Kivonat Ottaviani kardinális cikkéből (L’Osservatore Romano, 1951. febr. 14.)

Egyetlen katolikus sem kérdőjelezi meg a csodák lehetőségét vagy vonja kétségbe, hogy ezek megtörténnek. Krisztus küldetését és isteni természetét számos csoda igazolja itt a Földön. A Szentlélek különleges segítséget adott, ami látható módon megnyilvánult az adományokban, melyeket az apostolok és kiválasztottak nagy számban élvezhettek a keresztények első generációi közül. Az egyház megszilárdulásával a Szentlélek különleges adományai, – amennyire ezt meg tudjuk érteni- kevésbé gyorsan növekedtek, bár nem szűntek meg. A Szentlélek segítsége és Krisztus jelenléte az Ő Egyházában az idők végezetéig tart. Az előbbi látható a természetfölötti jelek és csodák által.

Példák által elegendő felhívni a figyelmet azokra a csodákra, melyeket megvizsgáltak Isten szolgáinak boldoggá avatási vagy a boldogok szentté avatási eljárása során. Az ilyen csodákat nagyon szigorúan vizsgálják mind tudományosan, mind teológiailag. Közismert az a precizitás, amellyel például a Lourdes-i csodálatos gyógyulásokat vizsgálták meg.

Senki ne hívjon bennünket a természetfölötti jelenségek ellenségének azért, mert felhívjuk a hívők figyelmét az ellenőrizetlen állításokra, amelyek veszélyeztethetik az igazi csodák elismerését és azokat hiteltelenné tehetik.

A mi Urunk óva int bennünket a „hamis prófétáktól”, akik „nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is” (Mt 24,24). Ilyen csodák az egyház korai napjaitól kezdve előfordulnak (ApCsel 8,9). Ezek miatt az egyház joga és kötelessége megítélni a tények és kinyilatkoztatások igazságát és természetét, melyek bekövetkeztek Isten különleges beavatkozása által. Az egyház minden jó gyermekének pedig kötelessége, hogy engedelmeskedjen ennek a megítélésnek.

Az Egyháznak, mint anyának kell viselnie az anya nehéz és fájdalmas feladatának terhét, és mint minden anyának, időnként kötelessége volt nem csak cselekedni, de szenvedni, csendben maradni és várni. Ötven éve ki gondolta volna, hogy az Egyház olyan helyzetben lesz, hogy figyelmeztetnie kell gyermekeit, még a papokat is, hogy óvakodjanak az úgynevezett csodáktól, az összes olyan történéstől, amit nagy tetszéssel természetfölöttinek nyilvánítanak. Ötven éve, amikor a „tudományos” és pozitivista hozzáállás általános volt, az emberek kinevettek volna bárkit, aki hisz valamiben, amit a sötét korok babonájának hívtak. Ötven éve az emberek becsmérelték az Egyházat, mert egyedül kitartott a csodák létezésének, negatív vagy pozitív spirituális értékeinek megvédelmezése mellett. Akkoriban a hitvédelem területének leggyakoribb és legkomolyabb tárgya volt a természetfeletti. Most az Egyháznak kell figyelmeztetnie gyermekeit a püspökök által, megismételve Isten szavait (Mt 24,24), hogy ne engedjék magukat könnyen megtéveszteni és ne higgyenek ezekben, szemüket csak akkor tárják nagyra, ha a hatóságok a szükséges vizsgálat után közreadják jelentésüket.

Néhány éve tapasztaljuk a sóvárgás növekedését a csodálatos iránt.

A hívők nagy tömegekben gyógyulnak olyan helyeken, ahol feltételezik a látomások és csodák előfordulását, miközben elhagyják az Egyházat, a szentségeket, a prédikációt és az egyházi rendelkezéseket.

Azok, akik nem ismerik a Hitvallás első szavait, magukat a vallásos hit és gyakorlat lelkes apostolaiként tüntetik fel. Némelyikük nem restell komoly vádaskodással beszélni a pápáról, a püspökökről és a papságról. Utána pedig haragszanak, ha azok nem követik a tömegeket teljes lelkesedéssel és kitöréssel – bizonyos népszerű mozgalmak esetében.

Ez kellemetlen, de nem okoz meglepetést. Az ember amennyire racionális, annyira politikus és vallásos is. A zűrzavarnak az emberi természetbe és érzésekbe való bekerülésével az eredendő bűn megtámadta a vallásos érzületet is. Ez a magyarázata az igazság hibáinak és ferdüléseinek az emberiség történelmében. Tény, hogy az ilyen hibák sokkal zavaróbbak, ha vallásról van szó. Ha az ember sérült és a sebzett természete meggyógyul, a kegyelem túláradó erőt ad Isten szolgálatára és szeretetére. Az Egyház, az igaz hit letéteményese és értelmezője, a mi Urunk vére és szava által született meg.

Nem szükséges, hogy valaki magát bármilyen módon vallásosnak gondolja. Az kell, hogy valóban vallásos legyen. Mint más érzések esetében is, lehetnek elhajlások az igaz vallásos érzésektől.

A vallásos érzést a ráció kell, hogy irányítsa, annak kegyelemből kell táplálkoznia, és mint egész életünket, az Egyháznak kell igen szigorúan irányítania.

Van olyan, hogy vallási instrukció, vallási nevelés és vallásos képzés. Azok, akik magukat könnyű szívvel szembeállították az Egyház fennhatóságával és a vallásos érzülettel, ma szemben találják magukat egy ösztönös, vallásos érzelemkitöréssel, melyből teljes mértékben hiányzik az ész és a kegyelem tudatossága – egy vallásos érzéssel, ami nem ellenőrizhető és nincs kontrollja.

Az engedetlenség szánalmas tettei akkor következnek, amikor az egyházi hatóságok közbelépnek, hogy a szükséges lassítást megtegyék. Ez történt Olaszországban az úgynevezett voltagói látomások, Franciaországban az Espis és Bouxierres események után, hasonlóképpen a belgiumi Hampsur-Samre, a németországi Heroldsback, és az egyesült államokbeli Necedah esetében. Lehet közelebbi és távolabbi országokban is további példákat találni.

A jelenlegi időszak a két véglet között található: nyílt, embertelen vallástalanság és féktelen, vak, vallási buzgalom. Üldözve az előbbiek támogatói által, megalkudva az utóbbiakkal, az Egyház egyszerűen megismétli az anyai figyelmeztetést. A figyelmeztetést nem hallják meg az egyik oldalról a tagadás, a másik oldalról a lelkesedés miatt.

Nem kétséges, hogy az egyház nem kíván árnyékot vetni az Isten által tett csodákra. Ami kívánatos, az igen egyszerű: a hívők legyenek éberek, hogy lássák, ami Istentől, és ami az ő ellenségétől származik. Az Egyház a „hamis” csodák ellensége.

Egy jó katolikus tudja a katekizmusból, hogy az igaz vallás igaz hiten alapul, azon a kinyilatkoztatáson, amely az utolsó apostol halálával véget ér, és amit rábíztak az egyházra, annak értelmezőjére és letéteményesére. Semmi mást nem szükséges kinyilatkoztatni, ami üdvösségünkhöz szükséges. Nincs semmi, amire még szükségünk van. Még a leginkább elismert látomások is adhatnak számunkra új motívumokat a buzgalomhoz, de semmilyen új elemet sem az élet doktrínáját illetően. Az igaz vallás alapvetően megmarad (a lelkiismeretben betöltött helyétől függetlenül) Isten szeretetében, és ami ebből következik, szomszédjaink szeretetében. Isten szeretete abban áll, hogy Isten akarata szerint cselekszünk, és inkább engedelmeskedünk parancsainak, mint az imádat és a rítus cselekedeteinek. Ez az igaz vallás.

A jó katolikus tudja, hogy a szenteknél azok szentsége nem a látomás, a prófécia és a csodatevés természetfölötti adományaiból áll, hanem az erények hősies gyakorlásából.

Egy dolog, hogy Isten segíti a szentté válást a csodákkal valamilyen módon, de egy másik dolog, hogy az életszentség csodák megtételéből áll. Nem szabad az életszentséget összekevernünk azzal, ami általában és egyszerűen a szentség félreérthetetlen jele, és ami nem mindig annyira tiszta, hogy ne lenne szükség az egyházi hatóság felügyeletére.

Ezen a ponton az egyház tanítása soha nem volt félreérthető. Az az ember, aki inkább fordul kétes értelmezésű eseményekhez, mint hogy elfogadja Isten szavát, jobban szereti a világot, mint Istent. Még ha az egyházi hatóság szentté is avat egy szentet, ez nem garantálja azt, hogy az összes rendkívüli dolog természetfölötti jelleggel kapcsolódik az életéhez. Még kevesebbet hagy jóvá az egyház a személyes véleményekből. Még kevesebb a garancia arra, amit életrajzírók gyakran megbocsáthatatlan léhasággal írnak meg, kiknek a fantáziája meghaladja saját ítélőképességüket.

Ha jó és áhítatos katolikusok vagyunk, akkor mindig ugyanolyan figyelemmel kell cselekednünk, mint amit magunkra alkalmazunk az életben a legkomolyabb dolgok esetében. Hitetlennek lenni ugyanúgy ártalmas az igaz hívő számára, mint amikor készen áll arra, hogy higgyen. Igaz, nem mindenki tudja saját véleményét kialakítani mindenről. Kérdezhetjük azt is: miért kellenek püspökök? Miért kell a pápa?

Furcsa, hogy képzetlen személy nem merne saját maga építeni egy házat, ruhát szabni, egy pár cipőt elkészíteni, vagy magát kigyógyítani betegségből. Amikor a kérdés a vallásos élet, az emberek félrelökik az autoritást, megtagadják, hogy bizalommal legyenek iránta; ráadásul bizalmatlanok és engedetlenek is – büntetlenül.

Az elmúlt 200 évben, különösen az elmúlt fél évszázadban, a katolikus papság annyira a vád, sértés és becsületsértés tárgya lett mind a politikusok, mind az írók kezében, hogy érthető, ha a hívőknek nagy nehézséget okoz egy pap megközelítése, vagy vele barátságban lennie. A hívőknek le kell küzdeni elfogultságukat és újra megosztani érzéseiket, gondolataikat, és hitüket a pappal.

Az utóbbi tíz évben, miközben az egyházi hatóságok józanságot mutattak, az emberek sietve olyan csodákkal foglalták el magukat, melyekről a legkevesebb azt mondani, hogy ezek nem igazoltak.

El kell ismernünk, hogy egy ilyen esemény lehet a természetes vallásos lelkesedés kifejezése. Ezek nem keresztény események, és veszélyes ürügyet adnak azoknak, akik készek bármi áron felfedezni a pogányság, a babona keveredését és túlélését a keresztény hitben, különösen a katolicizmusban.

Ahogy a bűn bekerülhet mindennapi életünkbe, ugyanúgy a tévedés is. Tudnunk kell, hogy mi micsoda. Ahogy az Egyháznak megvan a hatalma ahhoz, hogy a bűnöket megbocsássa, ugyanúgy megparancsolta Isten, hogy tartózkodjunk a tévedéstől.

A katolikusoknak hallgatni kell Isten szavára, amit az Egyház, és csak az Egyház őriz egészként, és tisztán megismétel. Nem szabad futni, mint juhoknak pásztor nélkül, és nem kellene más hangokra figyelni, melyek arra törekednek, hogy elfojtsák az Egyház hangját. Miénk a Szentírás, van hagyományunk, van főpásztorunk és vagy száz más pásztorunk a saját otthonaink szomszédságában. Miért kellene nekünk az ostobaság látványát vagy az egészségtelen izgalmat felajánlanunk azoknak, akik megvetnek és elleneznek bennünket? „Keresztények, legyetek óvatosabbak”, írta annak idején Dante. „Ne legyél olyan, mint a toll, ami minden szél játéka”. A nagy költő ugyanazokat az érveket adta, amiket ma mi is: „Tietek az Ó- és az Újszövetség, és az egyház pásztora vezérel benneteket.” Dante következtetése ugyanaz, mint a miénk: „Ez elegendő az üdvözülésedhez”. (Zsolt 5, 73-77)

Létrehozva 2021. február 10.