Nicolas Gruner

Az igazság nem változik

Ha elveszítjük a dogmát, elveszítjük a lelkünket

Amint a könyv, The Devil’s Final Battle (Az ördög végső csatája) is mutatja, ma a Szentírásban is megjövendölt Nagy Aposztázia közepén élünk. Ez a hitehagyás, ahogy Ciappi bíboros mondja, az egyház csúcsán kezdődik. Oddi bíboros azt mondja, hogy a harmadik titokban a Szűzanya figyelmeztet minket a hitehagyás ellen.

A hitehagyás elleni legelső és a legnagyobb bátorság és védelem az, hogy határozottan megragadjuk és betartjuk a katolikus hit dogmatikus definícióit. Pontosan a hit dogmája az, amiről a Szűzanya kifejezetten a harmadik titok kezdetén beszél, amikor azt mondja: „Portugáliában a hit dogmája mindig megmarad stb.” A „stb.”, amit Lucy nővér leírt, világosan jelzi, hogy a Szűzanya ennél többet mondott.

Minden Fatima-szakértő egyetért azzal, hogy a Szűzanya úgy folytatta, hogy a világ más részein a hit dogmáját megtámadják, és nem tartják meg azt, ahogyan kellene, akár teljesen el is veszíthetik azt. Nem szabad megengedni önmagunknak, hogy a körülöttünk működő alattomos hitehagyás áldozatai legyünk. Meg kell mentenünk lelkünket, és meg kell őriznünk dogmatikus igazságainkat.

Korunkban sok katolikus – papok, püspökök és bíborosok, valamint laikus – elveszíti a hitigazság iránti érzéket. Elfelejtik, hogy ha nem eléggé védelmezik hitüket, sőt ha azt bűnösen tagadják, vagy akár kétségbe vonnak egy dogmát – a katolikus hit tanítását, amit Jézus Krisztus az ő katolikus egyházán keresztül tévedhetetlenül tanított -, akkor halálos bűnt követnek el. Ha nem tartanak bűnbánatot ezért, és nem gyónják meg [vagy nem tanúsítanak tökéletes bűnbánatot a halálos ágyukon], akkor örökre a pokolra jutnak. Aquinói Szent Tamás tanítja, hogy a hit elleni bűnök a legnagyobb bűnök közé tartoznak.

Vannak, akik elveszítik a dogma iránti érzéküket, mert nem eléggé őrzik az elméjüket a hamis eszmék, tanítások és doktrinák ellen, melyek arra törekednek, hogy pótolják, elnyomják, vagy aláássák katolikus hitüket. Mások, mivel soha nem próbálják megérteni, vagy nem akarják tudni, hogy valójában mi Jézus Krisztus és az Ő Katolikus Egyházának valódi tanítása, fel sem ismerik, hogy bevásárolták magukat a kor hazugságaiba, ami azt eredményezi, hogy elfogadják az evangélium tanítását egy vagy több pontban.

Valójában az aposztázia korában élünk: abban az időben, amit maga Jézus jelzett előre a Szentírásban, valamint Szent Pál is. Az eretnekség bűne abból áll, hogy tagadja a hit egy vagy több dogmáját, és ez halálos bűn, ami a lelket a pokolba taszítja. A hitehagyás mégis sokkal rosszabb. A hitehagyás bűne az evangélium [vagy nagy részének] elutasítása. És az aposztázia korát éljük.

Néhányan tudatlanság miatt esnek hitehagyásba, soha meg nem ismerve még az Evangélium alapjait sem. Mások elbuknak, mert ugyan elsajátították a hit alapjait, de csak egy ideig-óráig tartják magukat ehhez. Ez olyan, mint a mag, ami nem hullott jó földre; nem tesznek óvintézkedéseket, hogy megvédjék hitüket a hamis tanok ellen, és ezek a hamis tanok megfojtják hitüket, szétforgácsolva azt. Mások azért buknak el, mert követték a hamis tanítást hirdető, vak papok, püspökök és bíborosok rossz példáját. Ezek a tévtanítók – akikből nincs hiány ezekből a mai egyházban – eretnek tanításokat vallanak, megbotránkoztatják azokat a lelkeket, melyeket rájuk bíztak, eretnekségbe és hitehagyásba taszítva őket.

Lúcia nővér, az 1970-es évek elején „vak vezetőknek” hívta őket. Nem csoda, hogy elhallgattatták őt.

Fogékonnyá kell válnunk a dogmatikus igazságra. S ha akár egy pap, püspök, bíboros vagy akár egy pápa valami olyat mondana vagy tenne, ami kifejezetten vagy rejtetten valamiféle eretnek tanítás, attól undorodnunk kell és ellenállnunk. Meg kell védenünk saját lelkünket és amennyire csak tudjuk, meg kell védenünk mások lelkét azáltal, hogy ellene mondunk az eretnek kijelentéseknek, függetlenül annak az irányától. Még akkor is, ha a pápa mondana tévedést.

A legtöbb katolikus nem tudja, hogy az egyháztörténetben voltak olyan esetek, amikor a pápa eretnekséget tanított, vagy elmulasztotta kötelességét: elfojtani az eretnekséget. És ha ez megtörtént korábban, újra megtörténhet.[ii]

Honorius pápa, az eretnekséggel kapcsolatos kompromisszumot keresve 634-ben kijelentette: „Óvatosnak kell lennünk, hogy ne szítsuk fel újra az ősi veszekedéseket.” Ezen érv alapján a pápa megengedte a tévedések szabad terjesztését, melynek eredményeképpen az igazságot és az ortodoxiát eredményesen be is tiltották. Jeruzsálemi Szent Szophróniosz szinte egyedül állt ellen Honoriusnak és eretnekséggel vádolta őt. Végül a pápa megbánta, de meghalt anélkül, hogy kijavította volna azt a mérhetetlen kárt, amit az egyházzal szembehelyezkedő kompromisszumai okoztak. Így a III. Konstatninápolyi Zsinat elítélte, amit II. Leo pápa megerősített (lásd DS 561).

XXII. János pápa azt állította Avignonban mindenszentek ünnepén, 1331-ben, hogy a lélek a halál után nem kerül a boldogító színelátásra egészen a test feltámadásáig. Ezt követően a pápát a párizsi egyetem teológusai megdorgálták. Megdorgálták a pápát, mert tudták, hogy a pápa elmélete eretnekség. Nem sokkal azelőtt, hogy XXIII. János 1334-ben meghalt, visszavonta tévedését. [iv]

Ezek a vak vezetők a következőképpen gondolkodnak: Isten elégedett velünk, mert alázatosak vagyunk, mert engedelmesek vagyunk, és Isten ezeket a férfiakat tette pápának és a Hittani Kongregáció prefektusának fölénk. Ezek az emberek azt mondják, hogy te vagy az, aki nem engedelmeskedik, aki téved, akit Isten megbüntet, mert nem hisz az „élő Magisztériumnak”.

Ez a gondolkodás valójában „a hiba működése” ami elpusztítja őket” (lásd 2Tessz 2,10-11), hogy „Isten küldi őket”, mert azok „nem hittek az igazságban”, és „beleegyeztek a bűnbe”.

Vajon Isten megengedi-e, hogy az embert ilyen módon becsapják? Hogyan tudná, kérdezheti valaki. Válaszként íme Eudes Szent János és a Szentírás tanítása.

Eudes Szent János elmagyarázza, hogy a legszörnyűbb büntetés, amit Isten küldhet népének, azok a rossz papok (ez nyilvánvalóan rossz püspököket, bíborosokat is magában foglal, akár még a pápát is). Itt Eudes Szent János azt mondja:

„Isten haragjának legnyilvánvalóbb jele és a világ legszörnyűbb büntetése nyilvánul meg abban, amikor megengedi az ő népének, hogy olyan papság kezébe kerüljön, akik inkább nevükben, mint valójában papok, akik inkább a dühöngő farkasok kegyetlenségét gyakorolják, mint a jótékonyságot és az odaadó pásztorok kedvességét …”

„Amikor Isten megenged ilyen dolgokat, ez nagyon pozitív bizonyíték arra, hogy teljesen dühös népével szemben, és kiönti reájuk a legfélelmetesebb haragját. Ez az oka annak, hogy szüntelenül kiáltja a keresztényeknek: „Térjetek vissza hozzám, elpártolt fiaim …És szívem szerinti pásztorokat adok majd nektek” (Jer3 14,15]. Így a papok életének szabálytalanságai a bűn következményeként jelentenek csapást a népnek. “[vi], és más dokumentumok[viii], ez nagyobb perverzió, mint a pedofília – legalább annyira borzalmas, mint a pedofília. Ez az eretnekség – még ha vatikáni bíborosok is támogatják, még ha a pápa is implicit vagy explicit módon -, nem egy kicsit sem változtatja meg az ilyen tanítás perverz voltát. Azok, akik ilyen módon védik az „élő Magisztrérium” tanítását, vagy már elvesztették hitüket, vagy egész életükben teljesen tudatlanok voltak ezen a téren. De a tudatlanságuk nem feltétlenül menti fel őket a súlyos bűn alól ebben az ügyben.

A katolikus hit – a Jézus Krisztus által átadott hitletétemény, amiben minden katolikusnak hinnie kell a saját lelke megmentése érdekében – többek között erre tanít bennünket:

1) Isten a hitünk forrása

2) Istennek hinni kell, mert amit Ő mond, az az igazság; mivel Isten mindentudó, nem tévedhet, és nem lehet csak részigazság az övé; mivel ő teljesen szent, nem tud hazudni nekünk. Megengedheti nekünk, hogy megtévesszenek bennünket, mert mi nem szeretjük az igazságot, de soha nem hazudna nekünk.

3) Mivel Isten az igazságot mondja el nekünk, és mivel a hit minden egyes része igaz, mert Isten kinyilatkoztatta, ebből az következik, hogy:

1) Ami igaz volt a 33. évben, igaz 2003-ban is;

2) Amit az egyház 325-ben Niceában, 1438-45-ben Firenzében, 1545-65 között Trientben, 1870-ben az első vatikáni zsinaton igaznak jelentett ki, még ma is igaz.

Azaz Jézus Krisztus ugyanaz, tegnap, ma és örökké. Tehát amikor a Firenzei Zsinat meghatározta, hogy sem a zsidók, sem az eretnekek vagy a szkizmatikusok nem lépnek be Isten országába, hacsak nem bánják meg hibáikat, mielőtt meghalnak, akkor ez az örök igazság.

Amit a szentek és a zsinatok mondanak nekünk

Felmerült a kifogás: ha egy későbbi pápa valami mást mond, akár az ellenkezőjét mondja, végtérre is ő nem szintén egy pápa? Nem ugyanolyan hatalma van, mint egy korábbi pápának? Hogyan lehet tehát rosszul követni egy későbbi pápát, aki ellentmond egy korábbi pápának?

Persze az első dolog, amit meg kell tennünk, annak megállapítása, hogy a későbbi pápa, vagy akár a jelenlegi pápa valóban mondott-e valamit, ami kifejezetten ellentmond egy korábbi pápa ünnepélyes, tévedhetetlen tanításának. Mert ha igen, akkor a későbbi pápa az, aki téved. Ennek az az oka, hogy a pápa szerepe nem az, hogy kitaláljon egy új tanítást, tanítson új tanokat, hanem hogy átadja az Isten által feltárt hitletéteményt, megvédje és megmagyarázza azt. Az első Vatikáni Zsinat tanítja:

„A római pápák pedig, aszerint, amint az idők állása és a dolgok állapota ezt sugallta, hol az egyetemes Zsinatok egybehívása révén, vagy kipuhatolva az egész világon szétszéledt Egyház véleményét, hol részleges helyi zsinatok révén, hol más segítség felhasználásával, melyet az isteni gondviselés nyújtott, határozták meg, hogy azok a dolgok köteleznek, amelyeket Isten segítségével úgy ismertek meg, mint a szent Írásokkal és az apostoli hagyományokkal megegyezőeket.”[x] (DS 3073-3075)

Mivel a dogmatikus definíciók tévedhetetlenek -vagyis mindenképpen pontosan tartalmazzák azt a pontos igazságot, amit Isten maga támogat és garantál -, akkor az ilyen definíciók nem változtathatók meg, nem újíthatók meg. Nem javíthatók. Egy püspök, egy bíboros, egy tanácsos, még a pápa (sem a jelenlegi, sem jövőbeli) nem reformálhatja meg. Ez az, amit az egyház tanít. Ha valaki ezt nem hiszi, az már nem katolikus – leválasztották, exkommunikálták, kitették az Egyházból saját eretneksége miatt.

A katolikus egyház dogmatikus definícióit vissza kell hozni. Vissza kell állítani azt elménkben, szívünkben és a mindennapi gondolkodásunkban, beszédünkben és cselekedeteinkben. Teljes mértékben és teljes egészében kell, hogy ragaszkodunk hitünkhöz. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük dogmatikus katolikus hitünket, még ha papok, püspökök és kardinálisok is azt állítják, hogy a pápa velük ért egyet. Még ha akár egy pápa ellentmondana a hitnek, akkor is követnünk kell a katolikus egyház által minden időben tanított magatartást. Követnünk kell, amire az egyházdoktorok tanítottak. Ezeket a doktorok doktorként váltak ismertté, mert az Egyház azt mondja róluk, hogy doktrínájuk biztos; hogy biztonságban vagyunk, ha követjük tanításukat. Bellarmin Szent Róbert egyházdoktor a római pápáról azt tanította, hogy még a pápát is rendre lehet utasítani és ellenállni, ha veszélyt jelent az egyháznak:

„Csakúgy, ahogy az a törvény, hogy ellen jell állni a pápának, ha támadja a testet, úgy az is törvényes, ha ellenállunk annak, aki támadja a lelkeket vagy megzavarja a polgári rendet; de mindenekelőtt annak, aki megpróbálja megsemmisíteni az egyházat. Az mondom, hogy törvényes ellenállni és nem megtenni, amit parancsol és megelőzni, hogy akaratát végrehajtsák, de nem törvényes elítélni, megbüntetni vagy lemondatni őt, mivel ezek a tettek egy felettes számára helyénvalóak.”[xii]

Még a pápának is legitim módon lehet ellenállni, amikor olyat tesz, ami káros lehetne az Egyházra. Szent III. Félix Pápa egyszerűen kijelentette ezt: „Nem tiltakozni a hiba ellen annyi, mint elfogadni, és nem védeni az igazságot annyi, mint elnyomni azt.” A laikusok és az alsópapság nem mentesülnek e rendelkezés alól. Az egyház minden tagjára vonatkozik. Kötelességünk ezért erről beszélni.

Szent Tamás kijelentette, hogy ha a hit veszélyben van a miatt, amit egy püspök vagy akár pápa mond, a prelátust nyilvánosan kell megcáfolni a hit megőrzése érdekében. A Szentírásra támaszkodva – Gal 2,11 – Aquinói Szent Tamás, a legnagyobb egyházmester azt mondja:

„Meg kell azonban jegyezni, hogy ha a hit veszélybe kerül, egy alárendeltnek kell helyreigazítania prelátusát, akár nyilvánosan. Ezért Pál, aki Péter alárendeltje, nyilvánosan megdorgálta őt, a hitre vonatkozó botrány közvetlen veszélye miatt, és ahogy Ágoston mondja a Galata 2,11-ben, ’Péter példát mutatott a feletteseinek, hogy ha bármikor megtörténne az igaz útból való letérés, akkor nem szabad megvetni azt, ha alárendeltjei rosszallásukat fejezik ki.”

To the objection, “The Pope can never teach or promote heresy because he is infallible”, we must answer: The Pope is not infallible in everything but only in certain conditions which are strictly defined and solemnly taught by the Catholic Church, particularly at the First Vatican Council. For more on this subject, see “Mission Infallible” by Jonathan Tuttle in The Fatima Crusader, Issue No. 66, page 23 ff. See it also on our web site at https://web.archive.org/web/20040501080923/http://www.fatima.org:80/library/cr66pg23.html

[iii] Catholic Counter Reformation, June 1973. For more, see The Popes, a Concise Biographical History, edited by Eric John, published in 1964. Recently republished by Roman Catholic Books, Harrison, New York. See also Dz. 530; D.S. 1000

[v] Saint John Eudes, The Priest: His Dignity and Obligations, (New York: P.J. Kennedy & Sons, 1947) pp. 9-10

[vii] For documentation on the homosexual infiltration of the Catholic Church, see “Clerical Scandals and the ‘Negligence of the Pastors'” by John Vennari, The Fatima Crusader, Autumn 2002, Issue 71, pg. 15 ff. See it also on our web site at www.fatima.org/library/cr71pg15.htm

[ix] Vatican Council I, First Dogmatic Constitution on the Church of Christ, July 18, 1870. Taken from the book Dogmatic Canons and Decrees, (TAN Books and Publishers) p. 254

[xi] De Romano Pontifice, lib. II, Chap. 29, in Opera omnia, Neapoli/Panormi/Paris: Pedone Lauriel, 1871, vol. I, p. 418

[xiii] St. Thomas Aquinas, Summa Theologica, Pt. II-II, Q33, Art. 4, Ad. 2

Létrehozva 2020. május 25.