Az Eucharisztia, az Egyház legnagyobb kincse a megpróbáltatások idején

Athanasius Schneider püspök írása

Egyedülálló helyzet szemtanúi vagyunk: az Egyház történetében először, szinte világszerte betiltották az eucharisztikus áldozat nyilvános megünneplését. A Covid-19 járvány ürügyén aránytalanul és indokolatlanul megsértették a keresztények elidegeníthetetlen jogát a szentmisék nyilvános ünneplésére. Sok országban, különösen a túlnyomórészt katolikus országokban ezt a tiltást olyan szisztematikusan és brutális módon hajtották végre, hogy úgy tűnt, mintha visszahoznák a könyörtelen történelmi egyházüldözést. Megteremtették a katakombák hangulatát. A papok titokban ünnepelték a szentmisét, a hívők egy csoportjával.

A nyilvános szentmisék világméretű tilalma közepette megdöbbentő volt az a tény, hogy sok püspök még a kormányok rendelkezése előtt betiltotta a nyilvános istentiszteletet, olyan rendeleteket bocsátottak ki, amelyekkel nemcsak  a szentmise nyilvános ünneplését tiltották meg, hanem minden más szentségkiszolgáltatást is. Az ilyen antipasztorális intézkedésekkel ezek a püspökök megfosztották a nyájat a lelki tápláléktól és attól az erőtől, melyet csak a szentségek nyújthatnak.

Ezek a püspökök nem jó pásztorok voltak, hanem merev állami tisztviselővé változtak át. Ezek a püspökök kinyilvánították magukról, hogy naturális szemléletmód hatotta át őket,  csak az ideigvaló és a testi élet gondozásával törődnek, és elfelejtették elsődleges és pótolhatatlan feladatukat az örök és lelki  élet gondozásáért. Elfelejtették Urunk figyelmeztetését: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,26). A püspökök, akik nemcsak nem törődtek, hanem közvetlenül meg is tiltották a hívőknek a szentségekhez való hozzáférést, különösen a Szent Eucharisztia és a gyónás szentségéhez, hamis pásztorokként viselkedtek, akik a saját érdeküket keresik.

Ezek a püspökök azonban a saját maguk számára biztosították a hozzáférést a szentségekhez, szentmisét ünnepeltek, saját gyóntatójuk volt, megkaphatták a betegek kenetét is. Isten felkavaró szavai kétségtelenül alkalmazhatók azokra a püspökökre, akik ebben a megpróbáltatásban, melyet az egészségügyi diktatúra okozott, megtagadták a nyájtól a szentségek lelki táplálékát, miközben etetik magukat a szentségek táplálékával: „Emberfia, jövendölj, Izrael pásztorairól, jövendölj és mondd meg nekik: Ti pásztorok, ezt mondja az Úr, az Isten: Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük?A tejet felhasználtátok eledelül, a gyapjút ruházatul, a kövér állatokat levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek. A gyengét nem gyámolítottátok, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be. Nem mentetek utána az eltévelyedettnek, nem kerestétek meg az elveszettet. Durván és kegyetlenül hatalmaskodtatok fölöttük. Így aztán szétszéledtek juhaim, mert nem volt pásztoruk, és a mezei vadak zsákmányává lettek és szétszéledtek. A hegyekben és a magas dombokon kóborolt nyájam, szétszóródott nyájam az egész országban, és senki nem gondolt rá, senki nem kereste. Ezért hát, pásztorok, halljátok az Úr szavát: Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten: Mivel nyájam prédává lett és minden vadállat felfalhatta, mert nem volt pásztora, hiszen pásztoraim nem törődtek nyájammal, pásztoraim magukat legeltették, nem a nyájamat legeltették, azért hát, pásztorok, halljátok az Úr szavát: Ezt mondta az Úr, az Isten: A pásztorok ellen fordulok, és kiveszem kezükből nyájamat és véget vetek pásztorságuknak. A pásztorok nem legeltetik többé magukat, kiragadom torkukból juhaimat, és nem falhatják fel őket többé.” (Ez 34, 2–10)

A pestis idején, amikor összehasonlíthatatlanul magasabb volt a halálozási arány a Covid-19  járvány halálozási rátájához képest,  Borromeo Szent Károly megnövelte a  nyilvánosan megünnepelt szentmisék számát. Ugyanakkor, amikor egy időre bezáratta a templomokat, elrendelte, hogy legyen sok mise nyilvános és nyitott helyeken, például tereken, útkereszteződéseknél, utcasarkokon. A papokat arra kötelezte, hogy látogassák meg a betegeket és a haldoklókat, hogy a bűnbánat és az utolsó kenet [betegek kenete] szentségeit adják nekik. Megparancsolta a nyilvános körmenetek tartását, ahol az emberek egymástól megfelelő távolságban voltak, hogy engeszteljenek a bűneikért és esdekeljenek az Isteni Irgalmasságért.  

Borromeo Szent Károly nem feledkezett el a fertőzött emberek testének ápolásáról, ugyanakkor elsősorban a szentségek által való lelki segítségnyújtással foglalkozott, amelyek által meg kellett erősíteni a betegeket. Számos megindító hősies példa található a történelemben, ahol a papok tudatosan elfogadták a halálos veszélyt, miközben a szentségeket elvitték olyan embereknek, akik halálos, fertőző betegségben szenvedtek.

A XIX. században az anglikán egyház Oxford Mozgalmának volt egy megrendítő tanúságtétele a liturgia szépségének és a szentségek buzgó kiszolgáltatásának értékéről a veszélyes és nagyon fertőző angliai kolerajárvány idején. „A rituális újítások, melyekkel megvádolták őket, teljes egészében a kétségbeesésből fakadó pasztorális igényekből indultak el. Az irgalmasság nővérei a plymouth-i Szent Péter papságával együtt dolgoztak az 1840-es évek végén a kolera járványok idején, és petícióban kérték Fr. George Rundle Prynne plébánost, hogy minden reggel eucharisztikus ünneplést tartson, hogy megerősödjenek munkájukban. Így indultak el a reformáció kezdete óta az első napi misék [az anglikán misék érvénytelenek – a magyar lektor megj.] az anglikán egyházban. Hasonlóképpen, a Leeds-i Szent Megváltó papjai minden reggel  letették az oltárra minden gyógyszerüket, ami csak volt, mielőtt elvitték volna azokat a hívők sokaságának, akikre azon a napon kolera általi halál várt. Ezekből a nyomornegyedekben levő templomokból és papokból túl sok van, hogy mindet megemlítsük, ám bátorságukon és irgalmasságukon csodálkozni kell.

Az anglikán egyház ebben az időben a rituáléra úgy tekintett, mint a pápista egyház gonosz gyakorlatára. A legtöbbnek borzalmas miseruhája volt, ám mégis olyan helyeken, mint például a keleti Szent György missziós templomban, a tömjénezőt használták , ösztönözték a térdhajtást,  gyakran vetettek keresztet, és az Oltáriszentség iránti áhitatot [pedig az anglikán létükre nekik nem is volt valójában – a magyar lektor megj.] magától értetődőnek tekintették. Gyóntattak, feladták a szent kenetet. A szépségnek és a szentségnek a nyomor és a sötétség közepébe kellett eljutnia, mint a katolikus hit tanúinak Jézus Krisztusban, a megtestesült Istenben, aki jelen van és cselekszik az Ő világában. És talán a legfontosabb: a betegek és haldoklók a lehető legnagyobb mértékben részesültek a szentségi jelenlétben. A gyónások a halálos ágyon, a szent olajjal való megkenés, sőt, a szentáldozás a megőrzött Oltáriszentségből a papok fegyverévé vált például a 1866. évi szörnyű kelet-londoni kolerajárvány ellen.”

Szent Damien de Veuster az áldozatos pap és lelkipásztor ragyogó példája, aki Szentmisét és a többi szentséget biztosított a Molokai-szigeten lepra miatt elhagyott elkülönített embereknek, aki önként vállalta, hogy kiszolgáltatja nekik a szentségeket, közöttük élve, és kitéve önmagát ennek a halálos betegségnek. A látogatók soha nem felejtették el a Szent Philomena-kápolna vasárnapi miséit és amit ott láttak és hallottak. Fr. Damien az oltárnál állt. Leprásai összegyűltek körülötte. Folyamatosan köhögtek és köpködtek. A szag áthatolt mindenen. Fr. Damien azonban soha nem habozott és nem mutatta ki undorát.

Ereje az Eucharisztiából származott, ahogy ő maga írta: „Az oltár lábánál találjuk meg azt az erőt, amelyre szükségünk van elszigeteltségünkben.” Ott találta meg saját számára és azoknak, akiknek szolgált, a támogatást és bátorítást, a vigasztalást és a reményt, amely a „legboldogabb misszionáriussá tette a világon”, ahogy magát hívta. Például Mahatma Gandhi azt mondta, hogy a világon kevés hős van, aki hasonló a molokai Damien atyához. Saint Damient szülőhazája, Belgium történelmének legnagyobb személyiségének nyilvánította.

A mi időnket példa nélküli és széleskörű liturgikus és eucharisztikus válság jellemzi annak az igazságnak a gyakorlati elhanyagolása miatt, hogy az Eucharisztia, a Szentáldozás az oltár és a kimondhatatlan felség kincse. Ezért a Trienti Zsinat következő figyelmeztetései napjainkban méginkább relevánsak: „A hű keresztények által végrehajtott egyetlen más cselekedet sem annyira szent és olyan isteni, mint ez a hatalmas misztérium, a mindennapi szentáldozás, amely által kiengesztelődik az Atyaisten, az áldozathozatal a papok által Istennek az oltáron. Ugyanúgy egyértelmű, hogy minden erőfeszítéssel és szorgalommal kell megünnepelni ezt a legnagyobb tisztasággal és belső összeszedettséggel, valamint az odaadás és az irgalmasság külső hozzáállásával”( Sess. XXII, Decretum de observandis et vitandis).

Ez a legszentebb Eucharisztia misztériumában jelenlévő isteni fenség azonban rejtett fenség. Az Eucharisztia alatt a fenség rejtett Istene rejlik. Julian Eymard Szent Péter, az Eucharisztia modern apostola, elsősorban Krisztus rejtett fenségének igazságáról beszélt az Eucharisztia misztériumában. Csodálatos gondolatokat hagyott nekünk, mint például: „Jézus egy fátyollal elrejti hatalmát, mert különben félnénk. Fátyollal takarja szentségét, amelynek fensége elbátortalanít minket. Egy anya a gyermekével  gyermeki módon beszélget, az ő szintjén. Ugyanígy, Jézus kicsinnyé teszi magát a kicsinek, hogy felemelje őt magához. Jézus elrejti szeretetét és melegségét. Buzgalma olyan, hogy elemésztődnénk, ha közvetlenül ki lennénk téve  lángjainak. A tűz elemészt. Isten egy elemésztő tűz. Ilyen módon az elrejtett Jézus megerősít bennünket saját gyengeségeinkkel szemben. …

A rejtett fenség ezen homályához igenis méltó áldozat szükséges, saját értelmünk feláldozása. Még az érzékeink bizonysága, a szokásos természeti törvények, a saját tapasztalataink ellenére is hinnünk kell. Csak hinnünk kell Jézus Krisztus puszta szavában. Csak egy kérdés van: „Ki van ott?” – „Én vagyok” – válaszolja Jézus Krisztus. Borulj le és imádd őt! … Ahelyett, hogy egy megpróbáltatás lenne, ez a fátyol ösztönzővé, bátorítóvá válik, hogy alázatos és őszinte hitünk legyen. Az ember át akar hatolni egy elfátyolozott igazságon, felfedezni egy rejtett kincset, legyőzni egy nehézséget. Hasonlóképpen, a hívő lélek az eucharisztikus fátyol jelenlétében keresi az Urat, ahogy Magdaléna kereste a sírnál. Az Eucharisztia a lélek számára az, ami Isten a mennyben a boldogok számára: az igazság és a szépség, amely mindig ősi és örökké új, amiben az ember soha nem fárad bele, hogy szemlélje és elmélkedjen róla. Ahogy a szerelem ezen a világon a boldogságból és a vágyakból él, úgy a lélek is boldog és vágyakozik boldogságra az Eucharisztia révén; a lélek táplálkozik, és nem tud betelni vele. Csak az Úr bölcsessége és jósága tudta megalkotni számunkra az eucharisztikus fátylat ”(Az Igazi Jelenlét. Eucharisztikus meditációk, New York 1938, 92-94).

Ez a szent mély gondolatokat hagyott nekünk az Eucharisztia tiszteletéről: „Szeretem házadnak táját, a sátrat, hol dicsőséged honol.” (Zsolt 25,8). Egy napon egy asszony odament Jézushoz, hogy imádja őt. Magával vitt egy alabástromos dobozt, melybe értékes olajat töltött, és amelyet az Úr lábaira öntött, hogy megmutassa iránta való szeretetét, és tisztelje istenségét és szent emberi mivoltát. – Milyen célra való ez a pazarlás? – mondta az áruló Júdás. „Ezt az olajat sokért eladhatták volna, és szegényeknek adhatnák.” Jézus azonban igazolja szolgálóját: „Amit ez az asszony cselekedett, az helyes. Bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt  elmondják majd az ő emlékezetére”.

Ez az evangéliumi esemény alkalmazható az Eucharisztiára. Urunk az, aki az Oltáriszentségben van, hogy az emberektől ugyanilyen tiszteletet kapjon, mint amit azoktól kapott, akik örültek, hogy halandó élete során közel álltak hozzá. Azért van ott, hogy mindenkinek lehetőséget biztosítson, hogy személyes tiszteletben részesítse szent emberi mivoltát. Ha ez lenne az Eucharisztia egyetlen oka, nagyon boldoggá kellene tennie bennünket; mert az Eucharisztia lehetővé teszi számunkra, hogy keresztényként tisztelettel adózzunk személyesen a mi Urunknak.

Ez a jelenlét igazolása a nyilvános imádatnak, valamint annak, hogy Ő él.. Ha elveszed a Valóságos Jelenlétet, hogyan fogsz tudni tisztelettel adózni az Ő legszentebb emberi mivoltának? Mint ember, Urunk csak a mennyben és a Legszentebb Oltáriszentségben van jelen. Az Eucharisztia révén személyesen közeledhetünk az élő Megváltóhoz, láthatjuk és beszélgethetünk Vele. E jelenlét nélkül az isteni imádat absztrakcióvá válik. E jelenlét révén egyenesen Istenhez megyünk, és megközelítjük Őt ugyanúgy, mint halandó élete során. Milyen szerencsétlen lenne, ha Jézus Krisztus emberségének tiszteletben tartására tizennyolc évszázadot kellene visszamennünk! Ez nagyon jó az elme számára, de hogyan lehet tisztelni egy olyan távoli múltat? Elégedettek lennénk azzal, hogy megköszönjük a misztériumot anélkül, hogy abban aktívan részt vennénk. De az Eucharisztiával valóban eljöhetünk és imádhatjuk Őt, mint a pásztorok; leborulhatunk előtte, mint a napkeleti bölcsek; nem kell többé bánnunk, hogy nem voltunk jelen Betlehemben vagy a Kálvárián.

Az ítélet napján ezt mondhatjuk majd neki: „Nem csak a szegényekben, hanem magasztos személyedben is meglátogattunk téged. Mit adsz nekünk cserébe?” A világi emberek ezt soha nem fogják megérteni. „Adj, és sokat adj a szegényeknek” – mondják. – De mi a jó abban, hogy adnak a templomoknak? Az oltárokra helyezett bőséges adomány pénzpazarlás.” Így lehet protestánssá válni. Nem! Az Egyház élő imádatra vágyik, mert a Földön övé az élő Megváltó. Nem éri meg? De ez még nem minden. Az eucharisztikus Jézusnak adni vigasztalás és öröm, mivel erre is szükség van. Igen, szükségünk van látni és érezni a mi Urunkat a közelünkben, és ajándékainkkal megtisztelni Őt. Ha Urunk nem kérne mást tőlünk, csak benső tiszteletet, akkor nem elégítené ki az ember egyik hatalmas szükségét; nem szerethetünk szeretetünk kinyilvánítása, a barátság és érzelem külső jelei nélkül.

Ha az oltárterítő tiszta, ha a miseruha tiszta és jó állapotban van, ó, ez a hit jele! De ha egy templomban nincs Urunk szolgálatára megfelelő miseruha, és az épület inkább börtönnek, mint templomnak néz ki, akkor ott hiányzik a hit. Az emberek adakoznak mindenféle jótékonysági célra; de koldulnak a Legszentebb Oltáriszentség részére, és nem tudják, hogy miről beszélünk. A királynak akkor kell rongyokban járnia, amikor szolgái gazdagon felöltözve járnak? Nincs megfelelő hitünk, egy gyakorlati hit, amely szeret; csak negatív, spekulatív hitünk van. Katolikusak vagyunk név szerint, de protestánsok a gyakorlatban” (A Valódi Jelenlét. Eucharisztikus elmélkedések, New York 1938, 172).

Szent Peter Julian Eymard mondta: „Isten imádatában minden nagyszerű, minden isteni. A szent római liturgia tehát rendkívül magasztos és hiteles. Pétertől, az apostolok fejétől származik. Mindegyik pápa megtartotta és minden tekintetben továbbadta az elkövetkező évszázadoknak, tudva, miként adhat hozzá a hit, a jámborság és a hála igényeinek megfelelően új mintákat, szolgálatokat és szent rítusokat. […] A liturgikus imádat az egész vallás par excellence [legkiválóbb. A ford.] gyakorlása ”(Direttorio degli aggregati del Santissimo Sacramento, II. Fejezet, V. cikk, 1. pont).

A szentmisék és a szentáldozás nyilvános beszüntetésének helyzete a Covid-19 járvány idején annyira egyedülálló és komoly dolog, hogy emögött mélyebb értelmet lehet felfedezni. Ez az esemény majdnem ötven évvel a kézbe történő áldozás bevezetése után (1969) és a mise rítusának radikális reformja után (1969/1970) valósult meg protestáns elemeivel (felajánló imák), valamint horizontális és oktató ünneplési stílusával (freestyle pillanatok, ünneplés zárt körben és az emberek felé fordulva). A kézbe történő szentáldozás gyakorlata az elmúlt ötven évben Krisztus eucharisztikus testének példátlan mértékű, akaratlan és szándékos megszentségtelenítéséhez vezetett. Több mint ötven éve Krisztus testét (általában nem szándékosan) tapossa a papság és a laikusok lába a katolikus templomokban szerte a világon. A szentostya ellopása szintén riasztó ütemben növekszik. A Szentáldozás közvetlenül saját kézzel és ujjal való vételének gyakorlata egyre inkább a közönséges étel elvételének gesztusára hasonlít. Nem kevés katolikus hívőnél a kézbe áldozás gyakorlata gyengítette a valóságos jelenlétbe, az átváltoztatásba, valamint a szentostya isteni és fenséges jellenlétébe vetett hitet. Krisztus eucharisztikus jelenléte az idő múlásával eme hívek számára öntudatlanul is szent kenyerré vagy szimbólummá vált. Most az Úr közbeavatkozott, és szinte minden hívőt megfosztott attól, hogy  Szentmisén vehessen részt és szentáldozásban részesüljön.

A nyilvános szentmisék és a szentáldozás jelenlegi beszüntetését a pápa és a püspökök úgy értelmezhetik, mint az eucharisztikus megszentségtelenítések és trivializációk elmúlt ötven évének isteni megtorlását, és ugyanakkor irgalmas bátorítást az autentikus eucharisztikus megtérésre az egész Egyházban. Hadd érintse meg a Szentlélek a pápa és a püspökök szívét, és indítsa őket konkrét liturgikus normák kibocsátására, hogy az egész Egyház eucharisztikus imádata megtisztuljon és az Úr felé forduljon.

Azt javasolhatnánk, hogy a pápa a bíborosokkal és a püspökökkel közösen végezzen nyilvános jóvátételt Rómában a Szent Eucharisztia elleni bűnökért, valamint a Pachamama szobrok vallási tisztelete miatti bűnökért. Amint a jelenlegi megpróbáltatások véget érnek, a pápának konkrét liturgikus normákat kell kibocsátania, amelyben felkéri az egész Egyházat, hogy forduljon ismét az Úr felé az eucharisztikud ünneplésben, azaz a celebráns és a hívek ugyanabba az irányba forduljanak az eucharisztikus ima során [versus orientem]. A pápának meg kell tiltania a kézbe áldozás gyakorlatát, mert az Egyház nem folytathatja büntetlenül, hogy a kis szent ostyában a Szentek Szentjével ilyen minimalista és kockázatos módon bánjon.

Figyelembe kell vennünk az Egyházban a kisebbek hangját is, azaz számtalan hívő, gyermek, fiatal, családapa és családanya, valamint az időseknek a hangját, akiket tiszteletük és szeretetük nyilvánvaló megnyilvánulásaként az eucharisztikus Úr iránt megaláztak és megvetettek a temlomban az arrogáns és kétségtelenül farizeusi klerikalizmus hívei. Az Eucharisztia kis szerelmesei és védelmezői fogják megújítani az egyház életét napjainkban, és Jézus szavait jogosan és méltó módon alkalmazzák rájuk: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad”(Mt 11,25). Adjon nekünk ez az igazság reményt és fényt a sötétségben,  növelje hitünket és az eucharisztikus Jézus iránti szeretetünket, mert ha velünk az eucharisztikus Jézus, akkor megvan mindenünk, és semmi sem hiányzik.

Kérdések és válaszok
1. Hogyan tudjuk a legjobban meggyőzni családtagjainkat és barátainkat a kézbe áldozás bűnös valóságáról? Hogyan lehet legjobban evangelizálni más katolikusokat a Szent Eucharisztia fontosságát illetően? Szívszorító lehet látni katolikus társaink között a Szent Eucharisztia iránti tiszteletlenséget. Mit ajánlana, ami elősegítené az emberek oktatását a szeretetről, hogy ne váljanak ellenségessé és önteltté?
Először azt kell mondani, hogy a kézbe áldozás önmagában nem bűn. Az Egyház megengedi. Szubjektív szempontból az ember fogadhatja a szentádozást kézben, odaadó módon. Azonban felmerül egy probléma. Krisztus testének vétele ezen formájának objektív, látható aspektusa önmagában kevésbé fejezi ki a szentséget, sőt veszélyes is a kis eucharisztikus ostyadarabok valódi és gyakori elvesztése miatt. Továbbá a kézbe történő szentáldozás gesztusa hasonlít a közönséges táplálék vételének gesztusához. Sajnos a Szentszék és a püspökök megengedik a kézbe áldozást. Attól a pillanattól kezdve, amikor a Szentszék megtiltja a kézbe áldozást, az bűnnek minősülne. Más katolikusokat a Szent Eucharisztia fontosságát illetően legjobban úgy evangelizálhatunk, hogy konkrét személyes példát mutatunk az imádattal történő, visszaemlékező, térdelve és nyelvre történő áldozással, a mise után egy bizonyos ideig ott maradva és hálát adva, időt szentelve az eucharisztikus imádásra, a megfelelő tanítást terjesztve az Eucharisztiáról az Egyház Magisztériuma alapján, valamint a szentek írásaiból és életéből. Erősen ajánlom például Szent Peter Julian Eymard írásait.

2. Mit tehetünk mi, laikus hívek, hogy engeszteljünk az egyházon belüli nagy bűnökért, melyek büntetést érdemelnek Istentől? Hogyan ösztönözhetjük egy hűséges, erősebb egyház növekedését?
Először kérnünk kell a kegyelmet, hogy mindig töredelmes szívűek legyünk, gyakrabban járuljunk szentgyónáshoz, szervezzünk szentségimádási órákat, körmeneteket az Egyházon belüli nagy bűnök engesztelésére, konkrétan: a Szent Eucharisztia elleni bűnök, az Isten első parancsolata elleni bűnök, a Jézus Krisztus általi megváltás egyedisége igazságával szembeni bűnök, a házasság szentségével szembeni bűnök, a papság szentsége elleni bűnök miatt. Az Egyház elsősorban a szentmise megújított eucharisztikus imádata által lesz hűebb és erősebb, a katolikus hit integritásának személyes és nyilvános tanúságtételén keresztül, a megújult szent papságon keresztül, az igaz és nagy katolikus családokon keresztül.

3. Hogyan fejezzük ki csalódottságunkat püspökünk vezetésében azzal kapcsolatban, hogy milyen módszereket találtak a szentségek kiszolgáltatására a világjárvány idején? Csendben kell követnünk az ő vezetésüket, vagy felszólalnunk kell és tisztelettel követelni a nyilvános misék visszaállítását, és/vagy megpróbálni szentmise megszervezését a templomokon kívül, amikor azokat bezárják? Mikor írja felül a püspök iránti engedelmesség a Krisztus iránti engedelmességet?
A laikus híveknek beszélniük kell és tisztelettel kell igényelniük a nyilvános misék visszaállítását, valamint szervezniük kell a szabadtéri szentmiséket és a szentmise más kreatív formáinak tiszteletteljes megünneplését is. Ferenc pápa a következő inspiráló szavakat mondta az egyik Úrangyala ima során, amely a kérdésünkre alkalmazható: „Arles-i Szent Cézárius szövege, az Egyház első évszázadának egyházatyja. Elmagyarázza, hogy Isten népének miként kell segítenie a pásztornak, és a következő példát mutatta be. Amikor a borjú éhes, odamegy a tehénhez, az anyához, hogy tejet kapjon. A tehén azonban nem azonnal adja neki: úgy tűnik, mintha megtartaná azt magának. És mit csinál a borjú? A fejével ütügeti a tehén tőgyét, így elindul a tej. Ez egy gyönyörű kép! – Tehát nektek is – mondja a szent – ilyennek kell lennetek a pásztorokkal. Mindig kopogtassatok az ajtójukon, a szívükön, hogy odaadják a doktrina tejét, a kegyelem és a vezetés tejét.” És azt kérem, hogy sürgessétek a pásztorokat, zavarjátok őket, bennünket, az összes pásztort, hogy megadhassuk nektek a kegyelem, a doktrina és a vezetés tejét. Zaklassatok [bennünket]! Gondolj arra a gyönyörű képre a borjúról, hogy hogyan zaklatja az anyját, hogy adjon neki valamit enni.” (2014. május 11.)

4. Milyen tanácsokat tud megosztani velünk, akik nem tudunk részt venni a szentmisén, hónapok és évek telnek el a szentmise szentáldozata nélkül? Hogyan tehetjük ezt gyümölcsöző idővé az keserűség és a szomorúság ideje helyett? Van-e speciális vasárnapi gyakorlat, melyet ajánlana családok számára?
Ezt a helyzetet az Isteni Gondviselés kezéből kell próbatételként elfogadnunk, ami nagyobb lelki haszonnal jár számunkra, mintha nem tapasztaltuk volna meg az ilyen helyzetet. Ennek a tisztító isteni beavatkozásnak az a hatalma, hogy megmutassa mindannyiunknak azt, ami valóban nélkülözhetetlen az Egyházban: Krisztus eucharisztikus áldozata testével és vérével, valamint a halhatatlan lelkek örök üdvössége. Ez a helyzet arra kényszeríti a katolikus családokat, hogy szó szerint megtapasztalják az otthoni templom jelentését. A lehetőség hiányában, hogy akár a vasárnapi szentmisén szolgáljanak, a katolikus szülőknek össze kell gyűjteniük családjukat otthonaikban. Imaórát kell szentelniük az Úr napjának megszentelésére, és lélekben egyesíteni magukat a Szentmisével, amelyet a papok zárt ajtók mögött ünnepelnek akár a városukban vagy a közelben. Az otthoni templom ilyen vasárnapi szentóráját például a következő módon lehet megtartani: a rózsafüzér ima, a vasárnapi evangélium elolvasása, a bűnbánat felindítása, lelki áldozás cselekedete, litánia, imádság mindazokért, akik szenvednek és meghalnak, akiket üldöznek, ima a pápáért és a papokért, ima a jelenlegi fizikai és lelki járvány befejeződéséért. Ezen kívül vasárnaponként a szülők összegyűjthetik gyermekeiket délután vagy este, hogy olvassanak nekik a szentek életéből, különösképpen azokat az történeteket, amelyek az egyház üldöztetésének időszakaiból származnak.

5. Mit tegyünk, ha a tradicionális mise betiltásra kerül és/vagy kénytelen vagyunk kézbe történő szentáldozást végezni?
Még mindig érvényes az egyház egyetemes törvénye, amely kimondja, hogy a hívőknek joguk van a szentáldozás nyelvre történő fogadására, és ezt a jogot nem tagadhatják meg tőlük. Mindaddig, amíg a Szentszék nem vonja vissza ezt az egyetemes normát, azt sem a püspöki konferencia, sem az egyes püspökök vagy papok nem írhatják felül. A hívőknek ragaszkodniuk kell jogukhoz. A szakértők értékelése szerint a nyelvre áldozás nem kevésbé higiénikus, mint a kézbe történő áldozás. Higiéniai intézkedéseket lehet alkalmazni a nyelvre történő szentáldozás rítusára is.

6. Melyek a legfőbb akadályai annak, hogy a szeminaristák és a papok elsajátítsák a tradicionális római liturgiát?
Az egyik fő akadály a hagyományellenes ideológiai elképzelés, és püspökök vagy szemináriumi felettesek pasztorális merevsége, azaz az újpelagiánus és farizeusi hozzáállás.

7. Az eucharisztikus visszaélés és a liturgikus tiszteletlenség velejárója a Novus Ordo Missae-nak? A Novus Ordo Missae elhagyása összességében megoldaná-e a liturgikus és eucharisztikus visszaélésekkel kapcsolatos problémákat?
Különbséget kell tenni az eucharisztikus visszaélés és a liturgikus tiszteletlenség között. A liturgikus tiszteletlenséget a hagyományos rítusban is el lehet követni, például amikor a celebráns szórakozottan és sietősen misézik. Az eucharisztikus visszaélés nem velejárója a Novus Ordo Missae-nak, mivel önmagában a Novus Ordo nem rendelkezik a kézbe áldoztatás, az eucharisztia laikusok által történő kiszolgáltatása, a női akolitusok és a világi zene engedélyével. Ugyanakkor a liturgikus tiszteletlenség véleményem szerint a Novus Ordo Missae szerves részét képezi, mivel egy Novus Ordo Missae alatt több pillanatban van lehetősége a celebránsnak az improvizatív ünneplésre. Nem hiszem, hogy reális a Novus Ordo eltörlése. Lépésről lépésre, alapvetően organikus módon vissza kell állítanunk a mise változatlan tradicionális formáját. Csak az abszolút szükséges dolgokat kell kötelezővé tennie a pápai tekintélynek a római rítus minden katolikus templomában: celebrálás ad Deum, és a szentáldozás térdelve és nyelvre. Egyéb hagyományos elemeket csak választásként, ajánlásként kell hozzáadni. Az új mise idővel az organikus lépések által egyre közelebb kerül a régi miséhez, nem lesz teljesen azonos, de nagyon közel álló. Tehát ismét egyetlen római rítus lesz, csak néhány kissé eltérő opcióval.

8. A hívőknek meg kell próbálniuk elkerülni a templomokat, ahol megengedett a kézbe történő áldoztatás?
Ez mindenki saját lelkiismereti döntése, és ezt a döntést tiszteletben kell tartani.

9. Néhányan úgy vélték, hogy kevesebb hívő fog visszatérni a padokba a világjárvány után. Hogyan hirdessük a vasárnapi [mise] kötelezettséget a széles körű felmentések és a sok közvetített liturgia után?
Néhányan azt mondják, hogy újfajta éhség lesz az Eucharisztia után a koronavírus járvány leküzdését követően. Általános emberi tapasztalat, hogy egy fontos valóságtól való megfosztás elhúzódása vágyakozással tölti el az emberek szívét. Ez természetesen vonatkozik azokra is, akik igazán hisznek benne és szeretik az Eucharisztiát. Lehet, hogy azok a katolikusok, akik annyira hozzászoktak a Szentek Szentjéhez, hogy valami szokásosnak és hétköznapinak tekintették, szellemi megtérést tapasztalnak meg, és a Szent Eucharisztiát ezután rendkívülinek és fenségesnek fogják érteni és kezelni. Általánosságban azt gondolom, hogy a szentmisétől és a szentségektől való megfosztás a búza megtisztítása és elválasztása a pelyvától, ahogy a Szentírás mondja (lásd Mt 3,12). A jelenlegi megpróbáltatások arra tanítanak és képeznek minket, hogy mindig hűek maradjunk az Úrhoz és szent hitünkhöz, a Szentírás szavai szerint: „Az, aki a végéig kitart, meg lesz szabadítva” (Mt 10,22) és „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10). És csak ez számít.

A cikk forrása angol nyelven

Köszönet Fülep Dániel teológusnak a lektorálásért. A szerk.

Létrehozva 2020. július 22.