VI. RÉSZ

A POKOL

1. A POKOL FOGALMA

 Poklon értjük azt a másvilági állapotot, amelyben azok, akik súlyos (halálos) bűn állapotában halnak meg, állandó büntetésben részesülnek.

 A „pokol” magyar szónak eredete még homályos. De régi és nagyon használatos, gyakori alkalmazását bizonyítja a vele összekötött sok más magyar szó, rengeteg magyar szólásmód és közmondás. Pl. pokolszél a. m. gutaütés, pokolszőr – pehely; pokolbíró – félisten; pokolbogár (állat); pokolfajzat a. m. istentelen (gonosz ember); pokolkín – óriási fájdalom; pokolkő – gyógyszer (salétromsavban feloldott ezüst); pokolpozdorja – gonosz ember s í. t.

 Szójárások: „Pokolra kelt, mint a csöglei könyörgés” (nem volt foganatja). „Pokolban is esik egyszer vásár” (egyszeri kihágást könnyen megbocsáthatják). „Nincsen pokolabb a hazug embernél.” „Pokol szemmel nézni” (fenyegető tekintetet vetni) s í. t.

 A pokol szó latinul: infernum, a görögben: hádesz, a zsidóban: seol, később gehenna. Utóbbi voltaképp a Jeruzsálemtől délnyugatra eső Hinnon nevű völgy volt, amelyet a zsidók a Moloch bálványtisztelet miatt megvetendő, útálatos helynek tartottak. Ezért később Josiás király minden szemetet és hulladékot oda vitetett ki, amit időnkint tűzzel pusztítottak el. Ezért Krisztus óta az elkárhozottak büntetési helyét gehennának nevezték.

 A pokolra vonatkozólag főképp öt kérdés érdekelhet minket: Van-e pokol? Hol van? Kik jutnak oda? Minő ott a bűnhődés? Meddig tart a büntetés?

2. A SZENTÍRÁS SZAVA

 Alább hallani fogjuk, hogy a pokol létezése annyira észszerű, hogy épp az ellenkezője tűnik fel ésszerűtlennek. Az összes régi s új vallások is egyöntetűen tanítják s vallják a másvilági büntetésnek valamelyes módját.

 Ennek ellenére a pokol létezéséről teljesen bizonyosat soha nem tudhatnánk külön isteni kinyilatkoztatás nélkül.

 Nos, a Szentírás, az Isten szava, a Szentlélek sugallta könyvek könyve” a leghatározottabban, a legfélreérthetetlenebbül és feltűnően gyakran tanítja a másvilági büntetést.

 A Szentírás 70, mondd hetven helyen szól a pokolról és oly határozottan, mint kevés más igazságról. Igaz, hogy a ,,pokol” szót gyakran hasonértelmű szóval vagy kifejezéssel pótolja.

 Már az ószövetségben is szó esik a másvilági, örök büntetésről.

 Íme, csak mutatóul néhány hely:

 „Jaj a nemzetnek, mely népem ellen támad, mert az Úr, a Mindenható, bosszút áll rajtuk s az ítélet napján meglátogatja őket; tüzet és férget ad testükbe, hogy égjenek és kínlódjanak örökké.” (Jud. 16, 20-21.)

 A Bölcsesség könyve a gonoszokról a halál után való leszámoláskor így szól: „Becstelen hullává lesznek és gyalázatban lesz részük a holtak között örökre” (4, 19.), és alább az elkárhozottak önvádjának közlését így fejezi ki:

 „Így beszéltek a pokolban azok, akik vétkeztek.” (5, 14.)

 „A bűnösök útja kővel van egyengetve, de a végén alvilág van, sötétség és bűnhődés.” (Jéz. Sir. f. 21, 11.)

 A Példabeszédek könyve a kéjnők volt vendégeiről mondja, hogy „az alvilág mélyén laknak”. (9, 18.)

 Izaiás próféta a bűnösök emésztő tüzéről s örök forróságáról szól. (33, 14.) „Férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik.” (66, 24.)

 Jeremiás próféta a gonoszok „el nem alvó tüzéről” (17, 27.), „kiolthatatlan égéséről” (21, 12.) szól.

 Dániel próféta a végső időkről a többi között így ír: „Akkor azok közül, kik a föld porában alszanak, felélednek: némelyek örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak.” (12, 2.)

 De a pokol létezéséről sokkal gyakrabban, határozottabban és kifejezőbben az újszövetségi Szentírás könyvei szólnak, ezekben is elsősorban maga az Úr Jézus tanítja s hirdeti a pokol létezését és óv tőle.

3. AZ ÚR JÉZUS A POKOLRÓL

 Az Úr Jézus rengeteget prédikált. Egy alkalommal három napon át. De ha az evangéliumokban lefektetett beszédeit egyfolytában olvassuk, alig két órát vesznek igénybe. Annál feltűnőbb, hogy az Úr Jézus az evangéliumban huszonötször szólt a pokolról. Éspedig nem is olyan határozatlanul, mint az ószövetségi Szentírás szerzői, hanem olyan pontos szövegezéssel, amely kizár minden kétértelműséget, kétséget és bizonytalanságot.

 Krisztus Urunknak a pokolról tett nyilatkozatai még egy szempontból rendkívül jellemzők.

 Az Úr Jézus végtelenül szelíd és jóságos volt. Különösen a bűnösökkel éreztette irgalmas szeretetét. Milyen elnéző a házasságtörő nővel szemben. Az őt csókkal eláruló Júdásnak csak ennyit mond: Barátom, csókkal árulod el az Emberfiát? Az őt gyáván megtagadó Péternek a föltámadás után egy szóval sem tesz szemrehányást. A jobb latornak egyetlen bűnbánó kérésére még aznapi mennyei üdvösséget ígér.

 És ugyanez a jóságos, irgalmas, a bűnösök iránt végtelen szánalmat érző Jézus huszonötször dörgi fülünkbe, vési emlékezetünkbe és rettenti lelkünkbe a poklot.

 De halljunk saját szavaiból néhány részletet: „Ne féljetek azoktól, kik megölik a testet, de nem tudják megölni a lelket, hanem inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gehennában.” (Mt. 10, 28.)

 „Az Emberfia (a világ végén) elküldi angyalait és összeszedik országából mind a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekesznek és tüzes kemencébe vetik őket; ott leszen sírás és fogak csikorgatása.” (Mt. 13, 41-42.)

 „Te Péter vagy és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt. 16, 18.)

 Az Úr Jézus saját szavai szerint így fog szólni az utolsó ítéletkor a gonoszokhoz: „Bizony mondom nektek, amit nem cselekedtetek egynek e legkisebbek közül, nekem sem cselekedtétek. És ezek örök büntetésbe mennek.” (Mt. 25, 45-46.)

 „Ha kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre, hol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik.” (Mk. 9, 42-43.)

 A dúsgazdagról és nyomorult Lázárról közölt példabeszédben így szól az Úr: „Meghala a gazdag is és eltemetteték a pokolban.” (Lk. 16, 22.)

 Az Úr Jézusnak a pokolról szóló több más nyilatkozatáról alább még bővebben lesz szó.

 Nem gondolhatjuk, hogy az Úr Jézus a pokolról átvitt értelemben beszélt. Komoly, józan ember fontos dologról nem beszél átvitt értelemben, hogy ezt valamiképp ne jelezze vagy megmagyarázza, márpedig a pokol ugyancsak komoly, fontos tény. Igen, Jézus is beszélt néha átvitt értelemben, de ezt ilyenkor mindig jelezte is, többnyire e bevezetéssel: „Hasonló a mennyek országa…”

 Aki tehát nem hisz a pokol létezésében, az nem hihet, magának Krisztus Urunknak sem, aki pedig magáról mondotta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn. 14, 6.), és „Én arra születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” (Jn. 18, 37.)

 Apokolt tagadók a Szentírástól is megtagadják a hitelt, amely az Úr Jézus nyilatkozatain kívül is számos más helyen szól a pokolról és óv tőle.

 A katolikus Anyaszentegyháznak sem lehet hívő tagja az, aki a pokol létezését, tagadja. Az Egyház tanítóhivatala e tárgyban több ízben ünnepélyesen nyilatkozott (konstantinápolyi, IV. lateráni és II. lyoni zsinaton). A pokol létezése tehát hittétel, amelynek tagadása egyértelmű az eretnekséggel. Az Egyház nemcsak hivatalos s ünnepélyes nyilatkozataival, szavával és írásaival tanítja a pokol létezését, hanem ezzel a hitével istentisztelete is telítve van.

4. A TÖRTÉNELEM HITE

 Hogy van másvilági büntetés, azt hitték és hiszik az összes népek és vallások. Nemcsak az ú. n. művelt népek és ezek vallása, hanem az ú. n. vad és félvad népeké is, ha mindjárt más és más néven és elképzeléssel is.

 Az egyes népek legkiválóbbjai is hittek a másvilági büntetésnek valamelyes alakjában és módjában. Csak néhány példa.

 Plátó írja: „A megholtakat az ő védő szellemük az örök Bíró elé állítja, az erény útján jártakat éppúgy, mint a különböző vétkek elkövetőit. Azokat, akik gonoszságuk nagysága miatt javíthatatlanoknak mutatkoznak, megérdemelt sorsuk a Tartarusba (pokol) veti, amelyet sohasem fognak elhagyni.”

 A másvilági büntetés helyére vonatkozó hasonló kijelentéseket találunk Homer, Hesiod, Pindar, Aeschylus, Euripides, Sophokles, Aristophanes, Sokrates, Aristoteles, Athenagoras és Vergilius műveiben.

 Lucretius költő, aki pedig az istenekben és a másvilágban nem hitt, tehát igazán elfogulatlan tanú, az istenek természetéről szóló költeményeiben igazolja, hogy milyen általános volt a pogányok hite a pokolban. Hasonló tanú Celsus, a kereszténységnek ez az ádáz ellensége: „Ha úgy vélik, – írja – hogy a jók haláluk után jutalmat nyernek, a gonoszok pedig örök büntetést: ez a meggyőződés közös az egész világgal.” (Idézve Origenesnél.)

 Amit pedig minden kor minden népe s vallása hitt s hisz, bajosan tekinthető tévedésnek.

 Igaz, voltak általános tévedések. Pl. hogy a Nap a Föld körül forog. Ámde itt a tévedést előmozdította és valószínűsítette a látszat. A Nap forgása a Föld körül természetesnek tűnt fel.

 Ezzel szemben a pokolba való hitnél kizárt a valószínűsítő látszat. Sőt a látszat épp az, hogy az ember halálával mindennek vége van. Ezenfelül a pokolban való hit mindenkire, főképp az emberek bűnös tömegeire nagyon is kellemetlen, zavaró, nyugtalanító, megfélemlítő.

 Tehát ha a pokolban való hit tévedésen alapulna, ez természetellenesnek volna mondható és a lélektani törvényekkel ellenkeznék. Ha minden nép s vallás mégis hisz a pokol létezésében, ezt legjobban úgy tudjuk megmagyarázni, hogy az a természet ösztönös szava s megérzése, vagy hogy maga Isten gondoskodott róla, hogy az ősi kinyilatkoztatás e pontban fennmaradjon.

5. A POKOL ÉSSZERŰSÉGE

 A pokol létezése annyira ésszerű, annyira megfelel Isten igazságosságának, legfőbb tekintélyének s bölcsességének, valamint a lélektan követelményeinek, hogy a pokol tagadása esetén tagadni kellene magát az Istent, a végleges igazságszolgáltatást, az erkölcs jogosultságát és a gonoszság kárhozatos voltát.

 Lássuk e tételt kissé részletezve:

1. A poklot megköveteli Isten igazságossága. Már föntebb, könyvünk I. részében bőven, részletesen és sok példával szemléltetve bizonyítottuk, hogy e földi életben a gonoszság ugyancsak ritkán éri el a teljes és megfelelő büntetést. Pedig micsoda feneketlen mélységbe tud süllyedni némely ember. Micsoda szörnyetegek, sátáni lelkek, tömeglélek mérgezők tobzódnak a bűnben s gyalázatban. Istent megvetik, káromolják, gyalázzák, fölényes daccal kérkedve mindezzel. S e mellett embertársaik épp veszedelmes voltuk miatt félnek tőlük, kímélik őket, segédkeznek nekik.

 Hátha van Isten, amint van és róla nem tesszük fel, hogy megtorolhatatlanul engedi a gonoszság burjánzását, józan eszünk mondja, hogy kell lennie másvilági büntetésnek, kárhozatnak, pokolnak. Ezt kívánja Isten igazságossága.

2. De a poklot követeli Isten törvényhozó joga s tekintélye is.

 A jognak és legfelsőbb fokban a törvényhozói jognak lényeges, szerves, sarkalatos és alapvető része a büntetőjog.

 Minden törvényhozás tekintélyéhez, komolyságához és józanságához tartozik, hogy necsak fenyegesse akaratának megszegőit, hanem azokat meg is büntethesse. Csak éppen Isten, az emberiségnek legfőbb és legeszményibb törvényhozója mondjon le a jogról, hogy törvényeinek lábbal tipróit amagavégtelen méltóságának megfelelő módon megbüntesse, ami e földi életben a legritkább esetben történik meg?!

 Nem súlyos bűn és sértés csak feltételezni is Istenről, hogy bár a pokollal annyiszor és akkora hangsúllyal fenyegeti a gonoszokat, de ezt valóra váltani vagy nem tudja, vagy nem akarja. Hisz ez esetben Isten tehetetlen, erélytelen és nevetséges lény volna, aki ügyet sem vet az emberek erényeire vagy bűneire, érdemeire s gonoszságaira, nemes áldozataira és szörnyű botrányaira. Másszóval ez esetben Isten megszűnnék Úr, törvényhozó és jogviselő lény lenni, vagyis megszűnnék Isten lenni!

3. A pokol létezésének szükségességét szinte természettudományi alapon is igazolni tudjuk.

 E világon minden tárggyal, amellyel összeköttetést, érintkezést keresünk, a saját törvénye szerint kell viszonyba lépnünk. Például:

 A Dunában akarok fürödni. Ha a víz törvényeit tekintetbe véve lépek bele, vagyis úszom: a víz fenntart engem, hordoz, visz, szállít. Ha ellenben a víz törvényei ellen lépek bele, pl. kövekkel a zsebemben lépek a mélyébe, megfulladok benne.

 A hajó, ha nem veszi tekintetbe a víz törvényeit, elmerül; ha alkalmazkodik hozzájuk, a vizet szolgájává teszi.

 A villany, ha figyelembe veszem törvényeit, világít, melegít, szállít. Ha nem veszem figyelembe: rövidzárlat keletkezik, a villany gyújt, pörköl, meg is ölhet engem.

 Ha egy épületben biztonságban érzem magamat, ez azért van, mert felteszem, hogy azt az építészet törvényei szerint alkották. A zene azért gyönyörködtet engem, mert a hang törvényei szerint készült. E törvények nélkül a hangok nem zenét szolgáltatnának, hanem zenebonát, zajt, lármát.

 Ha a vonatot a törvénye szerint használom: célomhoz vezet. Ha a robogó vonat mozdonya elé állok: széttép.

 Így vagyunk Istennel szemben is. Ha az Ő törvényei szerint járok el: lesz mennyei atyám, égi jótevőm, boldogító gondviselőm és egykor dús jutalmazom. Ha ellenben Isten törvényei ellen cselekszem, a legnagyobb erő s hatalma ellen, szétzúz.

 Istennel pedig szükségképp kell viszonyba lépnem. Vannak dolgok, amelyekkel nem kell viszonyba lépnem. Nem kell látogatóba mennem, ha nem akarok, nem kell zenét hallgatnom, ha nincs kedvemre. De vannak dolgok, amelyekkel, és személyek, akikkel feltétlenül viszonyba kell lépnem. Tüdőmnek feltétlenül viszonya van a levegővel. Ha e viszonyt megszakítom, megfulladok. Így van szememnek viszonya a világossággal és fénnyel. Különben nem látok vagy megvakulok. Testemnek viszonya van a Föld vonzóerejével, nélküle minden szellőcske elröpítene.

 De ilyen, sőt még sokkal lényegesebb, szükségszerűbb, elszakíthatatlan és elkerülhetetlen viszony van Isten és köztem. Ha e kikerülhetetlen viszonyban az Úr törvényeihez igazodom, már e földön is élvezem, de teljes mértékben a másvilágon e viszony kimondhatatlan áldását.

 Ha ellenben Isten törvényei ellen élek, úgy járok, mint aki mély vízbe ugrik úszási képesség nélkül, mint aki magasfeszültségű villanyhálózathoz nyúl szigetelés nélkül, vagy mint aki a robogó vonat elé fekszik: az isteni hatalom széjjelzúz, tönkre silányít, elpusztít.

 Minél nagyobb az erő s hatalom, amelynek ellenszegülök, annál nagyobb az ellenhatás. Istennel szemben való ellenállásomnak, vagyis a súlyos bűnnek ellenhatását a hittudomány pokolnak nevezi!

4. A pokol létezése Isten bölcsességét is hirdeti. Ha Isten azt akarta, hogy az emberek a jó úton járjanak és maradjanak, segédeszközöket, indítóokokat, illetve fékeket és tilalomfákat is kellett alkalmaznia.

 Ám az ember természete, lelki alkata, gyengesége és bűnre hajló volta számára nem elég az eszményiség szépsége, sőt még a kilátásba helyezett jutalom sem. Legalábbis a többség okvetlenül rászorul arra, hogy tudomásul vegye bűne esetére a legszigorúbb büntetést, megtorlást és fenyítést örökös időre és ez a pokolban várakozik rá.

5. Végre a jókban elernyedne a buzgóság, a gonoszokra meg szabadságlevelet jelentene a további bűnözésre, ha nem volna másvilági súlyos büntetés. És minden jóérzésű emberben megrendülne a végső és állandó igazságszolgáltatásba vetett hit, ha nem volna másvilági, kikerülhetetlen végső leszámolás.

 Így nem csoda, ha a protestáns és szabadelvű Carlyle is azt hirdeti, hogy ,,A másvilági élet akár a mennyben, akár a pokolban, bármilyen módon is, elseje minden igazságnak. („It is the first of all truths”: On Heroes and heroworship: the hero as prophet.)

6. HOL VAN A POKOL?

 Az isteni kinyilatkoztatás erről nem szól és így földi életünk során nem is tudjuk, hogy hol van a pokol.

 Persze, mint minden téren, itt is különféle vélemények, nézetek és elképzelések alakultak ki. De hogy ezek közül melyik felel meg az igazságnak, vagy melyik közelíti meg, nem tudhatjuk.

 A régiek a ptolomeusi világfelfogás alapján általában azt hitték, hogy a pokol Földünk mélyében van. Ezt látszólag valószínűsítette a Szentírásnak több szava, kifejezése vagy közlése. (Pl. IV Móz. 16, 31. s köv.; Zsolt. 54, 16; Iz. 5, 14; Jéz. Sir. f. 24, 45; Ez. 26, 20; Mt. 12, 40; Fil. 2, 10.)

 Ámde a Szentírás is kénytelen olyan kifejezéseket alkalmazni, amelyeket az olvasók átlagtömege ismer, használ s könnyen megért. Hiszen pl. mi is napfelkeltéről, napnyugtáról, magas eszmékről, mély gondolkodásról, alacsony érzületről beszélünk, holott e szavak értelmének semmi köze sincs a geometriai, földrajzi vagy helyi magassághoz vagy mélységhez.

 Érdekes különben, hogy Földünk belsejéről még a világi tudomány is mily keveset tud. Akárhány távoli csillagról több a biztos adatunk, mint saját Földünkről. A legmélyebb mélység, ameddig jutottunk, nem egészen 3 km, ami a 6370 km földsugárhoz viszonyítva alig jön számításba. Azt sem tudjuk bizonyosan, hogy a Föld belseje szilárd, folyékony vagy gázállapotú-e. A hőfokát és halmazállapotát sem tudjuk, csupán valószínűnek tartják, hogy folyékony, mert az óriási nyomás következtében kizártnak gondolják a gáznemű állapotot. Tény, hogy minél mélyebbre hatolunk a Földbe, annál magasabb a hőmérséklet. De az így kiszámított 210.000 fok meg más okból elképzelhetetlen. A Föld belsejében levő óriási nyomás okozatairól sincs semmi bizonyos adatunk.

 Aqu. Szent Tamás szerint a pokol nem lehet a Földben.[1] (Deci. 36. qq. 24-25.)

 Szent Ágoston szerint ember egyáltalán nem tudhatja, hogy hol van a pokol, hacsak Isten külön nem nyilatkoztatja ki neki. (De civ. Dei 20. 16.)

 A mai hittudósok csaknem kivétel nélkül Szent Ágoston nézetét követve, nem foglalnak állást a pokol holléte körül, hanem inkább azt tartják, hogy a pokol külön hely ugyan, de nem egészen a mi földi fogalmunk szerint, vagyis nem szigorú fizikai értelemben. A pokolt inkább állapotnak tekinthetjük, amelyben az elkárhozottak lelkei, a feltámadás után pedig testei is bűnhődnek és szenvednek.

 A pokol előttünk, földi vándorok előtt a hit titka. „Zárt ajtói előtt állunk és csak néhány segédfogalommal közeledhetünk feléje.” (Prohászka O. püspök.)

 Ám bárhol és bárminő legyen is a pokol, legjobb Aranyszájú Szent János tanácsát megfogadni: „Ne azt feszegessük, hogy hol van a pokol, hanem hogy hogyan kerülhetjük el.” (Horn. 31, n. 5. in. epist. ad. Rom.)

7. KIK JUTNAK A POKOLBA?

 Azok jutnak a pokolba, akik súlyos (ú. n. halálos) bűnben halnak meg, és így kerülnek a külön ítéletre.

 A vallásban kevésbé jártasak kedvéért röviden felújítom a halálos bűnről való tudnivalókat.

 Bűnt követ el az, aki tudva és akarva (szándékosan) nem engedelmeskedik Isten parancsának.

 A bűn létrejöttéhez három feltétel szükséges: a) hogy Isten parancsát megszegjük; b) a megszegés idején tudjuk, hogy Isten parancsa ellen cselekszünk vagy mulasztást követünk el; c) akarjuk is a bűnt, vagyis hogy Isten parancsát szándékosan megszegjük.

 Súlyosság tekintetében kétféle bűn lehetséges: halálos és bocsánatos bűn.

 Bocsánatos bűnt az követ el, aki kisebb dologban vagy nem egészen szándékosan szegi meg Isten parancsát. Pl. jelentéktelen értékű tárgyat lop, pénteken csak falatnyi húst eszik, tréfából hazudik anélkül, hogy ezzel bárkit is megkárosítana. Más példa: valaki súlyos dologban vétkezik ugyan, de oly állapotban (félálomban, lázban), amikor nem teljesen ura akaratának.

 Ezzel szemben halálos vagy súlyos bűnt követ el, aki fontos (nagy) dologban szándékosan szegi meg Isten parancsát.

 A bűn szempontjából fontos, nagy dolog Isten olyan parancsának megszegése, vagy megszegésének, illetve elmulasztásának olyan foka, amely alkalmas arra, hogy az egyes emberben vagy a társadalomban az erkölcsi rendet erősen megsértse, tiszteletét kisebbítse, megingassa vagy megrázkódtassa.

 Így pl. fontos és nagy dolog a hit megtagadása, a gyilkosság, öngyilkosság, paráznaság, érvénytelen házassági viszony, nagyobbfokú rágalom, értékesebb tárgy lopása, sikkasztás, a szülők súlyos megbántása s í. t.

 A bocsánatos bűn hasonlít kisebb betegséghez, pl. náthához, a halálos bűn a halálos betegséghez; a bocsánatos bűn a rossz ételhez, amely ideiglenes gyomorrontást okoz, a halálos bűn a mérgezett ételhez.[2]

 A bocsánatos bűn gyengíti bennünk a kegyelmi életet. Ellenben a halálos bűn, mint már a neve is mutatja, kioltja lelkünk kegyelmi életét, megrabolja természetfeletti szépségétől, megfosztja az örök üdvösség jogától, és a pokol kárhozatába dönt, ha idejében meg nem térünk.

 A halálos bűn megszakítása a szeretet kötelékének Isten és ember között, amint pl. a villanyáram kikapcsolása megszünteti a villamosság okozta erőt és világosságot.

 Amilyen állapotban van a lélek a halál pillanatában, olyan lesz örök sorsa. Qualis vita, mors est ita (amilyen az élet, olyan a halál). „Ahova a fa dől, ott marad” – mondja a Szentírás.

[1]Érdekes Szent Tamás megokolása, „Vajon a pokol a Föld közepén van-e vagy e körül? Erre vonatkozóan úgy gondolom, hogy semmit sem szabad vakmerően állítani. Mégsem vélem, hogy a Föld közepén volna, mert ez az a hely, ahová testeket súlyuk vonzza. Ámde ha (a pokol létezése miatt) a testek nem vonzódnak a Föld közepe felé, a természet törekvése (törvénye) meghiúsulna. És másrészt, ha a Föld közepe üres volna, nem lehetne természetes okát megjelölni, amely megakadályozhatná, hogy a Föld egész súlya ne hatoljon a közepébe. Ha pedig valaki azt mondaná, hogy ez csoda révén megtörténhetik, ennek a csodának semmi értelme nem volna (nulla subesse videtur miraculi ratio).”

[2]Néha nehéz megjelölni a határvonalat a halálos és bocsánatos bűn között. Szent Ágoston szerint Isten azért hagy minket e téren bizonytalanságban, hogy necsak a halálos bűntől tartózkodjunk, hanem a bocsánatostól is.

(folyt.)

Létrehozva 2020. július 16.