Az a különös jelenség, hogy a világ sok országában a transzneműség a társadalmi norma és a jogrend részévé vált, megbontva a nemek szilárd kettősségét, a romantika paradox és – a szó drámai értelmében vett – tragikus célba érése. Semmiképpen ne menjünk el a jelenség mellett, mert mindennél erőteljesebben mutatja, milyen mélyen átformálta a nyugati embert az a romantikus hiedelem, hogy amit belül érzünk, az az igaz.

Tévedés ne essék, a romantika mint mozgalom maga is céltévesztett. Amikor Saint-Exupéry megfogalmazta, hogy „jól csak a szívével lát az ember”, nem úgy értette, hogy a szív érzései figyelmen kívül hagyhatnák a külső valóságot. Exupéry hitt a kötelességben („Felelős vagy a rózsádért!”), egyszerűen csak a nyilvánvaló tényt mondta ki, hogy az ész és a megfigyelés kevés az észleléshez, a legbelső intuícióink nélkül vakok vagyunk a valóság lényegére. A romantika viszont ennél jóval messzebb ment, mert a szív vágyait olyan belső iránytűvé tette, amelyhez nincs hozzárendelve, hogy merre van a poláris észak.

A romantikus lázadás mindig esztelen volt, de ez az esztelenség összességében megmaradt a vágyak szintjén. A romantika volt az a Sziget, ahova a képzelet vakációra mehetett, miközben a Sziget természetesen megmaradt szigetnek, a Kontinens pedig kontinensnek. A lázadók megelégedtek az underground lét mámorával, a regények és az ópium megigéző, rövid tripjeivel, de nem gondolták, hogy az egész világot a saját érzéseikhez igazíthatnák, egyszerűen csak kimenekültek a társadalomból a szív belső világába. A romantika olyan, mint a házasságtörés: addig érdekes, amíg nem lesz belőle új frigy. A „hallgass a szívedre” a lázadók jelszava; amint a hatalom szava lesz, a romantikus eszeveszetten keresni kezdi az észszerűséget.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. augusztus 22.