Az alábbiakban Dr. Gruber László plébános, a teológiatudomány doktora “A versus orientem misézési mód jogosultságáról a római rendes rítusban” című dolgozatát bocsátjuk vitára. A dolgozat egy rövidebb, kivonatolt változata a Bonus Nuntium online folyóiratban jelent meg, a kedvcsináló idézetet ebből a változatból emeltük ki. A bejegyzésünk végén a dolgozat hosszabb, átfogóbb változatára is linket adunk.

A római Kúria egyik vezető beosztású főpapja, Robert Sarah bíboros a 2016. júliusában Londonban tartott Sacra Liturgia konferencián kijelentette: „Nagyon fontos, hogy, amilyen gyorsan csak lehet, visszatérjünk ahhoz a gyakorlathoz, amikor a papok és a hívek együtt ugyanabba az irányba fordulnak, Kelet felé vagy legalább is a templom apszisa felé, az Úr felé, aki jön. (…) Arra kérem önöket, hogy ahol csak lehet, vezessék be ezt a gyakorlatot. (…) Az önök saját pasztorális döntése fogja meghatározni azt, hogy hogyan és mikor lesz ez lehetséges, de talán ezen év adventjének első vasárnapján lenne a legmegfelelőbb bevezetni ezt a rendelkezést, mikor találkozunk az »Úrral, aki el fog jönni« és »aki nem késlekedik«.” Az ugyanebben az évben megjelent könyvében is világosan megfogalmazza ezt a bíboros: „Hogy mindenki megértse azt, hogy a liturgia minket bensőleg az Úr felé fordít, áldásos lenne, ha a mise alatt mind együtt, papok és hívek testileg is Kelet felé fordulnánk, amelyet a szentély jelképez. Így cselekedve törvényesen járunk el. Ez megfelel a[II.Vatikáni] zsinat betűjének és szellemének. Az Egyház első századainak tanúságai ezt bizonyítják.(…) Mint az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa azzal állok elő, hogy a versus orientem [Kelet felé misézés] a Misszálé rubrikái által jóvá van hagyva, mert ez az apostoli hagyományhoz tartozik. Ahhoz nem szükséges külön engedély, hogy valaki így misézzen, pap és hívek az Úr felé fordulva.”

[…]

A liturgikus imádság alatti közös versus orientem/absidem orientáció egyrészt a feltámadt Krisztust és vele együtt az Atya hatalmát, ill. a Szentlélek tevékenykedését, vagyis az Eucharisztia szentháromságos, ill. kozmikus dimenzióját jelzi, másrészt pedig a Krisztus második eljöveteléről szóló remény teológiájának a tanúja is, végsősoron a kozmosz és a történelem keresztény szintézise.

Amikor Istent megszólítjuk, imádságunknak mintegy ’megtestesülnie’ kell. A pap az Eucharisztiát nem ’arccal a népnek’ celebrálja, sokkal inkább az egész gyülekezet celebrál ’arccal Isten felé’, Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Az oltár olyan elhelyezése, amikor a pap is, a hívők is kelet felé fordulva ugyanazon irányban néznek, ad Dominum, kifejezi egyrészt, hogy az Eucharisztia Isten elé vitt hálaadás, megszentelés, emlékezés és közbenjáró felajánlás (prosphora, anaphora, oblatio), másrészt világossá teszi az eszkatológikus várakozást, a parúzia-irányultságot, minthogy a visszatérő Krisztus misztériumát celebráljuk, obviam Sponso, arccal a Vőlegény felé, donec veniat in caelis, mígnem eljön a mennyből.

Az írás a Katolikus Válasz blogon jelent meg.

Létrehozva 2019. szeptember 4.