A II. Vatikáni Zsinatot megelőző liturgikus mozgalom és a Zsinat utáni liturgikus reform fő célkitűzései közé tartozott a liturgia egyszerűsítése „az idők folyamán beépült ismétlődések és szükségtelen hozzáadások” elhagyásával; ugyanakkor olyan elemek visszahozása, „amelyek az idők mostohasága miatt elmaradtak, de alkalmasak vagy szükségesek”[i]. Ezen sajnálatos módon elveszett elemek között kiemelt jelentőségű a szentmise több pap általi bemutatása, vagyis a koncelebráció, mely „a kezdeti idők óta létezik az Egyházban és bár különböző módon fejlődött, mind Keleten, mind Nyugaton egészen a jelen korig használatban maradt”[ii].

Ugyanakkor közismert tény, hogy a középkor elejétől kezdve egészen 1965-ig a nyugati egyházban a következő törvény volt érvényben: „Nincs megengedve, hogy több pap koncelebráljon, kivéve a pap és püspökszentelés miséjét, a Római Pontifikálé szerint”[iii]

 Jelen írásunk során megvizsgáljuk hogyan is nézett ki a kezdeti időkben a koncelebráció, ugyanazt értették-e alatta, mint manapság, miért tűnt el hosszú évszázadokra a nyugati egyház gyakorlatából, milyen körülmények között és milyen megfontolásból vezették vissza napjainkban, végül hogyan néz ki és milyen teológiai felfogást tükröz a különböző keleti rítusokban folyamatosan létező és a mai napig gyakorolt koncelebráció, melyre oly szívesen hivatkoznak a koncelebráció mai szószólói.

 Celebrálás – koncelebrálás a történelem során

 A kezdeti forrásokban a celebráció az Eucharisztia minden résztvevőjének részvételi módját fejezi ki, függetlenül attól, hogy pap vagy világi-e az illető. A szentmisén nem csak résztvenni kell minden kereszténynek, de azt ünnepelni, celebrálni is. Ez tükröződik nemcsak Szt. Pál leveleiben, de még III. Ince pápa (1198 – 1216) szavaiban is: „vel ideo dicit pro quibus offerimus vel qui tibi offerunt, quia non solum offerunt sacerdotes, sed et universi fideles. Nam quod specialiter adimpletur ministerio sacerdotum, hoc universaliter agitur voto fidelium”[iv]. Ugyanez a gondolat merül fel a II. Vatikáni Zsinat hajnalán XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikájában: „Christianos … ad eucharisticum rite participandum celebrandumque sacrificium excitat Ecclesia”[v]; továbbá „Christifideles … una cum eo (Christo mystici corporis capite) et per eum augustum celebrent sacrificium aeternoque Patri debitas laudes tribuant”[vi].

Szt. Pál apostol Korintusiakhoz írt első levelében[vii] beszél az Utolsó vacsoráról, az Eucharisztiának, az egység jelének és biztosítékának helyes ünnepléséről, óv a visszaélésektől főleg a szentség méltatlan vételétől. Még nem nagyon hangsúlyos az Eucharisztia vezetőjének kiemelt szerepe. Az apostoli atyák, főleg Antiochiai Szt. Ignác[viii] már nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy csak a püspök vagy az általa megbízott presbiter által vezetett Eucharisztia törvényes. Az általa valamint Római Szt. Kelemen[ix] által leírt Eucharisztián a püspököt mindig körülveszik a presbiterek és a diakónusok valamint a hívő nép, mindenki a saját kijelölt helyén állva, saját rendjének szolgálatát végezve. Hogy ezeknek a papoknak szolgálata pontosan miben áll, erről csak általános utalásokat találunk. Így a 215 körül keletkezett Traditio apostolica[x] szerint „miután a diakónusok odahozták az adományokat a püspök rájuk teszi kezét és az egész presbitériummal hálát ad mondván: Dominus vobiscum”.Jeruzsálemi Szt. Cirill[xi] beszámol arról, hogy a diakónus vizet önt a a püspök és az oltár körül álló összes pap kezére az áldozatbemutatás előtt. Ugyanezt megerősíti Areopagita Dénes[xii] és Mopszvesztiai Tivadar[xiii], hiszen a kézmosás a pogány rítusokban is mindig megelőzte az áldozat bemutatását. Ez utóbbi szerző arról is beszámol, hogy a papság az oltár közelében részesül a szent színekben, a világiak kissé távolabb[xiv]. Egyelőre csak az a tény tudatosult, hogy a papság valami olyasmit tesz a közös Eucharisztián, amit a laikusok nem tehetnek, ami az ő sajátos küldetésük része.

 Az egyház első századaiban a püspökök igen gyakran utaztak és látogattak más egyházközösségekbe, melyeknek Eucharisztiáján is résztvettek, mindig a saját egyházi rendjüknek és rangjuknak megfelelő módon. A Didascalia apostolorum előírja, hogy a presbitert a presbiterek, a püspököt a püspökök közé kell engedni, azzal, hogy a helyi püspök kérje meg a vendégpüspököt, hogy prédikáljon a népnek. Ő mondja az eucharisztikus imát is, ha pedig alázatból elutasítja, akkor legalább a kelyhet ő konszekrálja[xv]. Euzébiusz történetíró írja, hogy Anicétusz pápa tiszteletből átengedte az Eucharisztia vezetését Polikárpnak, Szmirna szent püspökének, amikor ez Rómában meglátogatta[xvi]. Ebben az időben tehát az eucharisztikus közösség a helyi egyházak közötti közösség külső jele, a celebrálásra való felkérés a vendég iránti tisztelet kifejezése, de nem találkozunk a konszekráció közös végzésével.

 A IV. és a VII. század közötti időszakban a közösen végzett misék egyre ritkábbak, hiszen a hívek száma egyre nő, a papoknak sok templomot kell ellátniuk, a szerzetesi közösségek szaporodásával a kolostorokban is misézniük kell (ekkor még a szerzetesek nagy többsége nem felszentelt pap). A közös celebrációt azonban helyettesíti az ún. fermentum használata. Rómában a pápa a konszekrált kenyérből félretesz néhány darabot, amit aztán a diakónusok elvisznek a titulusokba (a korabeli plébániatemplomokba), ahol a celebráló pap beleejti a kehelybe jelezvén ezzel a pápával és a pápa által vezetett Eucharisztiával való közösséget[xvii].

 A VII. – VIII. századból származó római szertartáskönyv, az Ordo Romanus III leírja a már csak négyszer évente előforduló koncelebrációt a pápai misén. „A nagy ünnepeken, nevezetesen húsvétkor, pünkösdkor, Szt. Péter napján és az Úr születésekor összejönnek a presbiter kardinálisok, mindegyik korporálét tartva kezében, majd az archidiakónus mindegyiknek ad három kenyeret. Amikor a pápa az oltárhoz lép, jobbról és balról körülveszik az oltárt és a pápával együtt mondják a kánont, úgy hogy a pápa hangja jobban hallatszódjon, kezükben és nem az oltáron tartva a kenyereket, és együtt konszekrálják az Úr testét és vérét, de csak a pápa rajzol keresztet jobbról és balról az oltár fölé”[xviii]. Itt találkozunk először a kánon közös mondásával, de minden koncelebránsnak saját ostyája van.

A IX. századból metzi Amaláriusz beszámol a betegek olajának megáldásáról, melyet a pápa és a papság együtt végeznek, sőt írja, hogy „a római egyház szokása szerint az áldozat bemutatásakor jelen vannak a presbiterek is, akik a pápával együtt szavukkal és kezükkel konszekrálnak”[xix]. Ugyanebből a korból szövegtanúk vannak a püspökszentelés[xx] és a krizmaszentelés[xxi] koncelebrált végzéséről.

A középkor folyamán azonban teljesen kikopik a gyakorlatból az eucharisztikus koncelebráció, kivéve a püspök és papszentelés miséjét és Lyonban a nagycsütörtöki szentmisét. A skolasztikus teológia ugyanis pontosan meghatározta a konszekráció pillanatát, mégpedig az alapítás szavainak kimondásához kötve. A szentség akkor jön érvényesen létre, ha az arra illetékes kiszolgáltató a megfelelő anyag felett kimondja a megfelelő formulát. Így tehát az alapítás szavainak kimondása nélkül lehetetlen érvényesen koncelebrálni. Az emberi gyengeségből adódóan azonban több pap nem tudja egyszerre kimondani a konszekráció szavait. Mi történik akkor, ha a koncelebráló papok közül valamelyik gyorsabban mondja ki a konszekráció szavait és így az ostya átváltozik még mielőtt a püspök és a többiek ki tudták volna őket mondani? Az ő miséjük érvénytelenné válik, mert a már konszekrált ostyát nem lehet újra konszekrálni! Éppen ezért több teológus a koncelebráció teljes betiltását követelte, XIV. Benedek pápa azonban megtartotta a püspök és a papszentelés miséjében, a többi esetben megtiltva azt. Így maradt ez egészen a II. Vatikáni Zsinatig, pontosabban 1965 ig.

Ezen gyakorlati okon kívül van még egy nagyon fontos megfontolás, amiért a koncelebráció egyre inkább helyet adott a magánmiséknek. A vallásos érzületű hívek egyre több misét, sőt misesorozatot rendeltek saját szándékaikra, a papok pedig egyre inkább az egyéni misézésben, a konszekrációs hatalmuk gyakorlásában látták papi mivoltuk és szolgálatuk lényegét. A középkor egyre erősödő Eucharisztia kultusza csak támogatta őket ebben. Sok mai teológus ezekben a folyamatokban torzulást lát, az ősegyház eredeti tiszta lelkiségével való szakítást. Megerősítésképpen a keleti egyházakra hivatkoznak, ahol a mai napig nem alakult ki az Eucharisztia misén kívüli kultusza, az úrfelmutatás, a magánmisék és a miseadományok rendszere, de megmaradt a koncelebráció. Véleményem szerint azonban anélkül, hogy a keleti egyházakat lebecsülnénk, tekinthetjük a skolasztikus teológiát, a középkori Oltáriszentség kultuszt és a hozzá kapcsolódó papi lelkiséget gazdagodásnak, egy olyan kincsnek, amit a Gondviselés a nyugati egyháznak ajándékozott, később azonban sok keleti egyesült egyház is átvett.

De mi is valójában a helyzet Keleten? Ha meg is maradt a koncelebráció gyakorlata, ugyanazt értik-e alatta mint a mai nyugati papság?

A teljes cikk elolvasható itt.

[i] Sacrosanctum Concilium 50

[ii] SACRA CONGREGATIO RITUUM, Decretum generale „Ecclesiae semper”. Ritus concelebrationis et communionis sub utraque specie promulgantur, AAS 57 (1965) 410-412

[iii] CIC 1917; 803 can.

[iv] INOCENTIUS PP. III, De sacro altaris mysterio 3,VI: „azért mondja (a pap) „akikért felajánljuk vagy akik Neked felajánlják”, mert nem csak a papok ajánlják fel, hanem az összes hívek is. Ami ugyanis sajátos módon végbemegy a papok szolgálata által, ugyanazt egyetemesen megteszi a hívek áhítata.”

[v] PIUS PP. XII, Litterae encyclicae „Mediator Dei”, 20 novembris 1947, AAS 39 (1947) 530: „az Egyház arra buzdítja a keresztényeket, hogy buzgón résztvegyenek és ünnepeljék az eucharisztikus áldozatot”

[vi] Mediator Dei, 539: „a krisztushívők Krisztussal, a titokzatos test fejével együtt és általa ünneplik a fenséges áldozatot és az örök Atyának a köteles dicséretet bemutatják”

[vii] 1Kor 10, 16-17; 11, 17-34; 14, 26-40

[viii] Ign. Ad Philad. 4; Ign. Ad Smyrn. 8

[ix] 1Clem. Ad Cor. 40,1-41,1

[x] Traditio apostolica 4

[xi] Cat. 23,2

[xii] De eccles. Hierarch. III,10

[xiii] Hom 15,42

[xiv] Hom 16,24

[xv] Didascalia II, 58,3 ed. Funk, p. 168; Didascalia XXIX, 8-20 ed. Tidner, p.47

[xvi] Euseb., Hist. Eccl. V,24,17

[xvii] Inocentius pp. I, Ep. XXV, ad Decentium c. 5,8

[xviii] Ordo Romanus III, 1, ed. Andrieu II, p. 131

[xix] Ammalarius, De ecclesiat. Officiis 1, I, c. 12

[xx] Liber sacramentorum Paduensis (ed. Catella-Dell’Oro, Martini), 018

[xxi] Ordo X di Mabillon, 10

Létrehozva 2020. június 18.