Misztikusnak tűnő neve ellenére az ezerjófű létező gyógynövény. Az ezerjófű név különböző írott forrásokban a 14. század óta fordul elő, s jellemzően a Centauriumnemzetség különböző fajait fedi. A mintegy 20 fajt számláló növénynemzetség egyik tagja, a kis ezerjófű (Centaurium erythraea) föld feletti része ma is gyógyszerkönyvi gyógynövénydrog. Ha használatának célját középkori forrásokból próbáljuk feltérképezni, nevéhez méltóan szerteágazó javallatokat találunk, a modern fitoterápiás szakkönyvekben azonban sokkal kevesebb gyógyhatásáról írnak: ezek elsősorban keserű ízével összefüggésbe hozható étvágy- és emésztésjavító hatásával kapcsolatosak.

Hová tűnt az ezerjófű gyógyhatása? Miért volt régen sok mindenre jó, ma meg alig valamire? Miért nem tartjuk számon a fontos gyógynövények között ma ezt a sokat ígérő nevű növényt? A jelenség megértéséhez néhány évszázadot vissza kell ugranunk az időben. Az ókorban és a középkorban a gyógyítás eszközei többnyire növényekből készültek. A növények hatásait jellemzően tapasztalat útján azonosították (azaz, ha például egy növény hasmenést okozott, akkor azt hashajtóként használták). Azoknak a növényeknek, amelyek hatása jól definiálható volt, már a régi korokban is kevesebb (de megalapozottabb) gyógyhatást tulajdonítottak.

Ezzel ellentétben, azoknál a növényeknél, amelyeknek gyógyító hatása kevésbé volt „megfogható”, a vélt gyógyhatások köre általában szélesebb volt. A növényeket ugyanakkor számos olyan betegség esetén is alkalmazták, amely gyógyítására nem voltak alkalmasak, azonban jobb híján ezek jelenthettek legalább lelki támogatást a betegeknek. Így a legtöbb gyógynövény alkalmazási céljai között voltak racionális és irracionális elemek is. A modern fitoterápia kialakulásával a javallatok letisztultak, ma már a szakemberek csak olyan hatásokat kapcsolnak növényekhez, amelyeket kísérletes adatok vagy megalapozott tapasztalatok igazolnak. Mindez megfigyelhető az ezerjófűnél is: régebben ezerféle betegségre használták, ma viszont jóval körülhatároltabb gyógyászati alkalmazása. A növény tartalomanyagainak kémiai, farmakológiai jellemzőit ismerve ez érthető is.

Az ezerjófű ókori és középkori népszerűsége szoros összefüggésben van a növény ízével. A keserű ízt ugyanis régóta a gyógyhatással kötik össze, és nem is véletlenül. Számos, erős hatású növényi vegyület, így például az alkaloidok, keserű ízűek. Az emberiséggel egyidős tapasztalat, hogy a keserű növények zöme mérgező lehet, azonban kisebb mennyiségben hatásuk gyógyászatilag is hasznosítható. A keserű ízű anyagok egy részének nincsenek specifikus farmakológiai-toxikus hatása, és ezek közé tartoznak az ezerjófű vegyületei is. Annak ellenére, hogy az ezerjófű gyógyászati felhasználásával kapcsolatban konszenzus van a szakemberek körében, a nagyközönség számára elérhető cikkek (például a bizalomgerjesztő nevű napidoktor.hu írása) gyakran a középkori álláspontot tükrözik:

„Teája jó gyomorgörcs, hasmenés, vérszegénység és különféle sebek gyógyítására. Vértisztító és általános tisztító hatása van (…). Mérgezések és fertőzések esetén bevethető, és a zsírokat is oldja: a szív elzsírosodását, ereinek meszes lerakódását csökkenti. Enyhébb tünetek, így az orrfolyás, arcüreggyulladás, nedves asztma, hörghurut, nehézlégzés vagy tüdővizenyő tüneteinek megszüntetésére is használják. Az ezerjófű nemcsak a vért, az elmét is tisztítja – lelki hatása van: könnyeddé teszi az embert, a nehézkességet csökkenti, segít felülemelkedni a nyomasztó állapotokon, érzelmi terheken. Fokozza az idegi működést, segít a gondok feldolgozásában és serkenti az arra való képességet, hogy más szemszögből nézzük a dolgokat. Ezáltal az indulatokat is csillapítja. Fokozza a lelkesedést és az önbizalmat.”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. augusztus 20.