Hogyan egészíti ki ez a könyv az előző két kötetet (Isten vagy a semmi, A csend ereje)? Ez mit ad ahhoz a kettőhöz?

Az Isten vagy a semmi könyvben meg akartam köszönni Istennek, hogy beavatkozott az életembe. Azt szeretném, hogy sikerüljön Istent életünk, gondolataink, tetteink középpontjába helyezni, az egyetlen helyre, amit el kell elfoglalnia, hogy keresztény utazásunk keringeni tudjon ezen szikla körül, amelyre minden ember alapozza és építi saját magát, „elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére” (ld Ef 4,13).

A Csend ereje olyan, mint egy spirituális bizalom. Nem csatlakozhatunk Istenhez; csak a csendben maradhatunk Őbenne.

Ez az utolsó könyv egy szintézis. Próbálom pontosan leírni a jelenlegi helyzetet, és leírni a kiváltó okokat. Ez az utolsó könyv jelzi a komoly emberi és lelki következményeket, amikor az ember elhagyja Istent. Ugyanakkor A nap már lemenőben határozottan megerősíti, hogy Isten nem hagyja el az embert, még akkor sem, ha az ember elrejtőzik a cserjék mögött a kertben, mint Ádám. Isten elindul megkeresni őt, és megtalálja őt, ez a jövő reményének szikrája.

Az utóbbi években az Egyház számos vitát szenvedett el, ahol némelyek szerint egyházi vezetők megkérdőjelezték az Egyház erkölcsi tanítását, pl. az Amoris Laetitia (a szerelem öröme), II.János Pál magisztériumának figyelmen kívül hagyása (amit a II. János Pál Pápai Intézet nemrégiben egyértelműen módosított), a Humanae Vitae aláásása és a halálbüntetés felülvizsgálata, hogy csak néhányat említsünk. Miért történik ez, és kell-e a hívőknek aggódniuk?

Egy igazi kakofóniával nézünk szembe a püspökök és papok részéről. Mindenki igazságként akarja elfogadtatni a személyes véleményét. De csak egy igazság van: Krisztus és az Ő tanítása. Hogyan tudna megváltozni az Egyház doktrínája? Az Evangélium nem változik. Még mindig ugyanaz. Egységünket nem építhetjük divatos vélemények köré.

A zsidóknak írt levél azt mondja: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ne hagyjátok, hogy különféle megtévesztő tanítások félrevezessenek benneteket. Mert jó, ha az ember kegyelemmel erősíti a szívét, ahelyett, hogy (áldozati) ételekkel erősítené, amelyek azoknak sem használtak, akik éltek velük.” (Zsid 13,8-9) – „az én doktrínám” [miatt], mondja Jézus. „Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött.” (Jn 7,16). Isten maga gyakran ismétli meg nekünk: „Szövetségemet nem szegem meg, ajkam szózatát nem másítom meg. Ahogyan szent vagyok s ahogy megesküdtem, Dávidnak hazudni biztosan nem fogok.” (Zsolt 89,35-36).

Néhányan az Amoris Laetitiá-t használják fel arra, hogy ellenkezzenek II. János Pál nagy tanításaival. Tévednek. Ami tegnap igaz volt, ma is igaz marad. Szilárdan ragaszkodnunk kell ahhoz, amit XVI. Benedek a folytonosság hermeneutikájának nevezett. A hit egysége magában foglalja a magisztérium térben és időben való egységét. Amikor új tanítást kapunk, azt mindig az előző tanítással összhangban kell értelmezni.

Ha szakadást okozunk, megtörjük az Egyház egységét. Azok, akik hangosan forradalmakat és radikális változásokat jelentenek be, hamis próféták. Nem a nyáj javát keresik. A média népszerűségét keresik az isteni igazság árán. Ne legyünk lenyűgözve. Csak az igazság tesz szabaddá bennünket. Bizakodnunk kell. Az Egyház magisztériuma soha nem mond ellent önmagának.

Amikor vihar tombol, oda kell a horgonyt kötni, ami stabil. Ne loholjunk divatos újdonságok után, melyek elhalványulhatnak, mielőtt meg tudnánk ragadni őket.

Mennyire van meggyőződve arról, mint egyes kritikusok, hogy a zsinat utáni liturgiai reformok vezettek a jelenlegi válsághoz az Egyházban, melyről a könyvében is szól?

Úgy hiszem, hogy XVI. Benedek tanítása ragyogó ebben a kérdésben. Nemrégen azt merte leírni, hogy a liturgia válsága áll az Egyház válságának középpontjában. Ha a liturgiában már nem helyezzük Istent a középpontba, akkor nem tesszük Őt az Egyház középpontjába sem. A liturgiát ünnepelve az Egyház visszatér forrásához. Mindennek értelme az, hogy Istenhez forduljunk, hogy minden tekintet a keresztre irányuljon. Ha nem teszi, akkor magát helyezi a középpontba, hasznavehetetlenné válik. Úgy vélem, hogy a kereszt felé irányuló tekintet, az irány elvesztése, szimbolikusan az Egyház válságának gyökere. A Zsinat mégis azt tanította, hogy „a liturgia elsősorban és mindenekelőtt az isteni Felség imádata.” Ebből egy lapos, emberi és énközpontú ünneplést csináltunk, egy baráti összejövetelt, ami önmagasztaló.

Ezért azonban nem a Zsinatot kell megkérdőjelezni, hanem az ideológiát, ami megszállta az egyházmegyéket, plébániákat, papokat és szemináriumokat a zsinatot követő években.

Azt hittük, a szent már elavult érték. De ez feltétlenül szükséges az Isten felé vezető utunkon. Szeretném idézni Romano Guardinit: „bízz Istenben; a közelség Hozzá és a bizalom Benne továbbra is gyenge és erőtlen, ha a személyes ismeret Isten kizárólagos felségéről és félelmetes szentségéről nem ellensúlyozza ezt” (Elmélkedések mise előtt, 1936).

Ebben az értelemben az oltár, az azt körülvevő szent tér bagatellizálása egy lelki katasztrófa. Ha az oltár már nem az a szent küszöb, melyen túl Isten található, hogyan találnánk meg az Ő megközelítésének örömét? A világ, ami negligálja a szentet, egyhangú, lapos és szomorú világ. Azzal, hogy kifosztjuk liturgiánkat, kiábrándítjuk a világot, és tompa szomorúsággá redukáljuk a lelkeket.

Véleménye szerint a liturgiai reform mely aspektusai voltak pozitív vagy negatív hatással a hívőkre?

Fontos kiemelni azt a hatalmas előnyt, amit a bibliai szövegek legnagyobb választéka kínál az elmélkedéshez. Hasonlóképpen szükséges volt a nemzeti nyelv mérsékelt bevezetése.

Mindenekelőtt úgy gondolom, hogy a Zsinat egyik fontos tanítása, hogy foglalkozzanak a hívők elmélyült és teológiai részvételével. Sajnos azonban visszaéltek ezzel, és agitációra és aktivizmusra használták fel. Figyelmen kívül hagyták, hogy az emberek aktív részvétele nem abból áll, hogy szétosztjuk a szerepeket és a funkciókat, hanem inkább abból, hogy bevezetjük a híveket a Húsvét misztériumának mélyébe, hogy elfogadhassák Jézus halálát és feltámadását egy sokkal autentikusabb és sugárzóbb keresztény élet által, ami az evangéliumi értékeken alapul.

Visszautasítani, mint az opus Dei-t, vagyis hogy a liturgiát „Isten munkájának” tekintsük, azt a kockázatot hordozza, hogy emberi művé alakítjuk át.  Azután majd élvezzük a szabályok, opciók kitalálását, létrehozását és sokszorozását azt képzelve, hogy sok beszéddel és a szabályok és opciók sokszorozásával majd jobban meghallgatják [ezeket] (lásd Mt 6,7).

Úgy gondolom, hogy a Sacrosanctum Concilium egy fontos szöveg a liturgia mély és misztikus megértéséhez. Ki kellett szállnunk egy bizonyos skatulyázásból. Sajnálatos módon ezt egy rossz kreativitás váltotta fel, ami az isteni művet emberi valósággá alakítja át. A kortárs technikai mentalitás szeretné redukálni a liturgiát, egy hatékony pedagógiai tevékenységgé. E célból arra törekszünk, hogy a ceremóniák kedélyesek, vonzóak és barátságosak legyenek. De a liturgiának nincs pedagógiai értéke, kivéve azt, hogy teljes mértékben Isten dicsőítésére, Isten imádatára és az emberek megszentelésére rendeltetett.

Az aktív részvétel ebben a perspektívában azt jelenti, hogy magunkat szent megdöbbenésben találjuk, örömteli félelemben, ami elhallgattat bennünket az isteni Felség előtt. Ahhoz, hogy belépjünk az istenibe, meg kell tagadnunk a kísértést, hogy megmaradjunk az emberiben.

Ebben az értelemben sajnálatos, hogy templomaink szentélye nem az Isten imádatára fenntartott hely, hogy világi ruhában lépünk be oda, hogy az emberiből az istenibe történő átmenetet nem jelzi egy építészeti határ. Hasonlóképpen, ha a zsinat tanítása szerint Krisztus jelen van az Igében, amikor hirdetik, sajnálatos, hogy a felolvasóknak nincs megfelelő ruházata, ami azt mutatná, hogy nem emberi szavakat, hanem Isten igéjét hirdetik.

Végül, ha a liturgia Krisztus műve, nem szükséges, hogy a pap elmondja saját észrevételeit. Nem a szabályok és lehetőségek sokasága, vagy az imák folyamatos megváltoztatása és a liturgikus kreativitás kiteljesedése tetszik Istennek, hanem a metanoia, életünk és viselkedésünk radikális megváltozása, amit súlyosan szennyez a bűn, és híg ateizmus jellemez.

Szükséges megjegyezni, hogy amikor a misekönyv felhatalmazást ad a közbevetésre, beavatkozásra, az nem lehet evilági és emberi diskurzus, sem pedig az  jelenlegi események kommentárja, vagy világi üdvözlése a jelenlevőknek, hanem egy kis buzdítás, hogy belépjenek a misztériumba.

Semmi világi dolognak nincs helye a liturgikus cselekedetekben. Súlyos hiba lenne azt hinni, hogy a világi, látványos elemek ösztönzik a hívők részvételét. Ezek az elemek csak az emberi részvételt segítik, nem pedig a részvételt Krisztus vallásos és üdvözítő tevékenységében.

Látjuk ennek gyönyörű illusztrációját a zsinat előírásaiban. Míg a konstitúció [a Szent Liturgiáról] ismételten javasolta a tudatos és aktív részvételt, sőt a rítusok teljes körű ismeretét, a latin nyelvet ajánlja egy tételben, előírva, hogy „a hívek is képesek lehetnek elmondani vagy latinul együtt énekelni a mise szokásos részeit, melyek rájuk vonatkoznak.”

Valóban, a rítusok intelligenciája nem csak az emberi értelem munkája, melynek meg kell ragadnia, megérteni és elsajátítani mindent. A szent rítusok intelligenciája feltételezi a valódi részvételt abban, amit ezek a misztériumból kifejeznek. Ez az intelligencia a sensus fidei-é [természetes hitérzék – a szerk.], aki az élő hitet gyakorolja a szimbólumon keresztül, és aki jobban ismeri az összhangot, mint a koncepciót.

Krisztus passiója is egy liturgia; csak a hit pillantása tudja felfedezni a megváltás művét, amit szeretetből hajt végre. Az egyetlen dolog, amit az emberi ész meglát benne, az a halál kudarca és a kereszt horrorja. Belépni a tevékeny részvételbe (participatio actuosa) azt jelenti, hogy, mint az emmauszi tanítványok, hagyjuk magunkat megérinteni a kenyértörés által, hogy megértsük a Szentírást.

Ferenc pápa emlékeztetett bennünket nemrégen, hogy a papnak nem kell magát „show-mester” szerepben láttatnia, hogy elnyerje a gyülekezet csodálatát. Éppen ellenkezőleg, részt kell vennie Krisztus cselekedeteiben, bele kell lépnie, eszközévé kell válnia. Ezért nem kell állandóan beszélnie, szembenézni a gyülekezettel, inkább Krisztus embereként (in persona Christi) kell eljárnia, és mennyegzői párbeszédben bevonni a hívőket ebbe a részvételbe.

Ezért helyénvaló, hogy a bűnbánati rítus, a felajánlás és az eucharisztikus ima során mindenki együtt a kereszt felé forduljon, vagy még inkább Kelet felé, hogy kifejezzék hajlandóságukat arra, hogy az Egyház által részt vegyenek a krisztusi imádat és megváltás munkájában.

(folyt.)

 Az interjú első része elolvasható itt.

A harmadik rész elolvasható itt.

Létrehozva 2019. november 8.