Egy a Facebook oldalunkon nemrég közzétett képünkhöz az egyik olvasónk ezt a hozzászólást fűzte:

“Más művészeti ágakkal ellentétben miért nem tudta befogadni a táncot a keresztény liturgia? Ott van a zene, az ének, az építészet, a festészet, az ötvösművészet, a textilművészet. A maguk módján mind-mind helyet kaptak a szertartásrendben, egyedül a tánc valahogy kimaradt.”

A kérdést olyan érdekesnek találtuk, hogy megkértük Barsi Balázs OFM atyát, hogy ossza meg velünk az ezzel kapcsolatos gondolatait. Az alábbiakban az atya válaszírását tesszük közzé.

Liturgikus tánc? Tánc a szentmisében?

A tridenti püspöki misében, vagy csak az ún. “hárompapos” ünnepi misében is létezik valami, ami valóban liturgikus tánc jegyeit viseli. Ezt azonban egyszerűen nem tudják, vagy tudatlanságukban szinte ellenszenvesen tekintenek rá éppen azok, akik más kultúrákból importálják a latin rítusú misébe az ún. “liturgikus táncot”.

Az asszisztencia minden tagjának mozgását egy pontos koreográfia irányítja: hol kell állni, hová kell mennie, melyik lábával kell lépnie az oltárlépcsőre; mikor kell kis meghajlást, közepes meghajlást, mély meghajlást végeznie; térdet hajtania vagy letérdelni (és hogyan kell letérdelni és a térdelésből felállni); merre felé kell olvasni a leckét, az evangéliumot; kivel kell egy szinten állnia, kivel nem, stb., nem is beszélve a tömjénezés rítusáról… Mindez egy méltóságteljes, lelassított tánc (ha tetszik): vagyis a test gesztusaival történő ünneplés.

Miért lett ez lejáratva, kigúnyolva, módszeresen a nevetség tárgyává téve? Nem tartozik ez abba az identitásfeladásba, amibe a nyugati civilizáció embere minden szinten a teljes leépítés állapotába jutott?

Nem arról van itt szó, hogy dekonstrukciót (teljes leépítést) viszünk végbe, hogy aztán átmeneti divatok, ízlések alapján felépítsünk valami újat?

Mert ennek a csodálatos latin liturgikus ünneplő testmozgásnak a teljes leépítése a sivárságot hozta magával. A pap egyetlen helyen megállva (kényelemből se a székeket, se az ambót nem használva) képes az egész misét egyfolytában bemutatni. Persze nem szabályos az, hogy nem használja sem a székek helyét, sem az ambót, de a megokolatlan, totális, önkényes leépítése a régi ünnepi mozgássorozatnak megállíthatatlanná vált.

Erre a nulla pontra jutott mozgásra, amely kibírhatatlanul primitív ünneplés (nem az új ritus, hanem a még annak is további leépítése) létrehozta az igényt arra, hogy teljesen eklektikus módon máshonnét importáljanak koreográfiákat, hogy mozgalmassá tegyék a szentmisét. Ez olyan, mint amikor az igaz vallás elvetése helyébe a babonák és a tévhitek özöne áramlik be a nyugati emberek életébe.

Az afrikai táncos misék átültethetlenek a nyugati ember miséjébe! Miért? Mert az lehetséges, hogy Afrikában vagy másutt a táncnak van transzcendentális vonatkozása, vagyis az Istenséggel való kapcsolat kifejezési lehetősége, de a magyar tánc ilyet nem ismer. A néprajzosokat kellene megkérdezni. A magyar tánc a szerelmet, a férfi virtust, az emberi közösséget, stb., fejezi ki remek módon.

Amikor megkérdeztem egy afrikai papot Franciaországban, hogy mit érez az az afrikai pogány ember, amikor az istenség előtt táncol, a válasza megdöbbentett. Lassan imádságra összetette a kezét, finoman és áhítattal lehajtotta a fejét, csendben maradt egy darabig, majd megszólalt: “Azt jelenti, amit nektek ez a gesztus!”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. október 26.