima szárnyain és fohászkodjunk a meggyógyulásáért. Ráállt. Minden este közösen elmondtunk egy tized rózsafüzért, vagy olyan imát, ami neki tetszett. Azután pedig sokáig beszélgettünk. Minden beszélgetésünk alkalmával erősítettem benne a reményt! Optimista élettörténeteket meséltem neki, hihetetlennek tűnő gyógyulásokról számoltam be, majd beszéltem a hit erejéről, az ember belső ismeretlen energiáiról, valamint kitűzendő életcélokról, amelyek életben tarthatnak bennünket! Három hónapon keresztül! Minden este! És a harmadik hónap után, az első kivizsgálás alkalmával az orvos tágra nyílt szemmel azt közölte vele, hogy a daganatot nem találja! Hogy hova lett, nem tudja megmagyarázni! De nincs! – Ő azonban tudta: az ima, az optimizmus, a remény és egy ember közelsége! Ezeknél nincs jobb gyógyszer!

2. Düh

“Ha a beteg állapota kismértékben romlani kezd, vagy annyi ismerete gyűlt már össze a betegségével kapcsolatban, hogy saját magában belátja: semmi értelme a tények tagadásának.

Amikor szembesül azzal, hogy az állapota súlyos, rendszerint megváltozik a viselkedése: dühössé, vádaskodóvá válik. Százszor felteszi a kérdést, amire senki sem tud válaszolni: ’Miért pont velem történik mindez?’

Gyakori reakció mások vádolása: nem fedezték fel időben a betegségét, pedig ő volt szűrővizsgálaton… félre kezelték… lázad mindenki ellen, mert keresi az okot, hogy miért történik ez? Valakire haragudnia kell, s ez a harag és düh a tehetetlenség érzéséből fakad, nem feltétlenül a megvádoltak hibáiból (bár sajnos néha ez is előfordulhat).

Ez az időszak nagyon nehéz a betegnek és a környezetének egyaránt.

Nem kellemes dolog együtt lenni egy dühös és agresszív emberrel. Néha nehéz együtt érezni azzal, aki vádaskodik, és kritizál. Ha azonban megértjük, hogy mit üzen a viselkedésével, hatékonyan segíthetünk neki. Azt üzeni: ne hagyj magamra az érzéseimmel, mert nem tudok egyedül megbirkózni velük. Figyelj rám, foglalkozz velem, érezd a kétségbe esésem.

Ebből adódóan úgy tudunk a segítségére lenni, ha hagyjuk, hogy felszínre törjön a dühe, a keserűsége, és nem haragszunk rá, hanem elfogadjuk őt. Így hozzásegíthetjük, hogy ő is elfogadhassa a saját érzéseit, állapotát.”

Ez a szakasz hosszú időt és sok türelmet igényel. Mivel a látogatók egy jó része elmarad, még több teher és felelősség hárul a hozzátartozókra. Fontos az, hogy a lelki vezetés ne maradjon el! Mivel a beteg újra és újra ugyanazon kérdések körül forog, a hozzátartozóknak újabb és újabb észérvekkel kell ezeket megválaszolni. Forrásként ott van a Szentírás. Különösen az evangéliumi történetek alkalmasak arra, hogy a beteget elgondolkoztassák, és ezekből merítve csendes és magányos pillanataikban vigasztalást és megnyugvást találjon.

A másik módszer: imakönyvekből vagy a világhálóról keressünk minden hétre egy-egy olyan imádságot, amely a beteg lelkivilágát a legjobban kifejezi és belső békéjét visszaadhatja.

Végül kulcsfontosságú a lelkipásztor bevonása! Mivel ő Istentől különleges kegyelmet kapott a betegek lelkének meggyógyítására, meg aztán sok tapasztalata is van, tudja, hogy hogyan kell ebben a fázisban a beteg lelkét vezetni, megvigasztalni és megnyugtatni. Ha nem is sikerül mindig elsőre…

Idősebb asszonyhoz mentem, már sokadszor, aki vallásos, imádságos, jámbor nő volt. Épp ebben a fázisban. Odaültem az ágyához, meggyóntattam, megáldoztattam, majd elbeszélgettünk. Elmondta, hogy nagyon sokat szenved. Tulajdonképpen nem is érti, hogy Isten miért épp őt büntette meg ezzel a betegséggel, őt, akit az élet is oly sokszor kezelt mostohán, nem is beszélve arról, hogy a templomnak mennyi jót tett. Elmondtam neki, ami ilyenkor a szívemből szokott jönni, majd mikor kifogytam az érvekből és rajta is láttam, hogy most már ismét nagyon szenved, azt mondtam neki: imádkozzunk közösen. Beleegyezett. Sorba vettem a kedvenc Mária-imádságaimat. És mikor az „Emlékezzél meg ó, kegyes Szűz Anya Mária…” első sorában oda értem, „…hogy soha sem lehetett hallani, hogy Te valakit magára hagytál volna…”, kezével elhárítóan intett, majd szemét hosszan lehunyva azt mondta nekem: „Ne mondja, Tisztelendő Úr! Ezt most ne mondja!” Nem vettem tőle zokon, hisz sejtettem, mi dúlhat lelkében, hanem felálltam, megsímogattam és magára hagytam… Másnap újra meglátogattam, s akkor már ezzel az imával sem volt baja: lelke háborgása akkorra elmúlt…

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. október 17.