16. AZ ÉLET ÉRTELME

Földi életünknek másvilági élet nélkül nincs értelme, kellő magyarázata, megokolása.

Ha csak földi életünk volna, ez nem volna kellő és megérthető arányban e föld többi élő s élettelen lényeinek korával, idői tartamával.

Csak néhány példa ez aránytalanságból:

A fák között némelyik elél 5-600 évig is, a gesztenye 700, az olajfa 800, a hárs 900, a cédrus 2.000, a sárkányfa 4-5000 évig is.

Az állatvilágban a papagáj életkorának határa 200, némely halé 250, a krokodilusé és a teknősbékáé 350 év. Az embernél pedig csak minden százezer közül ha egy éri meg születése századik évfordulóját. Vegyük ehhez, hogy az állatok szinte készen jönnek a világra. A kiscsibe, amint kibújik a tojásból, már jár-kel, szalad, csipog és falatozik. Az ember viszont, míg valahogy teljesen önállóvá érik, életkorának egyharmadát vagy negyedét elveszti. Isten összes teremtményei közül az ember az egyedüli, amely kifejlődése idejének átlagban háromszorosát is alig éri el, míg akárhány állatnál százszoros ez a szorzószám.

Hát az embernek, a „teremtés koronájának” élete rövidebbre szabott, gyengébb, gyarlóbb lenne az állatokénál? Isten épp az embert fokozta volna le ennyire?

Nem! Az ember élete valamennyi lény közül a leghosszabb. Az ő élete végnélkül folytatódik: a másvilágon! Ez az ember földi életének egyedüli értelmes értelme!

Más: Mi az egyes ember földi élete összehasonlítva a történelemmel, és a történelem előtti geológiai korszakok évmillióival vagy a csillagok korával!

„Csak vékonyka ér az emberiség élete az idők mérhetetlenségében; mint egy röpke sóhaj, mint vágtató lovasnak elhangzó dobogása, mint a gőzhajó kéményéből kiröppent szikra, amelyet elnyel az éj s a tenger. Még maga az egész emberi történet is szűk kis keret, amelyben a létnek csak kicsinyített képe fér. Finom radírtűvel dolgozták. Az öntudat melege van e képre kiöntve, de értelme nem önmagában, hanem jövőjében, fejlődésének későbbi stádiumában van.” (Prohászka: Ég és föld. 15. oldal.)

Ismét más: A nagyvilágban kis földünk csak egy kis pontocska. Ezt a ránk megszégyenítőnek tetsző arányt is a jó Isten talán hasonlatként rendelte, mintha mondaná: A föld „nagysága” csak optikai csalódás, a többi égi testhez és a világűrhöz képest csak elenyésző porszem, így a földi életed terjedelme, tartalma, értékelése is csak optikai, lélektani, világnézeti csalódás, porszemméretű, pillanatnyi tartósságú törpeség – a földöntúli ránk várakozó végnélküli, örök, másvilági élethez képest.

17. AZ ERKÖLCS ÉRTELME

Az erkölcs, a tisztesség, a becsületesség, a megbízhatóság mind csupa üres szavak, alap, támasz és forrásnélküli fogalmak, ha nem hiszünk a másvilági életben. Még Bernard Shaw is, akire pedig ugyancsak nem foghatja rá senki, hogy a hívőknek mintaképe, mondja, hogy „Miért tegyük kötelességünket és tartsuk meg Isten törvényét, ha nincs különbség köztünk, akik hisznek a másvilágban és azok között, akik csak gúnyolódnak felette?” („The Devil’s disciple.”)

Ezt egy ötéves gyermek egyszerűbben, de nem kevésbé talpraesetten fejezte ki:

Egy hitetlen apa a családi asztalnál hangoskodott, hogy nincs másvilág, mennyország és pokol. A felesége a sarokban játszó kisgyermekük felé mutatva, odasuttogta: Ne beszélj így legalább a gyermek előtt. Az apa leintette: – Ugyan, nem érti az, hogy miről van szó. – És oda is szólt a kisfiúnak: – Pistuka, értetted, mit beszélt apuka? A gyermek kaján mosolygás közben igent bólintott.

– Hát mit értettél?

– Azt, hogy nem muszáj jónak lenni!

Amilyen felfogásunk, hitünk s meggyőződésünk a halál utáni életről, olyan az erkölcsünk.

Épp az utolsó két világháború szomorú bizonyítéka annak, hogy a legműveltebb kor legműveltebb népei is milyen erkölcsi mélységbe tudnak lesüllyedni s lealacsonyodni, ha nem élteti, vezeti és irányítja őket elsősorban a vallás, a másvilági élet döbbenetes volta és felelősségre vonása.

Ahogyan a kő természeténél fogva leesik, ha nem tartja vagy emeli fel valami, úgy az erkölcs is fogyatkozik és erkölcstelenséggé, vadsággá, kegyetlenséggé, szívtelenséggé és aljassággá süllyed, ha nem emeli és tartja fenn a másvilági élet tudata és félelme.

Még a katonai eskü is üres szólam, tartalmatlan formula, értelmetlen s felesleges külsőség, ha az esküt tevő katona nem hisz Istenben és a másvilági teljes, végleges leszámolásban.

Könyvünk elején (I. Rész. 2. fej.) egy szentírási történet alapján láttuk, hogy micsoda mérhetetlen hatással van a lelkekre a másvilág hite. Ez alkalommal a nagy és szent történelmi távlat helyett a mai idők egyik legéletszerűbb példáján lássuk a másvilági hit hatását:

Nem hitbuzgalmi vagy vallásos, nem kimondottan katolikus világnézetű vagy felekezeti irányú lapban, hanem e pontban ugyancsak pártatlannak tekinthető újságban, a „Magyarság”-ban Balla Borisz közöl párbeszédet egy világháborús katonával, aki a polgári életben egy budai kávéház ismert főpincére. Balla kérdést intézett hozzá, hogy hisz-e a másvilágban.

A szószerinti válasz a következő volt: „Amikor Oroszországban kínlódtunk, még sokat kételkedtem, de láttam, hogy akik a másikon segítenek, magukat meg nem féltik, azokban Isten van, nem pénzért teszik, amit tesznek, de nyugodtak és ott az egész szakasz előtt imádkoznak és fütyülnek a golyóra; kérem, amikor minden pillanattal a halál jöhetett az emberre, akkor azt kezdi megtanulni, hogy nagyon rövid az élet, nem olyan hű az emberhez, ahogy az ember szeretné. Akiknek a szája járt, a hangosak és akik állandóan okosak voltak, hogy így-úgy, ne higgyünk a papoknak, meg hogy: aki meghal, az föl se kel többé – ezek, uram, nagyon buták voltak, amikor segíteni kellett meg cselekedni; ezek titokban mindig a saját bőrükre gondolnak. Ez így van most a civiléletben is, még sokkal inkább.”

Ha nincs halhatatlanság és másvilági számonkérés, nincs értelme az erénynek, az áldozatnak, a hősiességnek, az eszményi törekvésnek.

Ha nincs másvilág, akkor fel kell tennünk, hogy Isten, miután az embert megteremtette, szívtelenül átengedte a világ gépezetének és felőrlő kerekeinek. Akkor az ember nem egyéb, mint egy rejtvényes létnek felbukkanó és ismét eltűnő öntudati jelensége, az anyagnak rövidéletű terménye, a természetnek épp olyan tüneménye, mint az eső, a villámlás, a vihar.

Viszont a másvilági számadásnak és igazságszolgáltatásnak óriási hatása van az erkölcsi nevelésre. Hatalmas indítóokokat teremt az önfegyelemre, a felfelé törekvésre, az eszményiségre, az áldozatkészségre és hathatós tilalom, fék, óvás a rossz ellenében.

Ami nagyot, nemeset, maradandót teremtett az ember a történelem folyamán, annak gyökere a másvilági hitből táplálkozott.

Jól mondja Chesterton: „A logika és erkölcs egyaránt ellentmondást nem tűrően követeli a másvilág létezését, amely legerősebb lendítője a jóakaratú embereknek és leghatásosabb fékezője a gonosz szándékúaknak.”

18. SÍRJAINK ÉRTELME

A másvilági élet és viszontlátás hite s reménye nélkül mi vigasztalhatná vagy enyhítené drága elhunytjaink felett érzett kesergő gyászunkat?

E hit s remény nélkül minden más vigasz csak fecsegés, hebegés, szócsiszárság, meddő, untató kísérlet, sőt lelki sebünknek újból felszakítása, fájdalmunkban való céltalan vájkálás.

A hitetlenség hiába gyürkőzik, erőlködik, verejtékezik, hogy kiemelje a gyászt a lélekből, vagy hogy akárcsak mérsékelje annak fájdalmát.

A másvilági hit nélkül szeretteinknek halálát értelmetlennek, érthetetlennek, ésszerűtlennek, igazságtalannak érezzük, magunkat pedig megvigasztalhatatlannak.

Még a világfi Goethe is megvallja, hogy a másvilági hit nélkül e földi élet is zavaros, sötét, vigasztalan:

           „Und so lang du das nicht hast,

           Dieses „stirb und werde”,

           Bist du nur ein trüber Gast

           Auf der dunkeln Erde.”

Mi több, a másvilági túlélés hitének hiánya fokozza és mérgezi gyászunk óráit és perceit. Hiszen minden mélyen gyászolót emészt a vágy, hogy valamiféle eszközzel és móddal összeköttetést keressen az elhunyttal és érintkezhessék vele. Ilyenkor átérzi, gyászoló ösztöne is rávezeti, hogy a sírgödör nem lehet mindent elnyelő örvény, mindent elpusztító borzalom! Viszont a másvilág tudata a megnyugvás balzsamát csepegteti gyászoló lelkünk sebére. Ez az igazság mondatta a szabadelvű és nem éppen példás hitű Carlyle-vel, hogy „A láthatatlan világ lenyűgözően igaz minden ember számára és kétségtelenül tiszteletet parancsoló tény.”

Az életnek nincs értelme, ha annak a sír a vége.

           „Mindeneknek Atyja,

           Kihez hajlunk, mint a fű a Nap felé,

           Az én szívem kétség nem szorongatja,

           Midőn indulok végórám elé,

           A halál nekem nem kivégzés, börtön,

           Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen,

           Egy ajtó bezárul itt lenn a földön,

           S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen,

           Ez a halál!”

                                                           Gárdonyi.

19. „MÉG SENKI SEM TÉRT VISSZA”

Felületes gondolkodók, helyesebben nem gondolkodók között gyakori a másvilág ellen felhozott, tetszetősnek vélt mondás: Még senki sem jött vissza a másvilágról.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez az állítás igaz volna, akkor sem bizonyítana semmit.

Lacroix írja, hogy a Mont Pelé tűzhányóról egy koldus azt álmodta, hogy kráterjében, pont 11 méternyi mélységben nagy kincs rejtőzik. A koldus elmondta másoknak is az álmot, úgyhogy néhányan hitelt adva az álomnak, megkísérelték a kráterbe jutást. Ám a kiáradó gázok (gázexhalációk) megölték a kísérletezőket. Végre a hatóság figyelmeztető táblákat alkalmazott a kráter körül e felirattal: „Senki se merészeljen a kráterbe ereszkedni, mert onnan még senki sem tért vissza.”

Ez igaz is volt, de ebből talán az következik, hogy a Mont Pelének nincs krátere?

De a fenti állítás más okból sem bizonyítana semmit, ha a másvilágról senki sem tért volna vissza. A másvilági élet t. i. magasabb fejlődési fok. Márpedig különös csoda nélkül egyetlen lény sem tér vissza korábbi fejlődési fokára.

A természet rendje, hogy a Nyitra vize folyik a Dunába, de nem a Duna hömpölyögteti hullámait a Nyitrába.

A természet rendje, hogy a tojásból kel ki a csibe és lesz belőle tyúk. De a tyúk nem tér vissza a tojásba. A borjúból lesz a tehén, de a tehénből soha borjú. Az almafa nem tér vissza az almamagba, a kifejlett rózsa a bimbójába, a lepke a gubójába. A felnőtt ember sem tér vissza a bölcsőbe.

Mikor az Úr Jézus mondotta Nikodémusnak, hogy ha valaki újonnan nem születik vízből és Szentlélekből, nem láthatja meg Isten országát, a zsidó farizeus nem értvén meg a lelki születés értelmét, hanem a testi születésre gondolva joggal kérdezhette Krisztustól: „Hogyan születhetik az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe?” (Jn. 3, 4.)

Az a dolgok rendje, hogy mi is a földi életből a másvilágba növekedjünk, fejlődjünk és tökéletesedjünk, nem pedig onnan vissza.

Megismételjük tehát, hogy ha valóban még senki sem tért volna vissza a másvilágból, ez sem bizonyítana a másvilág ellen. De azért is téves és hamis a mondás, hogy a másvilágról még nem jött vissza senki, mert nem igaz. T. i. igenis tért már vissza, nem is egy, hanem egész sereg ember. Íme a példák:

Elsősorban az Úr Jézust említem, aki az örökkévalóságból, a mennyország boldogságából szállt földünkre.

Más: Jézus színeváltozása alkalmával megjelent a régesrég elhalt Mózes, valamint Illés próféta, mindkettő beszélgetvén az Úrral. (Mt. 17, 3.)

Jézus feltámasztotta a naimi ifjút, Jairus leányát és a már feloszlott testű Lázárt.

Jézus halála után, mint Szent Máté írja: „A sírboltok megnyílának és sok elhunyt szentnek teste feltámadott, és kijövén a sírokból, az Ő (t. i. Krisztus) feltámadása után bemenének a szent városba és sokaknak megjelenének.” (Mt. 27, 52-53.)

Maga az Úr Jézus, miután a keresztfán meghalt, testét pedig sírba helyezték, harmadnapon feltámadt és még 40 napig a földön tartózkodott. (Lásd bővebben Tower V.: „Kicsoda Krisztus?” c. művét. II. köt. 165- 205. old.)

Az angyalok is gyakran jelentek meg az embereknek, amiről a Szentírás számos helye tanúskodik. (Pl. Mt. 1, 20; 2, 13; Lk. 2, 9; Ap.csel. 8, 26; 9, 1-19; 10, 1-7; 12, 3-10. stb.) Szent Mihály gyakori megjelenésének egyikét az Egyház minden évben (május 8.) megünnepli.

Az Egyház és a szentek történetében is többször fordultak elő esetek, amikor rég elhunyt személyek megjelentek földi embereknek.[1] Az újabb korból felemlítem Szűz Máriának, Krisztus anyjának megjelenését Lourdes-ban (1858) és Fatimában (1917).

„Miért nem történnek manapság is hasonló megjelenések vagy legalábbis gyakrabban?” – kérdezhetnék a hitetlenek.

Először is azért, mert a keresztény hit megerősítése és bizonysága már nem szorul ilyen külső csodákra. Rengeteg más is eléggé pótolja azokat.

Másodszor, a hitetleneket az ilyen csodák sem józanítanák ki. Bizonyság erre Lázár feltámasztása. Az Úr Jézus feltámasztotta a négy nap óta sírban fekvő és már erős hullaszagot terjesztő férfit. És ez eredmény? Épp e nagy, feltűnő és nyilvános csoda után határozták el a zsidók, hogy kivégeztetik a csodatevő Krisztust. (Lásd bővebben Tower: „Kicsoda Krisztus” c. művét. II. köt. 3-7, 8. old.)

Szent Lukács evangéliumában olvassuk, hogy a pokolban szenvedő dúsgazdag arra kéri Ábrahámot, hogy értesítse valahogy (a dúsgazdag) öt testvérét a helyzetéről és „tegyen nekik bizonyságot, hogy ne jussanak ők is a kínok e helyére. Felelé neki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak rájuk.[2] Amaz pedig mondá: Nem úgy, atyám, Ábrahám! Hanem ha valaki a holtak közül megy hozzájuk, bűnbánatot tartanak. Felelé pedig neki (t. i. Ábrahám.): Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor ha valaki a holtak közül feltámad, annak sem fognak hinni.” (Lk. 16, 27-31.)

37. T. i. a hit nemcsak az észnek dolga, hanem az akaraté is. Aki nem akar, nem kíván s óhajt valamit hinni, az akkor sem fogja azt igazán elhinni, ha a tényről saját szemével győződnék is meg. (Erre számos példát talál az olvasó Tower: „Kicsoda Krisztus?” c. művében. II. köt. 29-37. old.)

20. ISTEN SZAVA

Az eddigiekben inkább emberi okoskodással bizonyítottuk, hogy kell lennie egy másvilágnak. De a legdöntőbb, sőt bizonyos tekintetben az egyedül döntő és végső tekintély e téren csak az lehet, aki teremtője mindennek, e világnak is, még a másiknak is. Ez az Isten!

És Isten szólt is: Szólt számtalanszor. Szólt a legvilágosabban, a legérthetőbben, a leghatározottabban.

Tessék felütni a Szentírást, Istennek ezt a páratlan szózatát s üzenetét az emberiséghez: Minden oldala, fejezete, mondata, sora elénk tárja, felénk irányítja, szemléltetően tanítja és int, hogy az élet súlypontja, igazi célja, legfőbb rendeltetése, végső s maradandó állapota a másvilági, az elmúlhatatlan, végnélküli élet.

A Szentírásban 441-szer van szó „életről”. A Szentírás maga is élet. (Jn. 6, 64.) Szent Ágoston az életről szóló könyvnek nevezi.

Főképp az Evangéliumból sugárzik az örök élet igazsága. Nem okoskodva, nem bölcselkedve, de az isteni tekintély és hatalom erejével mutat rá a másvilágra, a jobb, szebb, különb, eszményi életre. És hirdeti, tanítja, sőt parancsolja, hogy az örökkévalóság legyen a mi legfontosabb gondolatunk, leghőbb vágyunk, legédesebb reménységünk, érvényesülési törekvésünk és végső célunk.

Krisztus Urunk minden példabeszédének, prédikációjának, intelmének, parancsának és tilalmának veleje, lényege az örök élet szemléltetése, magyarázata, megkívántatása, sürgetése és követelése.

Krisztus Urunk azonosítja magát az élettel. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn. 14, 6.), tehát az élet osztogatója és akik utána igazodnak, azoknak élet néven ígér üdvösséget: „Aki az én igéimet hallgatja és hisz annak, ki engem küldött, örök életet nyer és nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre.” (Jn. 5, 24.) „Atyám akarata, ki engem küldött, hogy mindenki, aki a Fiút látja és hisz benne, örök élete legyen.” (Jn. 6, 40.) „Ég és föld elmúlnak, – mondja az Úr Jézus – de az én igéim el nem múlnak!” (Mt. 24, 35.)

[1]A rengeteg ilyfajta megjelenésből csak példa kedvéért említjük, hogy Szent Ágotának (Decius római császár idejében) a börtönben az egyik apostol jelent meg. Hogy Ágota nem képzelődött, igazolja, hogy az apostol teljesen meggyógyította a szűz mellét, amelyről Quintianus, a kegyetlen pogány praetor levágatta az emlőt.

[2]T. i. a másvilágban való hithez elég a rendes kinyilatkoztatás.

(folyt.)

Létrehozva 2020. június 16.