Bár a magyar katolikus sajtót (még az elvileg teljesen szabad elektronikus csatornáit is) egyfajta szolgalelkűség és provincializmus jellemzi, még itt is kialakult némi vita arról, hogy a hierarchia által különösebb mérlegelés nélkül elfogadott állami megszorító intézkedéseknek lelkipásztori szempontból milyen következményei lehetnek. A médiumokon (rádión, TV-n, internetes közösségi felületeken) keresztül történő lelki “szolgáltatás” bizonnyal sok lelki haszonnal is járt, de sokakban fölmerült azoknak esetleges káros következménye is.

Bár az írott és elektronikus sajtó (az internethasználat az utóbbi kategóriába tartozik) fontos eszköze, területe a lelkipásztori munkának és evangelizációnak, meggyőződésem, hogy ezt nem “amatőr barkácsolásban” helyes végezni, hanem min. fél-professzionális megközelítésben, megfelelő technikai kiszolgáló személyzettel és olyan személyiségekkel, akik adottságaik, képességeik, szakmai ismereteik (esetleg személyi karizmájuk) alapján valóban képernyőre valók. Csak egy példa: szerintem nem mindegy, hogy pl. egy lelkigyakorlatos misét a pesti ferencesektől közvetítenek képzett kamera-csapattal, pl. Barsi Balázs prédikációjával, vagy egy falusi templomból két ásítozó lányministránssal, képzetlen kántorral és egy közepesen fölkészült átlagos orátorral.

A templomok az elmúlt időszakban lehet, hogy nem voltak kulcsra zárva (bár ilyet is láttam, s az ilyen helyeken még az egyéni szentséglátogatást sem tették lehetővé), de nyilvános istentiszteleteket nem lehetett tartani. Ez most újra megengedett mindenhol az országban. Addig és ahol ez nem volt lehetséges, egyes lelkipásztorok részéről szép gesztusnak tartottam magánjellegű kezdeményezéseiket, hogy pl. YouTube videók föltöltésével megpróbálják elérni híveiket (azoknak egy behatárolt csoportját).

Persze (bár a szándék dicséretes) fölmerül a kérdés, hogy ilyen formában pontosan hány hívet is lehet elérni: kinek van számítógépe/okostelefonja, internet kapcsolata, ki tudatos fölhasználója ennek az információforrásnak? Kihez jut el az információ egy konkrét Facebook oldalról vagy YouTube csatornáról?

Ennél azonban szerintem súlyosabb kérdés, hogy noha a megoldást egyfajta szükséghelyzet és jó szándék vezérelte, nem lesz-e ennek negatív, dimenziójában egyelőre beláthatatlan következménye a jövőre nézve. Ami egyes papok rosszul leplezett nárcizmusát illeti, arról meg kifejtettem a véleményem egy korábbi posztban (reductio ad absurdum).

Ezen túl fontos kérdésként merül föl a helyzet hívekre gyakorolt hatása is. Hányan kényelmesednek bele a “tele-evangelizációba”, az otthoni fotelből nézett misékbe, a YouTube-ról letöltött prédikációkba? Ezek közül hány fog visszaszokni a templomba, a nyilvános istentiszteletekhez, a személyes és közösségi vallásgyakorlásba?

Személyes véleményem, hogy veszélyes üzem hosszútávon kitartani e forma mellett, és szokást formálni egy ideiglenes szükségmegoldásból.

Mint ahogy a gazdasági életnek, kultúrának, oktatásnak is létszükséglet a mihamarabbi újraindulás, a személyes és közösségi lelkipásztorkodással is ez a helyzet.

Most azonban a járvány idejére bevezetett egyházi rendelkezéseknek inkább egy másik vetületét kívánom megvizsgálni, s ez nem más, mint a kézbe áldozás erőltetése. Erről is volt már szó ITT a blogon. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a szentáldozás általánosan érvényes, ezért nem betiltható módja a római rítusban a nyelvre áldozás. A kézre áldozás gyakorlata a legitim katolikus hierarchia érvényben lévő liturgikus rendelkezéseivel szembeni lázadásként az 1960-as évek második felében jelent meg, elsősorban németalföldi egyházmegyékben.

Ezt az “ex-lex” helyzetet próbálta kezelni VI. Pál utasítására az Istentiszteleti Kongregáció az 1969-es Memoriale Domini kezdetű instrukciójában (angolul ITT), amely VI. Pál tipikus skizofrén (finomabban szólva: hamletikus) hozzáállását tükrözi. Bár kimondja, hogy a kézre áldozás visszaélésként, törvénytelenül terjedt el, mint ahogy azt is, hogy a római rítusban továbbra is a nyelvre áldozás a törvény által támogatott alapvető forma, a kellő óvintézkedések mellett ott megtarthatónak tartotta, ahol 1969-re az már elterjedt és a püspöki karok jóváhagyják. A törvényhozó e skizoid megoldási kísérletét vizsgálva nem csodálkozhatunk azon, hogy e tekintetben most ott tartunk, ahol… Ezt a helyzetet jó realitásérzékkel értékeli a magyarul is megjelent rövid könyvecske: Dominus est.

A hívek elvitathatatlan jogát arra, hogy a hagyományos, törvényes és általános szokás szerint nyelvükre fogadhassák az Oltáriszentséget a liturgikus jog, többek között az Istentiszteleti Kongregáció 2004-es instrukciója, a Redemptionis sacramentum fönntartja (§. 92:  “A hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát.”). Az egyházmegyés püspököknek vagy püspöki konferenciáknak (főleg a plébánosoknak, káplánoknak) egyszerűen nincs joguk ezt a kérdést saját hatalmuk alá rendelni. (Ezen túlmenően megjegyezném, hogy tekintettel az eucharisztikus morzsák deszakralizációjának gyakorlatilag erkölcsi bizonyosságára a kézre áldozás során, annak parancsszerű előírása még akkor is érvénytelen lenne, ha Rómából származnék). Mint tudjuk, a római rítus ún. különleges formájára, a hagyományos latin rítusra a liturgikus jog sajátságos szabályai vonatkoznak, így ott ez a kérdés föl sem merül, a probléma itt csak a nyelvre áldozás vagy lelki áldozás dikotómiájában (kettősségében, szembeállásában) értelmezhető. Hozzá kell tennünk azonban és világosan leszögeznünk:

ha egy hívő ragaszkodik a nyelvre áldozáshoz (még a járvány idején is), a római egyház általánosan érvényes törvénye alapján ez nem tagadható meg tőle.

Ez a vírus számos endemikus (népbetegség-szerű) hibát tárt föl a kortárs katolikus hierarchiában, nem utolsósorban a minimum implicit (bennfoglalt) elismerését annak, hogy az Egyház Krisztustól nyert és a világ végezetéig tartó lelki hatalma alsóbbrendű az ideigvaló világi hatalommal szemben (hiszen az állam rendeletileg bezárathatja a templomokat, a rendelkezéseket megsértő papokat vegzálhatja, bebörtönözheti – mint pl. Franciaországban), illetve annak ugyancsak implicit (bennfoglalt) elismerését, hogy az istentiszteleti élet: a szentségek és szentelmények „nem alapvető fontosságúnak” és ilyen értelemben alacsonyabb rendűek az élelmiszereknél. A boltok nyitva lehetnek, de a templomok nem? Vajon az Eucharisztia továbbá már nem mindennapi kenyerünk?

A koronavírus által okozott válság ürügyén egyes püspökök egy formálisan megtűrt kivételt kényszerítenek rá a hívekre és gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítették az áldozás törvény szerint normatív (nyelvre történő) kiszolgáltatását. Filippo Maria Boscia, az Olasz Katolikus Orvosok Szövetségének elnöke nem ért egyet a püspökökkel. Az ismert orvosprofesszor szerint a kézre áldozás egyáltalán nem biztonságosabb, sőt, ellenkezőleg, fertőzőbb, mint a hagyományos forma. Prof. Boscia nagyon örült, hogy ismét engedélyezték a nyilvános miséket, mint ahogy helyes és fontos az egészség féltő védelme is.

Most azonban elindult egy többé-kevésbé nyilvános vita a szentáldozás módjáról. Prof. Boscia azt nyilatkozta:  “A problémát, amely mindannyiunkat, elsősorban orvosokat aggasztja, a vírusok terjedése. Egészen bizonyos, hogy a kéz a test azon része, amely a vírusoknak leginkább ki van téve, mert az emberek sok mindent megérintenek, megfognak, a fertőzött dolgoktól kezdve a pénzig.

A nyelvre áldozás biztonságosabb, mint a kézáldozás. A kezek, amint mondtam, mindent megérintenek. A kézáldozás tehát határozottan fertőzőbb.”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. június 2.