Karl Marx gyilkos receptje, a Kommunista Kiáltvány lassan kétszáz éves. Amit a huszadik században lefőztek belőle, az legalább 50 millió áldozatot követelt világszerte, ennek ellenére reneszánszát éli. Csak most a kommunizmus vörös színe fekete faji árnyalatot kap, a pakliban az aduász rasszkártya színét pedig barnáról fehérre cserélték, de az eredeti cél változatlan.

“Föl-föl, te éhes proletár! A győzelem napjai jönnek (…) A múltat végképp eltörölni (…) Rabszolga-had, indulj velünk! A Föld fog sarkából kidőlni (…) Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát, s nemzetközivé lesz holnapra a világ.”

Az internacionálé a szocialista blokk közös himnusza volt, évtizedeken át ezzel kezdődtek a hivatalos rendezvények. Az üzenete nem is lehetne aktuálisabb: a társadalmi csőcseléket fellázítani a rend ellen, az anarchia végső célja pedig a nemzetközivé váló világ, vagyis a globális föderáció, az interkontinentális világállam.

Ám, ezúttal a “náci Németország, azaz a fasizmus felett aratott győzelmi üzenetet” aktualizálták, helyébe a “fehér felsőbbrendűség” került, mint legfőbb veszélyforrás és ez most minden észérvnél erősebb. Leghangosabb hirdetői az embertelen Rákosi-rendszer mottóját idézik: “aki nem antifasiszta, az fasiszta”, vagyis aki nincs velünk, az ellenünk.

A kultúra az, ami emberré tesz, annak krónikus hiánya súlyos tüneteket okoz, szélsőséges esetben képes arra is, hogy kihozza egyesekből az állatot. És a feketébe csomagolt, utcai terrorba torkolt vörös tüntetéseket átható borzasztó szellemi sötétség már a legnehezebb történelmi időket idézi. Az antirasszizmus jegyében köztéri műalkotásokat rongálnak, üzleteket fosztogatnak, ártatlan járókelőket támadnak meg a fehér bőrszínük miatt.

És ehhez asszisztál a világ liberális része. Poltiikusok támogatják a rendvédelmi szervek felszámolását, Pulitzer-díjas újságírók állnak ki az “elnyomottak” erőszakos garázdaságának létjogosultsága mellett. A baloldali (kvázi) értelmiség ájult szervilitása ma már nem egyszerűen jó pont, hanem abszolút elvárás.

Ismert popzenekarok cserélnek nevet, írnak át dalszövegeket, művészeti díjak kapnak új elnevezést, népszerű gyerekjátékok tűnnek el a polcokról, tévéműsorok alkotói tesznek hűségesküt a színesbőr mellett, és világhírű filmalkotásokat tesznek elérhetetlenné vélt rasszizmusuk miatt. Már az is felmerült, hogy a mindenkori amerikai elnöknek otthont adó Fehér Ház nevét cserélni kellene, mert “kirekesztő”.

Az agymosás nem most kezdődött, nagyjából két évtizede zajlik módszeresebben, aztán valamikor a 2010-es években lépet szintet. Nem véletlen, hogy a nagy filmklasszikusokból sorra készülnek az új, politikailag korrekt változatok. A férfias karakterek, a hagyományos női szerepeket értékként bemutató művek, a hazaszeretet, a hazafias erényeket felcsillantó történetek rasszista billogot kaptak.

Hol van már a hazájáért harcoló Rambo, a védtelenek mellett kiálló Kobra, Conan, vagy Chuck Norris-nak, az elesettekért küzdő férfit bemutató példája? Az emberi karakterek visszaszorultak, helyettük ma a szuperképességű, kitalált képregénylények üzenik azt a képtelenséget a fiataloknak, hogy te is lehetsz ilyen: Csak győzd le a természetet, azért vannak a szabályai, hogy megszegd őket. Aztán ha pókember nem is lehetsz, transzgender még simán. A lényeg, hogy ne szaporodj.

Isten helyett Földanya, kereszténység helyett klímahiszti. Nemzetek sorsát alakító történelmi személyiségek helyett, a nemi és nemzeti identitásuktól megfosztott zavart karakterek, színészek, popsztárok a hősök, ők jelennek meg követendő példaként a fiatalok előtt.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. október 15.