Az alábbiakban bővebb idézeteket hozunk don Federico Bortoli A kézbeáldoztatás. Történeti, jogi és lelkipásztori szempontok című, nemrég megjelent könyvének bevezetőjéből, melyet Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa írt.

A Gondviselés, amely bölcsen és gyengéden elrendez mindent, elkészítette számunkra don Federico Bortoli A Szentáldozás kézbe való kiszolgáltatása című könyvét, éppen amikor megünnepeltük a fatimai jelenések centenáriumát. Még Szűz Mária megjelenése előtt, 1916 tavaszán a Béke Angyala megjelent Lúciának, Jácintának és Ferencnek és ezt mondta nekik: „Ne féljetek, én a Béke Angyala vagyok. Imádkozzatok velem”. (…) 1916 tavaszán az angyal harmadik megjelenésekor a gyermekek látták, hogy ugyanez az angyal bal kezében egy kelyhet tartott, amely fölött a Szentostya lebegett. (…) A Szentostyát Lúciának adta, a kehelyben lévő Szent Vért pedig a térdelő Jácintának és Ferencnek, miközben ezt mondta: «Vegyétek és egyétek Jézus Krisztus Testét és Vérét, melyet a hálátlan emberek rettenetesen meggyaláztak. Engeszteljetek az ő bűneikért és vigasztaljátok meg Isteneteket». Az angyal ismét a földre borult Lúciával, Jácintával és Ferenccel ismételve háromszor ugyanazt az imádságot.

A Béke Angyala tehát megmutatja, hogyan kell nekünk is magunkhoz venni Jézus Krisztus Testét és Vérét. Az angyal által tanított engesztelő imádság sajnos egyáltalán nem veszített aktualitásából. De melyek azok a sérelmek melyek Jézust érik a Szentostyában és amelyekért engesztelni kell? Első sorban ezek a sérelmek maga a Szentség ellen irányulnak: A rettenetes megszentségtelenítések, melyekről néhány megtért volt sátánista adott hírt és vérfagyasztó leírást; ilyen sérelmek a szentségtörő áldozások is, melyeket azok tesznek, akik nem a kegyelem állapotában vagy nem vallva a katolikus hitet áldoznak (az úgynevezett interkommunio bizonyos formáira gondolok). Másodsorban sérti a mi Urunkat mindaz, ami meg tudja akadályozni a Szentség hatékonyságát, mindenek előtt a hívek elméjébe beültetett tévedések, melyek megszüntetik az Eucharisztiába vetett hitüket. Az ún. fekete miséken végbemenő szörnyű szentséggyalázások nem közvetlenül sértik Őt, akit a Szentostyában gyalázat ér, mivel csak a kenyér és bor színeit érik el.

Jézus szenved a szentséggyalázók lelke miatt, akikért Vérét ontotta, amely Vért ők oly nyomorúságosan és kegyetlenül megvetik. De Jézus még jobban szenved, amikor az Ő istenemberi eucharisztikus jelenlétének rendkívüli ajándéka nem tudja meghozni a lehetséges gyümölcsöket a hívek lelkében. Itt érthetjük meg, hogy az ördög legálságosabb támadása az, amikor megpróbálja kioltani az Eucharisztiába vetett hitet, tévtanításokat terjesztve és népszerűsítve az áldozás nem megfelelő módját; a Mihály és angyalai valamint Lucifer közötti harc valójában a hívek szívében folytatódik: a Sátán célpontja a szentmiseáldozat és Jézus valóságos jelenléte a konszekrált Ostyában. Ez a támadási kísérlet két irányt követ: az első a valóságos jelenlét fogalmának leépítése. Sok teológus állandóan próbálkozik nevetségessé tenni vagy lejáratni a transszubsztanciáció fogalmát, a Tanítóhivatal állandó hivatkozásai ellenére. (…)

Nézzük meg most hogy a valóságos jelenlétbe vetett hit hogyan tudja befolyásolni a szentáldozás módját és fordítva. A kézbeáldozás kétségtelenül a darabkák nagy szétszórását feltételezi; viszont a legkisebb morzsák iránti figyelem, a szent edények gondos megtisztítása, a Szentostya nem izzadt kézzel való érintése mind a Jézus valóságos jelenlétében való hit megvallásává válik, aki jelen van a konszekrált színek legkisebb darabkáiban is: ha Jézus az eucharisztikus kenyér lényege és ha a morzsák mérete csupán a kenyér járuléka, akkor kevés jelentősége van annak, hogy az Ostya darabja mennyire kicsi vagy nagy! A lényeg ugyanaz! A lényeg Ő! Viszont a darabkákra való oda nem figyelés elfelejteti velünk a dogmát: lassan eluralkodhat ez a gondolat: “Ha még a plébános sem figyel oda a morzsákra, ha úgy áldoztat, hogy a morzsák szétszóródhatnak, ez azt jelenti, hogy bennük nincs jelen Jézus, vagy ha mégis, akkor csak bizonyos pontig”.

Az Eucharisztia ellni támadás másik iránya az a kísérlet, hogy a hívek szívéből kiöljék a szent iránti érzéket. (…) Miközben a transszubsztanciáció fogalma jelzi a jelenlét valóságát, a szent iránti érzék láthatóvá teszi számunkra annak abszolút egyediségét és szentségét. Micsoda gyalázat lenne elveszíteni a szent iránti érzéket éppen abban, ami a legszentebb! Hogyan történhet ilyesmi? Ha egy különleges ételt úgy veszünk magunkhoz, mint egy közönséges ételt. (…)

A liturgia számos apró rítusból és gesztusból áll – melyek közül mindegyik képes kifejezni a szeretet, a gyermeki tisztelet és az Isten imádásának magatartását. Éppen emiatt fontos hangsúlyozni egy olyan gyakorlat szépségét, megfelelőségét és lelkipásztori értékét, mely az Egyház hosszú történelme és hagyománya során fejlődött ki, és amely a nyelvre és térdelve történő szentáldozás aktusa. Az ember nagyságának és nemességének, valamint a Teremtője iránti szeretetnek legmagasabb kifejeződése az, amikor térdre borul Isten előtt. Maga Jézus is térden imádkozott az Atya jelenlétében. (…)

Ennek kapcsán korunk két nagy szentjének példáját szeretném felidézni: Szt. II János Pál és Calcuttai Szt. Teréz. Karol Wojtyła egész életét jellemzi a Szt. Eucharisztia iránti mélységes tisztelet. (…) Még amikor kimerült és erőtlen volt, akkor is mindig le akart térdelni a Szentség előtt. Nem volt már képes egyedül térdet hajtani és felkelni. Mások segítségére szorult ehhez a művelethez. Egészen utolsó napjáig a Legszentebb Oltáriszentség iránti tisztelet fényes tanúságtételét akarta adni. Miért vagyunk olyan büszkék és érzéketlenek azokra a jelekre, melyeket Isten maga ajánl nekünk lelki növekedésünk és a vele való bensőséges kapcsolat érdekében? Miért nem térdelünk le a szentáldozáskor a szentek példájára? Tényleg annyira megalázó leborulni és térden állni az Úr Jézus Krisztus előtt? Pedig, «Ő, bár Isten alakjában volt, […] megalázta önmagát és engedelmessé lett egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig» (Fil 2, 6-8).

Calcuttai Szt. Teréz anya, egy rendkívüli apáca, akit senki nem merné tradicionalistának, fundamentalistának és szélsőségesnek nevezni, akinek hitét, szentségét valamint Isten és a szegények iránti teljes odaajándékozottságát mindenki ismeri, abszolút módon tisztelte és imádta Jézus Krisztus isteni Testét. Ő persze naponta érintette Krisztus „testét” a szegények legszegényebbjei eltorzult és szenvedő testében. Teréz anya mégis eltelve ámulattal és tiszteletteljes imádattal, nem merte megérinteni Krisztus átváltoztatott Testét; inkább csendben imádta és szemlélte, hosszú ideig térdelve és leborulva az eucharisztikus Jézus előtt. Ezen kívül ő mindig nyelvre áldozott, mint egy kisgyermek, aki alázatosan engedi, hogy Isten táplálja őt.

A bevezető elolvasható itt.

Létrehozva 2018. március 6.