Gerhard Müller bíboros kritikai dolgozata a készülő pán-amazóniai szinódus munkadokumentumáról.

Kritikai dolgozatot adott ki július 16-án Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció előző prefektusa az október 6-a és 27-e között Rómában megrendezni tervezett, a pán-amazóniai régióval foglalkozó püspöki szinódus munkadokumentumáról (Instrumentum Laboris, rövidítve: IL). Ebben a bíboros részletesebben kifejtette azokat a kritikáit, amelyeket az olasz La Nuova Bussola Quotidiana katolikus híroldalnak július 11-én nyilatkozva is elmondott. Az alábbiakban Müller bíboros dolgozatát közöljük teljes terjedelmében, magyar nyelven.

Gerhard Müller bíboros az amazóniai szinódus munkadokumentuma, az Instrumentum laboris kinyilatkoztatásfelfogásáról.

1. Az Instrumentum laboris (IL) módszertanáról

Senki sem vonja kétségbe az amazóniai egyházért összehívott szinódus előkészítésében és lebonyolításában résztvevők jóakaratú törekvését arra, hogy minden lehetséges módon támogassák ezen az óriási és lenyűgöző szépségű területen élőket a katolikus hitük gyakorlásában. Az Amazonas a dokumentum szerint az Egyház és a világ „’pars pro toto’-ja, paradigmája, az egész világ reménysége”. (IL 37). Már ebben a feladatmeghatározásban is megmutatkozik az IL-ben újra és újra visszatérő gondolat minden ember „integrális”, közös, egységes fejlődéséről a földön mint egy közös házban, amelyért az Egyház mostantól felelősséget vállal. A szöveg három részből áll: 1. Az Amazonas hangja; 2. „Integrális”, átfogó ökológia; A föld és a szegények kiáltása; 3. A prófétai egyház Amazóniában: kihívás és remény. A három rész a felszabadítás teológiája által is alkalmazott séma szerint épül föl: a helyzet szemlélése/megismerése – a helyzet megítélése az evangélium fényében – cselekvés a jobb életkörülmények kialakítása érdekében.

2. Ellentmondás a fogalmak és a célok meghatározásában

Az olyan műhely-jellegű szövegek megfogalmazásánál, mint ez is, azonos felfogású emberekből álló csoportok dolgozzák ki az egyes részeket, és ebből adódik a szöveg fárasztó redundanciája. Ha következetesen kivennénk belőle az összes önismétlő gondolatot, a terjedelme a felére, vagy még annál is kisebbre csökkenhetne.

A fő probléma persze nem az vele, hogy túl hosszú, hanem az, hogy a kulcsfontosságú fogalmakat nem definiálja, és a gyakori használat következtében kiüresíti. Mit értünk például a „szinódusi út” alatt, mi az integrális fejlődés, mit jelent a szamaritánus, missziós, szinodális, nyitott egyház, az újjáéledő egyház (chiesa in uscita), a szegények egyháza, az Amazonas egyháza, stb.? Az Egyház más, mint Isten népe, vagy csak a pápa és a püspökök hierarchiáját értsük alatta, vagy utóbbi az előbbinek egy része, esetleg szemben áll a néppel? Isten népe szociológiai vagy teológiai fogalom? Vagy nem sokkal inkább a hívők közössége a pásztoraikkal az örök élet felé vezető zarándokúton? A püspököknek kell meghallani a nép kiáltását vagy Istennek, aki, mint egykor Mózesnek Izrael rabszolgasága alatt Egyiptomban, most az apostolok utódainak adja a megbízást, hogy a hívő embereket a szekuláris materializmus és immanencializmus istentelenségéből és bűnéből ki-, és az Ő szava és az Egyház szentségei által az üdvösséghez elvezessék.

3. Feje tetejére állított hermeneutika

Vajon Krisztus Egyházát az alapítója nyersanyagként adta a pápák és a püspökök kezébe, amelyet ők – közvetlenül a Szentlélek megvilágosító kegyelméből – akár világi célok érdekében is a korszellemnek megfelelő eszközzé alakíthatnak? A szövegben feltűnő a katolikus teológia hermeneutikájának radikális visszájára fordítása.

Egyrészről a Szentírás és az apostoli hagyomány, másrészről az egyházi tanítóhivatal klasszikus viszonya úgy néz ki, hogy az Írás és a Hagyomány tartalmazza a kinyilatkoztatás teljességét, míg a tanítóhivatalnak – Isten egész népének hitérzékével összekapcsolódva – a hiteles és tévedhetetlen értelmezés a dolga. A katolikus hitvallás és annak teológiai-tudományos reflexiója számára tehát az Írás és a Hagyomány a konstitutív megismerési elvek alapja. A tanítóhivatalnak ezzel szemben csak interpretáló és szabályozó szerepe van.

Az IL-ben ez éppen fordítva van. Az egész gondolatmenet Ferenc pápa tanítóhivatalának legújabb dokumentumai köré épül, önmagára hivatkozva, körkörös mozgással, egyszer-egyszer utalva II. János Pál és XVI. Benedek pápára, miközben a Szentírásra kevés, az egyházatyákra szinte egyáltalán nem történik hivatkozás – ha mégis, az csupán a már más okokból meglévő meggyőződés illusztrálására szolgál. Ezzel a szerzők talán a pápa iránti különleges hűségüket akarják bizonyítani, vagy úgy vélik, hogy megspórolhatják maguknak a fáradságos teológiai munkát, ha egyfolytában a gyakran ismételt vezérszavakra hivatkoznak, amelyeket – meglehetősen laza stílusban – a pápa „mantrájának” (IL 25) neveznek. A hízelgés csúcsa a következő megállapítás utáni megjegyzés: „Az inkulturáció aktív alanyai maguk a bennszülött népek.” (IL 122), amely így folytatódik: „Mint Ferenc pápa már megerősítette: ‘A kegyelem feltételezi a kultúrát’.”– mintha ő maga fedezte volna fel a katolikus egyháznak ezt a természetszerűleg alapvető axiómáját. Az eredetiben a kegyelem a természetet feltételezi, éppen úgy, mint a hit az értelmet. (V.ö. Aquinói Szent Tamás: S.th. 1. q. 1. a. 8.)

A tanítóhivatal, valamint a Szentírás és a Hagyomány szerepének ilyenfajta összekeverésén túl odáig megy az IL, hogy azt állítja, a kinyilatkoztatásnak léteznek új forrásai. A 19. oldalon ez áll: „Mindezen felül elmondhatjuk, hogy az Amazonas nem csak egy ‘ubi’ vagy egy hol (vagyis egy földrajzi hely), hanem egy ‘quid’, vagyis egy (vala)mi is: a hitnek vagy Isten megélésének jelentőségteljes helye a történelemben. Így lesz egy terület teológiai hellyé, megélt hitté, s így Isten kinyilatkoztatásának különleges forrásává is: a megjelenés (epifánia) helye, ahol az élet és a bölcsesség tárháza mutatkozik meg, egy olyan életé és olyan bölcsességé, amely Istenről beszél.”

Amennyiben itt egy bizonyos területet nyilvánítanak „Isten kinyilatkoztatásának különleges forrásává”, akkor le kell szögeznünk, hogy ez hamis tanítás, mivel a katolikus egyház 2000 év óta tévedhetetlenül tanítja, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrásai a Szentírás és az apostoli hagyomány, és hogy ezekhez további kinyilatkoztatást a történelem folyamán nem lehet hozzáfűzni. Ahogy a Dei verbum írja: „már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk.” (Dei verbum 4) Az Írás és a Hagyomány az egyetlen kinyilatkoztatás egyedüli forrása. „Ez a Szent Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitől mindent kap, míg el nem jut oda, hogy úgy lássa őt színről színre, amint van.” (Dei verbum 7). „A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye.” (Dei verbum 10).

E feltűnő állásfoglalások és hivatkozások mellett megállapíthatjuk, hogy legtöbbször önmagukat idézik az IL kidolgozásával megbízott, és e célból 2014-ben alapított Rete Ecclesiale Panamazzonica (=REPAM) tagjai és az ún. Theologia india-hoz tartozó szerzők.

Ez egy teljesen azonosan gondolkodó, zárt társaság, mint az könnyen felismerhető a Washingtonban és Rómában rendezett előkészítő összejövetelek névsorából, amelyben átlagon felüli mértékben képviseltetik magukat európai, főleg német nyelvű országokból származó személyek.

A szinódus előkészítői még a komoly aggályokkal szemben is immunisak, hiszen azok [úgymond] csak monolitikus doktrinalizmusból és dogmatizmusból, vagy ritualizmusból (IL 38, 110, 138), párbeszédre képtelen klerikalizmusból (IL 110), a farizeusok rigid gondolkodásából, és az írástudók szellemi önteltségéből származhatnak, akikkel vitatkozni csak elvesztegetett idő és hiábavaló vesződség volna. Nem mindenki rendelkezik közülük tapasztalatokkal Dél-Amerikáról, és csak azért tartoznak oda, mert ugyanazt az irányvonalat képviselik, és ők határozzák meg a témákat a Német Püspöki Konferencia, valamint a Német Katolikusok Központi Bizottsága egyidejűleg zajló szinódusi folyamatában (a cölibátus eltörlése, a nők pappá szentelése és hatalmi pozíciókba helyezése a klerikalizmus és fundamentalizmus ellen, a kinyilatkoztatott szexuális erkölcs hozzáillesztése a genderideológiához és a homoszexualitás gyakorlásának értékként való feltüntetése). Jómagam 15 éven át évente 2-3 hónapig tartózkodtam Peru és más dél-amerikai országok plébániáin és szemináriumaiban, ahol pasztorális és teológiai munkát végeztem, tehát nem pusztán európai perspektívából ítélem meg a helyzetet, bár szívesen vádolnának ezzel. Minden katolikus magáénak kell, hogy érezze az IL-nek azt a fontos szándékát, hogy Amazónia népei ne váljanak a kolonializmus és a posztkolonializmus, vagyis olyan erők zsákmányává, amelyek csak a profittal és a hatalommal törődnek, mások méltóságának és boldogulásának kárára.

Az Egyház, a társadalom, és az állam is világosan látja, hogy az ott élő emberek, különösen a katolikus testvéreink életük és céljaik, hitük és erkölcsük felett egyenrangúan és szabadon kell, hogy rendelkezzenek – Isten előtti közös felelősségünk szerint. De hogy lehet ezt elérni?

4. A kiindulási pont Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban

Az evangélium hirdetése kétség kívül dialógus, amely a hit engedelmességével önmagát szabadon Istenre bízó ember válasza Isten hozzánk intézett Igéjére, a Logos-ra (Dei verbum 5). Mivel a misszió Krisztustól, az Istenembertől indul ki, és Ő ezt a missziót az Atyától az apostoloknak adja át, nincs értelme sem egy „fentről jövő” dogmatikus, sem egy „alulról jövő” pedagógiai-pasztorális kezdeményezés alternatívájának, hacsak nem utasítjuk el a „lelkipásztori munka istenemberi elvét” (Franz Xaver Arnold). De Jézus, Isten üdvösségének egyetlen közvetítője (Jn 14,6, ApCsel 4,12, 1Tim 2, 4 sk.) egyetemes missziós megbízásának (Mt 28,19) címzettje az ember, aki értelme segítségével elgondolkodik a lét értelmén az élet és halál között, akit megrendítenek az ember-lét egzisztenciális válságai, és aki életében és halálában Istenbe, minden létező forrásába és céljába helyezi minden reményét. Egy „kozmovízió” mítoszaival és az „anyatermészet” rituális varázsával, vagy az olyan „isteneknek” és szellemeknek felajánlott áldozatokkal, akik félelemmel és ijedtséggel töltenek el bennünket vagy hamis ígéretekkel csábítanak, éppoly kevésbé lehet megfelelő kiindulópontja a szentháromságos Isten befogadásának az Ő Igéjében és a Szentlélekben, mint a liberális polgárság természettudományos-pozitivista világnézete, amely a kereszténységből csak az erkölcsi értékek és a privát vallási rituálék egy számára kényelmes töredékét tartja meg. Tényleg komolyan felmerül a gondolat, hogy a leendő lelkipásztorok és teológusok képzésében a klasszikus és modern filozófia, az egyházatyák, az újabb teológia, a zsinatok helyébe az amazóniai kozmovíziónak, az ősök bölcsességének kell lépnie a mítoszaikkal és rituáléikkal?

Ha a „kozmovízió” kifejezés csupán annyit jelent, hogy minden mindennel összefügg, akkor ez nem más, mint közhely. Az ember ugyanis a test és a lélek szubsztanciális egysége alapján a szellem és az anyag szerkezetének metszéspontjában helyezkedik el. A kozmosz szemlélése csak alkalom arra, hogy dicsőítsük Istent és az Ő csodálatos működését a természetben és a történelemben. De nem a kozmoszt tiszteljük Istenként, hanem csakis a Teremtőt magát.

Nem a természet lenyűgöző ereje és „a világ minden országa és dicsősége” (Mt 4,8) előtt borulunk térdre, hanem egyedül Isten előtt. „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4, 10). E szavakkal utasította vissza Jézus a sivatagban az ördögi kísértőt.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. augusztus 9.