Felrobbant a puliszka, avagy mitől ilyen ütős a család-téma?
Azért az meglepő, hogy egy olyan ártatlannak tűnő téma, mint a család, ekkora felbolydulást bír előidézni a nyugati nyilvánosságban. Amiből csak az derül ki, hogy a hagyományos családmodell intézményének újragondolása, s főleg jelentőségének felemelése a kormányzati politika szintjére nagyon komoly kihívást intéz az eddig uralkodó nyugati, önmagát liberálisnak tartó ideológiával szemben. A kérdés ez: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen, tényleg politikamentesnek tűnő téma ekkora visszhangot bír kiváltani? Mintha legalábbis azt jelentette volna be Orbán, hogy kilépünk a NATO-ból.
Pedig csak a családról van szó. Ártatlan téma, a múltat sirató moralisták és jámbor keresztyén távolbanézők kedvenc terepe. De mint tudjuk, a puliszka nem robban. Most pedig mégis felrobbant. Lehet, hogy ez a család-téma mégsem olyan ártatlan téma?
Az a probléma az Orbán Viktor által bejelentett családprogrammal, hogy alapjaiban kérdőjelezi meg azt a világképet, amely a közösséggel szemben az egyént tette meg minden érték alapjává. Ennek az önmagát liberálisnak tartó ideológiának az a meggyőződése, hogy az egyén képes annak eldöntésére, hogy mi számára a jó élet. Ebből következően a jogállam akkor igazán jogállam, ha nem kötelezi el magát semmiféle életminta mellett sem, hanem csak azon őrködik, hogy az egyéni szabadságok szintjén mindenki megvalósíthassa a neki tetsző életet.
Ez lenne ugyebár a jogállam kívánatos ideológiai semlegessége. Az állam nem folytat tudatformálási tevékenységet, mindenki szabadon eldöntheti, miként akar élni. Tetszetős, nem? Csakhogy ez nem ideológiamentesség, hanem egy nagyon is rafinált ideológia, amelynek épp az volt a célja, hogy az egyén abszolúttá tételével mindenféle hagyományos közösségi identitáskeretet, mint például család, nemzet, vallás, viszonylagossá tegyen. Az egyén kiemelése hagyományos közösségeinek szövetéből azzal a mára már nyilvánvaló „eredménnyel” járt, hogy ezek az alap-közösségek elvesztették értelmüket, kiüresedtek. Míg nem is olyan régen még magától értetődő volt, mi az, hogy család, mi az, hogy nemzet, mi az, hogy keresztyénség, addig mára ezek a régi közösségi keretek jóformán teljességgel feloldódtak a szélsőséges individualizmus uralma alatt.
A vád az volt, hogy a régi közösségi minták elnyomják az egyént, megfosztják az önrendelkezés jogától, s az egyén mintegy öntudatlanul a belé nevelt világkép hálójában vergődik. Nosza, hát, ki kell szabadítani, s meg kell vele értetni, hogy az olyan közösségek, mint a család, a nemzet, a vallás, voltaképpen csak történeti konstrukciók, s a tőlük való szabadulás az egyén függetlenné válásának a záloga. Az állam látszólagos ideológiai semlegessége mögött valójában a régi hagyományközösségek meggyengítésének a szándéka állt. Megszületett az új norma, az új modell, a független egyén mítosza, akinek a függetlensége abban áll, hogy megkérdőjelez mindenféle korábbi, hagyományos társadalmi konszenzust. Család? Mi az? Nemzet? Mi az? Keresztyénség? Mi az? Férfi? Mi az? Nő? Mi az?
Az Orbán Viktor által meghirdetett családprogram azért vált ki ennyire erős nemzetközi visszhangot, mert teljesen nyilvánvalóvá teszi az eddig uralkodó, önmagát liberálisnak nevező ideológia valódi természetét. Túl az üres moralizmuson megmutatja, milyen az, amikor az állam nem bújik a semlegességnek nevezett ideológia álarca mögé, hanem alternatívát kínál. A liberális világképhez képest van mihez viszonyítani, minek következtében az a hiedelem, hogy az egyénnek a régi hagyományközösségekkel szemben kell megvívnia függetlenedési küzdelmét, s ez lenne a “haladás” maga, elveszti normatív jellegét. Innen van az, hogy a magyar családprogram, amely amúgy teljességgel magától értetődő válasz kellett volna, hogy legyen a brutális népességfogyásra, most újdonságként hat.
A teljes cikk elolvasható itt.
Létrehozva 2019. február 24.