November 14-én volt pontosan egy éve, hogy írói, Walter Brandmüller, Raymond Burke, Carlo Caffarra, és Joachim Meisner bíborosok nyilvánosságra hozták a korábban Ferenc pápának küldött dubia levelüket, amelyben a Szentatyától az Amoris Laetitia értelmezésbeli szakadást eredményező passzusainak tisztázását kérték.

Ferenc pápa sem a dubiára, sem a bíborosok többszöri megkeresésére nem reagált. Az elmúlt egy évben a pápai apostoli buzdítás okozta válság tovább mélyült (a legutóbbi összefoglalónk erről itt), a dubia bíborosok közül ketten (előbb Meisner majd Caffarra) elhunytak, Ferenc pápa tanításaival szemben pedig papok és világiak ún. “filiális korrekciót” adtak ki, továbbra is tiszteletteljesen kérve a pápát, hogy világos útmutatással vessen véget az Egyházban megjelent válságnak és szétszakadottságnak.

Burke bíboros most, a dubia közlésének egyéves évfordulóján interjút adott a National Catholic Registernek. A bíboros az interjújában világossá teszi, hogy utolsó, kétségbeesett kéréssel fordul Ferenc pápához, hogy a Szentatya a helyzetet kezelje – mielőtt azt végülis bíborosok teszik meg kényszerűen Péter utódja helyett, egy “formális korrekción” keresztül.

Az alábbiakban Burke bíboros interjújának magyar fordítását közöljük.

Eminenciás úr, hol tartunk most, amióta ön, Walter Brandmüller bíboros, és a két nemrég elhunyt bíboros, Carlo Caffarra és Joachim Meisner, nyilvánosságra hozták a dubiát egy évvel ezelőtt, ezen a héten?

Egy évvel az Amoris Laetitiáról szóló dubia publikálása után – amely semmilyen választ nem kapott a Szentatyától – növekvő zavart látunk az apostoli buzdítás értelmezési módjai körül. Ezért az aggodalmunk az Egyház állapotáért és az Ő világbeli küldetéséért minden eddiginél sürgetőbbé vált. Én természetesen rendszeres kommunikációt tartottam fent Walter Brandmüller bíborossal ezekkel a legsúlyosabb ügyekkel kapcsolatban. Mindketten mély egységben maradtunk a két néhai bíborossal, Joachim Meisnerrel és Carlo Caffarrával, akik az elmúlt hónapok során hunytak el. Így tehát ismételten jelzem a helyzet súlyosságát, ami folyamatosan rosszabbodik.

Sok szó esett az Amoris Laetitia 8. fejezete zavaros jellegének veszélyeiről, kihangsúlyozva, hogy az nyitott a sokféle értelmezésre. Miért olyan fontos a világosság?

A tanításbeli világosság nem jelent semmiféle merevséget, ami hátráltatná az embereket abban, hogy az Evangélium útján járjanak, hanem épp ellenkezőleg, a világosság biztosítja azt a fényt, ami szükséges a családok kíséréséhez a keresztény tanítványság útján. A homályosság az, ami hátráltat minket abban, hogy az utat lássuk, és ami megakadályozza az Egyház evangelizáló munkáját. Ahogy Jézus mondja: “Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhat.” (Jn 9,4).

Tudna többet mondani a jelenlegi helyzetről a dubia fényében?

A jelenlegi helyzet messze nem csökkenti a dubia avagy “kérdések” fontosságát, hanem még sürgetőbbé teszi őket. Egyáltalán nem arról van szó, amit néhányan felvetettek, hogy az egész “megjátszott tudatlanság”, ami csak azért fogalmaz meg kétségeket, mert nem hajlandó elfogadni egy bizonyos tanítást. Az aggály ehelyett annak megállapítására irányult és irányul, hogy a pápa mit akart tanítani Péter utódjaként. A kérdések ezért a péteri hivatal elismeréséből születtek, amelyet Ferenc pápa az Úrtól kapott abból a célból, hogy megerősítse a testvéreit a hitben. A tanítóhivatal Isten ajándéka az Egyháznak azért, hogy világosságot adjon a hitletétemény kérdéseiben. A puszta természetüknél fogva azok a megerősítések, amelyekből hiányzik ez a világosság, nem minősülnek a tanítóhivatal megnyilatkozásainak.

Ön szerint miért olyan veszélyes, hogy az Amoris Laetitiának eltérő értelmezései vannak, elsősorban a rendezetlen együttélésekben lévők lelkipásztori megközelítésében, és különösen azoknak a polgári úton újraházasodott elváltakéban, akik nem élnek tisztaságban, de szentáldozásban részesülnek?

Nyilvánvaló, hogy az Amoris Laetitia egyes olyan jelzései, amelyek a hit és a keresztény élet gyakorlatának lényegi elemeit érintik, különféle értelmezéseket kaptak, amelyek eltérőek, és időnként összeférhetetlenek egymással. Ez a vitathatatlan tény megerősíti azt, hogy ezek a jelzések kétértelműek, megengednek különféle olvasatokat, amelyek közül több ellentétben áll a katolikus tanítással. A kérdések tehát, amelyeket mi, bíborosok feltettünk, arra vonatkoznak, hogy a Szentatya pontosan mit tanított, és hogy ez a tanítás hogyan harmonizál a hitletéteménnyel, tekintettel, hogy a tanítóhivatal “nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.” (II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbumdogmatikus konstitúció, 10.)

Nem tette a pápa világossá, hogy hol áll, az argentin püspököknek küldött levelén keresztül, amelyben azt állította, hogy “nincs más értelmezése”, mint ami irányelveket azok a püspökök kiadtak – olyan irányelvek, amelyek nyitva hagyták annak lehetőségét, hogy a szexuálisan aktív, házasulatlan párok részesülhetnek az Oltáriszentségben?

Ellentétben azzal, amit egyesek állítottak, a pápának azt a Buenos Aires-i régió püspökeinek küldött levelét, amelyet röviddel a dubia kézhezvétele előtt írt, és amely a püspökök pásztori útmutatásaihoz fűzött kommentárokat tartalmaz, nem tekinthetjük megfelelő válasznak a feltett kérdésekre. Egyfelől ezeket az irányelveket különféle módokon értelmezhetjük; másfelől nem világos, hogy ez a levél tanítóhivatali szöveg-e, amelyben a pápa az egyetemes Egyházhoz kívánt szólni, mint Péter utóda. A tény, hogy a levél először azért vált ismertté, mert kiszivárogtatták a sajtónak – és csak később tette közzé a Szentszék – ésszerű kétséget vet fel a Szentatya abbéli szándékával kapcsolatban, hogy azt az egyetemes Egyháznak szánta-e.

Ezen felül eléggé megdöbbentő lenne – és ellentétes Ferenc pápa nyíltan megfogalmazott óhajával, miszerint az Amoris Laetitia konkrét alkalmazását az egyes országok püspökeire bízza (Amoris Laetitia, 3) -, ha mégis az egyetemes Egyházra vonatkoztatna olyanokat, amik egy adott régió konkrét irányelvei. És nem kellene akkor a különféle püspökök által, Philadelphiától Máltáig, az egyházmegyéikben kihirdetett különböző rendelkezéseket érvényteleneknek tekinteni? Egy olyan tanítás, aminek a hatókörét és az effektív mondanivalóját nem megfelelően határozták meg, nem teheti kétségessé a világosságát az Egyház állandó tanításának, ami, bármely esetben, mindig megmarad normatívnak.

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2017. november 19.