17. A VISZONTLÁTÁS

A menny egyik rendkívüli öröme, jutalma és boldogsága abban fog állni, hogy viszontláthatjuk azokat, akikhez a vér, szeretet, hála, tisztelet és nagyrabecsülés szent kötelékei fűztek.

Micsoda öröme lehetett az öreg Jákob pátriárkának, amikor hírül vitték neki, hogy rég halottnak hitt fia él: „Elég nekem, – mondotta – ha József fiam még él! Elmegyek, hadd lássam, mielőtt meghalok.” (Gen. 45, 28.)

„Felkerekedett erre Jákob és fiai feltevék őt gyermekeikkel s feleségeikkel együtt a szekerekre, amelyeket a fáraó küldött, hogy elhozzák rajtuk az öreget.” (Gen, 46, 5.) Elképzelhetjük az apa és fiú találkozásának ünnepi percét, kimondhatatlan örömét, leírhatatlan meghatottságát.

Egy mai eset:

A második világháborúban történt. Egy fiatal ügyvédet behívtak katonai szolgálatra. Érzékeny búcsút vett feleségétől, aki épp várta szerelmének első gyümölcsét.

Eleinte egymást érték a táboripostai levelezőlapok a harctérről, de azután hirtelen és végleg elmaradtak.

A magára maradt fiatalasszony a közben megszületett kisleánykájával a három szobás lakásból kénytelen volt kisebb lakásba költözködni. Majd amikor szükségből cselédjét is el kellett bocsátania, ez a jóságos lélek könyörületből felajánlotta szüleinek falusi kis viskóját volt úrnője s gyermeke számára, amit az asszony el is fogadott.

Közben az anyagiak mindinkább szűkebbre szorultak. A hadisegély éppen nem bizonyult elégnek. A szegény asszony időnkint el-eladogatott hol egy-egy ékszert, hol ruhafélét vagy más holmit, hogy kettőjük életét valahogyan biztosíthassa addig, míg talán mégis hazakerülhet a forrón szeretett férj és apa.

A bevonulás óta már eltelt három s fél év. Az asszony kezdett már azzal a borzalmas gondolattal is megbirkózni, hogy férje vissza sem tér. Tudja az ég, hol pusztult el! Borzalmas napok és álmatlan éjjelek váltották fel egymást. A fiatalasszony annyira lesoványodott, hogy a legrosszabbtól lehetett tartani. A kisgyermek egészségét is inkább néhány falusi asszony szánalma, segítsége és támogatása tartotta fenn.

Végre megtörtént a csodaszerű. A férj az orosz kórházból valahogyan át tudott jutni a mi vonalunkig, ahonnan egy repülőgép hazahozta. Alig tudta megvárni, hogy budai lakásába érjen. Itt tudta meg egy ismerős lakó révén szegény feleségének új falusi címét. Kínos türelmetlenséggel és lázas vágyakozással sietett ide is.

Amikor nagy nehezen a házra akadt, feleségét és eddig nem látott gyermekét aludva találta. Nem merte felkelteni őket, félt, hogy hirtelen megjelenése még bajt okozhat. Csak gyermeke fölé akart hajolni, hogy óvatos csókkal illesse. De közben egy könnycseppje a felesége arcára esett, amitől az felébredt.

„Mária!” – kiáltotta a hazatért, és az asszony ráismert urára. Ami ezután történt, az leírhatatlan: az örömnek, boldogságnak és hálának olyan kitörése volt, amely talán cseppnyi ízelítőjét adhatja annak az ünnepélyes örömnek, glóriás meghatottságnak és földöntúli boldogságnak, amikor a mennyben rég elvált, megsiratott, meggyászolt édeseinket viszontlátjuk.

18. A TÁRSASÁG

A pogány Cicero írja: „Amely lélek okosabb, messzebbre is lát és tudja, hogy a halál révén jobb állapotra megy; az pedig, aki buta, ezt nem ismeri. Bizony fölötte égek a vágytól, látni a ti atyáitokat, akiket tiszteltem és kedveltem. És nemcsak azokkal kívánok összejönni, akiket magam ismertem, hanem azokkal is, akikről hallottam és olvastam, sőt írtam is! …”

„Ez életből úgy megyek ki, mint szállásomból, nem mint házamból, mert a természet csak ideig-óráig adott nekünk szállást, nem pedig maradásra örök lakhelyet.” „Ó dicsőséges nap, amelyen én azok között az összesereglett, sok boldog lélek között fogok megjelenni és amely napon e zűrzavarból és söpredékből kimenekülök.” (Cicero: „Az idősebb Cato.” XIII. rész.)

Mintha a nagy pogány szellem akárcsak a mi érzéseinkről írt volna! Valóban. Milyen sötét volt számunkra a világ, amikor édes, kedves szeretteinket temettük, a felhők is sírni látszottak, a bútorok is gyászolva hiányolták a távozottat, még a szellőben is a velünk érző zokogást véltük hallani. A torony harangjai csak néhány percig kongtak, de szívünk fájdalmas vergődése azóta sem nyugodott meg.

Pedig mi is éppúgy csalatkozunk, mint az öreg Jákob pátriárka, ha azt hisszük, hogy a szeretett hozzátartozónk mindenkorra távozott el tőlünk és megszűnt mienk lenni.

„József él.” A te édesed is él és ha üdvözült, jobban él, mint mi és itt találkozni, látni, élvezni fogjuk egymást.

Minden szülő, hitves, gyermek, barát, bajtárs tudja, érzi, mit jelent a szeretett személynek valóságos jelenléte, amelyet nem pótol sem levél, sem emlék, sem sírhant vagy a közeli viszontlátás reménye. Az ember a szeretett egyént látni akarja, szemébe kíván nézni, kezet óhajt vele szorítani; jelenlétének melegét, közvetlenségét epedi, szót kell vele váltania, jelenlétét biztosnak, állandónak akarja tudni. És ez a kívánság, óhaj teljesül, az ösztönös vágy kielégül a mennyben.

A férj vagy feleség viszontlátja hitvestársát, aki állhatatos hűséggel, forró szeretettel, nagy áldozattal és szeretetreméltó kedvességgel segítette életének terhét viselni. A szülő viszontláthatja, ölelheti és csókolhatja boldog házasságának és szerelmének gyümölcsét, az édes gyermeket, életének örömét, öregségének vigaszát és támaszát. Élvezni fogja gyermekei gondos nevelésének jutalmát.

A testvér testvérét, a barát, barátját, a gazda hűséges volt szolgáját, cselédjét, béresét és viszont, újra üdvözölheti, ölelheti, élvezheti.

De még övéi látásának ünnepélyes meglepetését, örömét és jutalmát is messze felülmúlja az Úr Jézus emberi mivoltának megjelenése, meglátása, megcsodálása.

Sába királynője hallott Salamon király bölcsességéről, hatalmáról, gazdagságáról. Látni kívánta őt. „Eljött a föld széléről hallgatni Salamon bölcsességét.” (Lk. 11, 31.) És mit mond a Szentírás a találkozás hatásáról?

A királynőnek ,,még a lélegzete is elállott és azt monda a királynak: Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedről; nem hittem, mikor nekem beszélték, míg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid s boldogok szolgáid, kik mindig előtted állnak s hallják bölcsességedet.” (III Kir. 10, 5-8.)

„Pedig íme, nagyobb van itt Salamonnál!” (Lk. 11, 31.) Ha egy földi király ilyen hatással volt egy királynőre, milyen megható, felséges, boldogító hatással lesz ránk a mennyben a királyok Királyának, Isten Fiának, a világ Megváltójának, üdvözítőjének megjelenése, állandó jelenléte, szava, bölcsessége, kedveskedése s jutalmazó szeretete!

És a mennyben látni fogjuk a Boldogságos Szűz Máriát, Istennek öröktől kiválasztott, szeplőtelenül fogantatott, legkedvesebb leányát. Krisztusnak nagyfelségű Anyját, a Szentléleknek Jegyesét, az Ég Királynőjét, a legnagyobb kegyelemmel s dicsőséggel megáldott, felékesített és felmagasztalt, legtökéletesebb nőt.

           S ha jő az éj s én újra visszatérek,

           Egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,

           És felviszem a csillagfényes égbe,

           Megkeresem a Jézus Anyját véle.

           A Jézus Anyját, kinek képei

           Oly búsak lenn s olyan szenvedők:

           Hadd lássam egyszer mosolyogni őt.

                                   (Gárdonyi G.)

A mennyben együtt leszünk az angyalokkal, „akik mindenkor látják Istent” (Tób. 12, 15; Mt. 18, 10.) az arkangyalokkal, kerubokkal, szeráfokkal stb., szóval az angyalok minden karával.

Mily édes, hálás öröm lesz megismerni azt az őrangyalt és vele lenni, akit Isten földi életünk idejére mellénk rendelt bölcsőnktől koporsónkig.

Találkozni fogunk Szent Józseffel, az Úr Jézus volt nevelőatyjával, a Boldogságos Szűz jegyesével, Istentől e rendkívüli feladatra öröktől fogva kiszemelt pátriárkával; Keresztelő Szent Jánossal, akit az ÚrJézus a legnagyobb prófétának nevezett.

„Látni fogjátok – jövendölte meg az Úr Jézus – Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és mind a prófétákat az Isten országában.” (Lk. 13, 18.)

Látni fogjuk Pétert, a főapostolt, Jánost az Úr kedvelt apostolát, Pált és a többi apostolt, Márk és Lukács evangélistákat, az összes élt pápákat, vértanúkat, szerzetalapítókat.

Végigvonulnak előttünk ősszüleinktől, Ádám és Évától kezdve a Szentírás és az egyháztörténelem minden kiválósága, az üdvözült nagy gondolkodók s nevelők, hősök és államférfiak, Szent István első királyunk Imre fiával, Szent László, Szent Margit, Hunyadi János és Kapisztrán Szent János, szóval Isten országának minden nagyja!

Milyen drága, értékes, felséges, hősi, ragyogó lelkekkel leszünk együtt, a világtörténelem legkiválasztottabbjaival, legjobbjaival, legtökéletesebbjeivel „szemtől szembe” (I Kor. 13, 12.), örökre, elválaszthatatlanul!

Megmérhetetlen boldogság!

19. BŰNTELENSÉG

E földön a bajoknak, szenvedéseknek, elégedetlenségeknek, üldöztetéseknek, harcoknak és háborúknak nagy, ha nem legnagyobb része: a bűnből ered. Hiszen a halálnak az ősoka is a bűn volt. Már csak e miatt sem lehet a mennyben bűn elkövetéséről szó.

Az üdvözültek jól látják, tudják, melyek a bűn következményei. Őket ennek tiszta felismerése is már megóvja a bűntől.

De az üdvözülteket legjobban, feltétlenül és tökéletesen Isten boldogító látása tartja vissza a vétkezéstől. Ez az Isten iránti szeretet oly magas fokra hevíti őket, hogy kizár minden vele ellentétes gondolatot, érzést, tettet, s mintegy megsemmisíti a rendetlen önszeretetet, amely minden bűnnek oka s forrása.

Az üdvözültek akarata úgy átváltozik Isten akaratává, miként a vízcsepp, amelyet a korsó vagy hordó borba hullatunk, azonnal átveszi a bor ízét, színét, zamatját, erejét és természetét.

Egyébként is a mennyország egész természetével, rendeltetésével és céljával ellenkeznék az oda jutott üdvözülteknek bűne.

Igaz, hogy a menny angyalai is vétkeztek megteremtésük után, de akkor Isten végtelen igazságossága nekik szándékosan alkalmat adott az érdemszerzésre. Isten nem akarta, hogy érdem és próba nélkül, koldus módjára fogadják el a túláradó mennyei boldogságot. Ellenben az üdvözült emberek már túl vannak az érdemszerzésen; ők éppúgy nem vétkezhetnek már, mint a próbát sikeresen kiállott angyalok.

„Áldott legyen az Isten – mondja a Szentírás – és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újjászült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak halottaiból való feltámadás által romolhatatlan, fertőzetlen és hervadhatatlan örökségre, mely a mennyekben számotokra fenntartatik.” (I Pét. 1, 3-4.) „Ha majd megjelenik a pásztorok fejedelme, elnyeritek a dicsőséghervadhatatlan koronáját.” (I Pét. 5, 4.) „És semmi átok sem leszen többé!” (Jel. k. 22, 3.)

Az üdvözülteknek éppoly könnyű lesz szentnek lenni, mint nekünk e földön hibázni vagy vétkezni.

A bűntelenséggel természetesen együtt jár a bűnök minden következményének teljes és örök távolmaradása is. Így pl. a rossz szenvedély, rendetlen hajlamok, az egyéni érvényesülésre való törekvés, alacsony érzület s í. t.

A bűntől való mentességgel együtt jár a bűn veszélyének távolmaradása is, tehát a kísértés, a megbotránkoztatás, a rossz példa stb.

Egyszóval a menny boldogságának egyik újabb hatalmas összetevője lesz a legmagasztosabb, tökéletesen tiszta, erkölcsi szent légkör is!

20. MENNYEI KÁRPÓTLÁS

Az igazságosságot e földi életben az ú. n. sarkalatos erények közé soroljuk, és értjük rajta az ember állandó készségét, hogy mindenkinek meg akarja adni és hagyni azt, ami őt megilleti (Szt. Tamás: S. theol. 2, 2. q. 58. a.), tehát Istennek, embertársainak és önmagának.

Az embereknek egymásközti igazságosságát ismét három fajtára szokták felosztani.

Az első fajta az egyes ember jogát a másikhoz szabja (iustitia distributiva). A másik a közjóra irányul (iustitia legalis), a harmadik a közjónak az egyesekhez való viszonyára vonatkozik (iustitia vindicativa). E földön azonban mindhárom irányú igazságosság nagyon is tökéletlen. De legkevésbé tökéletes, leghiányosabb, sőt gyakran kimondottan tehetetlen az elégtételadás, a kárpótlás, a kiegyenlítődés és az erkölcsi egyensúly helyrebillentése tekintetében.

Csak néhány hevenyészett példa: Ha egy katona a háborúban bátran, vitézül, hősiesen harcol, kitüntetésben, előléptetésben vagy más jutalomban részesül, de ha hősi halált szenvedett, e földi életben ki kárpótolhatja, jutalmazhatja vagy adhat neki megfelelő ellenértéket?

Más: Éppen a nagy, kiváló emberek földi életük során híján vannak az elismerésnek, méltánylásnak, hálának. A próféták legtöbbjét megölték, Krisztust keresztre feszítették. Sokratesszel meg mérget itattak. Plátót rabszolgaként eladták, Pythagorast megégették, Cicerót száműzték, Dantenak hasonló sors jutott. „Kicsoda Krisztus?” c. művem II. kötetének 105-113. oldalain az új s legújabb korból egy sereg hasonló példát említek.

Más: Hol, hogyan, miképp nyilvánul meg e földi életben az igazságosság a most is állati sorsban sínylődő rabszolgák millióinak életében, akik a legembertelenebb nyomás súlya alatt görnyedik át földi vándorlásukat anélkül, hogy csak 24 órán át is élvezhetnék a legkisebb szabadságot vagy a legkezdetlegesebb örömöket. (Lásd bővebben: „Kicsoda Krisztus?” c. művem I. köt. 40-47. és 75-80. old.)

Ismét más: Haag felsőausztriai községben G. I. nevű férfi nap-nap után gyufával pörkölte fiának testét, úgy, hogy ennek teste egész végig tele volt csúnya pörkölések nyomaival. Egyébként is ütötte, verte fiát. Még kegyetlenebbül bánt egy Luner nevű elvetemült asszony a fiatal cselédleányával (Augusta Annával). Az asszony éveken át tüzes vassal égette a kis cselédet és utána égési sebeit alkohollal kente be és hagyta a szegényt pokoli fájdalmában vergődni. Egy alkalommal is annyira megkínozta, hogy a leány utolsó, vérfagyasztó kiáltással eszméletlenül összeesett és rövidesen kiszenvedett. A vadállatias asszonyt a bécsi bíróság halálra ítélte (1936). E földön ki adhatott e két kiskorú ártatlan áldozatnak csak megközelítően is elégtételt, kárpótlást, jóvátételt?

Ezzel szemben egyes-egyedül a mennyben nyer az üdvözült teljes elégtételt, kárpótlást és kiegyenlítő igazságosságot. Halljunk csak egy példát magának az Úr Jézusnak szájából:

„Vala egyszer egy gazdag ember, bíborba és patyolatba öltözködő és mindennap dúsan lakmározó. És vala egy Lázár nevű koldus is, ki annak kapuja előtt fetreng vala, rakva fekélyekkel és szeretett volna jóllakni a morzsalékokból, amelyek lehullanak a gazdag asztaláról, de senki sem adott neki; csak az ebek jövének és nyalogaták az ő sebeit. Történt pedig, hogy meghala a koldus és az angyalok Ábrahám kebelébe vivék.[1] Meghala pedig a gazdag is és eltemették a pokolban. Fölemelvén pedig szemeit, midőn a kínok közt volt, meglátá Ábrahámot messziről és Lázárt az ő kebelén és kiáltván, mondá: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam és küldd el Lázárt, hogy vízbe mártván ujja hegyét, hűsítse meg nyelvemet, mert kínlódom e lángban. Mondá neki Ábrahám: Fiam! Jusson eszedbe, hogy elvetted javaidat életedben, Lázár pedig hasonlóképpen a rosszakat; ő tehát most itten vigasztalódik, te meg gyötrődöl.” (Lk. 16, 19-25.)

Mi a tanulság e Krisztus közölte példabeszédből?

Az, hogy az Úr kiemeli a lelket a földi ismeretlenség homályából és kárpótol mindenért, aminek hiányát szenvedtük e földön, ha a hiány nem a mi bűneink következménye, hanem inkább az Úr iránti szeretet, isteni akaratában való megnyugvás, egyéb erény, vagy az igazságtalanul elszenvedett baj vagy nyomorúság.

Lázár egész földi életében megvetett, semmibe sem vett koldus volt, a másvilágon pedig fejedelemnél előkelőbb módhoz jutott. Világéletében minden vagyona néhány elnyűtt rongyból állott, amelyet testére aggatott, mezítelen és üszkös végtagjai csalétkül szolgáltak a férgeknek. Étele nem volt más, mint jórészt lerágott csontok, porcogok, gyümölcshéj, kenyérmaradék és egyéb hulladék, amiket az asztalt leterítő szolgák vetettek eléje. De annyi század óta miután meghalt, a kegyelmek milliomosává vált. A királyok Királyának asztalánál foglal helyet.

Mi volt szegény, nyomorult földi életének, mondjuk 40-50 éve, összehasonlítva királyi felmagasztaltatásának végnélküli korszakaihoz képest? Ami életében keserű, szánalmas, fájdalmas volt, rövid ideig tartott; a kárpótlás, az elégtétel, a kiegyenlítés, a boldogság örökké tart. Istenikárpótlást és elégtételt kapott!

Ennek másvilági felismerésében még a dúsgazdag is forrón kívánta, bárcsak visszatérhetne a világba és – szegény Lázár lehetne!

„Egy tiszta lélek – mondja Vianney Szent János – olyan, mint a szép, igaz drágagyöngy. Míg ez a tenger fenekén a hatalmas víztömeg súlya alatt a kagyló börtönében rejtőzik, senki sem értékeli vagy csodálja. De ha a napvilágra kerül, oly csodálatosan és varázslatosan ragyog, hogy mindenkinek figyelmét magára irányítja és súlyos, drága pénzen vásárolják. Így az igaz, tisztalelkű ember e földi életben a világ szemében talán többé-kevésbé ismeretlen vagy semmire sem becsült. De egykor az Igazság Napja előtt az angyalok társasága között ragyogni fog.”

A tizedesmérlegen a kis súly tízszeres terhet ellensúlyoz. A tiszta lelkiismerettel és türelemmel vállunkra rakott szenvedés, megaláztatás és kín is kis súlyt jelent az érte járó mérhetetlen megváltáshoz, kárpótláshoz és kiegyenlítéshez képest.

Így értjük meg, hogy a szentek, a lelki életnek e lángelméi miért voltak olyan mélyen alázatosak és miért vágyódtak gyakran nagyobb és keményebb szenvedésekre. Mert az Isten iránti szeretet mellett tudták, hogy az isteni igazságosság a másvilágon annál dúsabban kárpótolja őket.

Ha valaki, hát Szent Pál apostol ugyancsak rengeteget szenvedett földi életében. Megvesszőzték, bebörtönözték, hajótörést szenvedett, egyik helyről a másikra üldözték, mint a vadat, és miként vélekedik mind e földi nyomorúságról, szenvedésről és nélkülözésről? Halljuk saját szavait!

„Ez a mi jelenlegi, pillanatnyi és könnyű szenvedésünk a mennyei dicsőségnek szerfelett nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk, ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra.” (II Kor. 4, 17-18.)

Péter apostol is vigasztal minket: „örvendeni fogtok, ha most szomorkodnotok kell is egy kissé.” (I Pét. 1, 6.)

És Krisztus Urunk: „Mindaz, aki elhagyja házát vagy fivérét vagy nővérét vagy atyját vagy anyját vagy feleségét vagy gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, százannyit kap és az örök életet fogja örökölni.” (Mt. 19, 29.) És más helyen a lelki szegényekhez, a sírókhoz, éhezőkhöz és szomjúhozókhoz, az üldözöttekhez és szidalmazottakhoz, akik mindezt Őérette szenvedik, így szól: „örüljetek és vigadjatok, mert jutalmatok bőséges mennyekben.” (Mt. 5, 3-12.)

Az Úr tehát a mennyben nemcsak egyszerűen, hanem bőségesen, búsásan, mértéken felüli, isteni nagylelkűséggel s bőkezűséggel fog minket kárpótolni. Fel fogja cserélni a rövid földi szenvedést kimondhatatlan, tartós örömmel, megalázottságunkat felséges felmagasztalásunkkal, a keresztet trónnal, a töviskoszorút a dicsőség koronájával!

(folyt)

[1]T. i. a mennybe. A Krisztus közölte elbeszélés ú. n. példabeszéd, vagyis költött példa, de lehet némi történelmi magva is. Mint példabeszédnek egyes részleteit nem kell szószerint venni, csak tanulságát keresni. A zsidók a kiváló szentek helyét Ábrahám kebelének nevezték. Krisztus e zsidó felfogásból kölcsönzi az itteni képet. (Lásd a Szent István Társulat kiadta Szentírásnak idevágó jegyzetét; I. köt. 280. old.)

Létrehozva 2020. szeptember 10.